Ez az anime Kanae Hazuki mangája alapján készült. Olvastam is az első 2-3 kötetet, aztán félbehagytam. Mikor felröppent az anime híre, újra eszembe jutott, főleg mert nagyon sokan ajánlották. El is kezdtem nézni, aztán ezt is félbehagytam. Most viszont elhatároztam, a végére járok a dolognak, így ismét nézni kezdtem, ezúttal a végéig.
Egyértelműen a shoujo műfajába tartozik, amit a cím is bizonyít, lefordítva: Mondd, szeretlek! Mindössze 13 epizódos, ha valaki rászánja magát, hamar a végére ér.
Ismertető:
Mei egy zárkózott középiskolás lány, aki egy korábbi sérelem miatt nem akar kapcsolatot teremteni senkivel. Mikor azonban egy félreértés következtében egy jól irányzott rúgással leteríti Yamatot, az iskola ügyeletes szépfiúját, kénytelen lesz kibújni a csigaházából. Yamato ugyanis beleszeret a rúgásába és addig üldözi Meit, amíg nem hajlandó barátkozni vele.
Ez alapján egy igazán aranyos, romantikus történetnek tűnik. Én legalábbis annak találtam az első pár részt. Jó volt nézni Yamato elszántságát és figyelni, hogyan olvad fel Mei jégpáncélja. Csakhogy ez a rózsaszín lendület nem tartott sokáig.
Nem hittem volna, hogy valaha azt fogom mondani, nekem ez túl japán. Hát, most megtörtént. Ez a szerelmi viszony ízig-vérig japán.
Kommunikáció a két fél között? Ugyan, minek, a hallgatás majd megoldja a problémákat! Kapcsolatépítés? Smaci és néhány séta hazafelé. Ismerkedés? A hallgatás és csendes megfigyelés felsőfoka. Bizalom? Bízom, bízom, de azért magamban sírdogálok, mert féltékeny vagyok.
Annyira tipikusan japán párt alkot Mei és Yamato, hogy európai szemmel egy rakás szerencsétlenségnek tűntek. Értem én, hogy a japán mentalitás visszafogottabb, de ez már túl sok. Ha a két főhős egyetlen egyszer leült volna szemtől szemben beszélgetni (nem motyogni, nem elbeszélni egymás mellett és nem csak bámulni a másikra), akkor boldog és kiegyensúlyozott szerelmi történetet adtak volna a nézőnek.
Na, de ugyan kit érdekel egy olyan kapcsolat, ahol nincs féltékenység, sok-sok félreértés és elpirulás? Senkit és ezt a készítők is tudták, ezért pakolták tele az amúgy is szerencsétlen (nincs jobb szó rájuk) főhősök életét abszurd és klisés helyzetekkel és egy irritáló női szereplővel. Mielőtt azonban kifejteném, miért akartam vagy öt részen át megütni Megumit, írok kicsit a főhősökről.
Mei egy zárkózott, kissé félénk lány és ennek megfelelően nem az a kezdeményező típus. Ez pedig rendben van és ezért nem is tudom felróni neki a sok hallgatást. Ő ugyanis fejlődött és a történet végére sikerült változnia és végre ki merte mondani azt, amit gondolt. Néha kicsit esetlen, de mégis szerethető karakter volt, akit kedveltem.
Yamatoról ez már nem mondható el. Az első pár részben szimpatikus volt, ahogy megpróbálta kirángatni Meit magányából. Utána viszont szimpátiám iránta zuhanórepülésbe kezdett. Bosszantott. Nem értettem, hogyan lehet ilyen gyenge jellem, ennyire manipulálható, ennyire minden mindegy figura. Olyan ember, aki mindig arra hajlik, ahonnan a szél fúj és csodálkozik, ha ezzel földre taszít másokat. Néha annyira ostobán viselkedett, mint egy szellemileg visszamaradott gumikacsa. Életképtelen ez a srác és cseppet sem kedveltem.
A főhős úriember jellemtelenségéből adódhatott, hogy mikor feltűnt egy határozott punk a színen, elkezdtem neki drukkolni. Sokkal jobban illett volna Meihez, mint ez a nyüzüge langaléta.
A többi szereplőt illetően, Mei barátait kedveltem, tetszett, ahogy kaptak egy kis teret a problémáik és ők legalább értették, mi a helyzet, mikor a főhőspár csendben szenvedett. Aiko beszólásai különösen üdítőek voltak.
Megumi ellenben maga volt az angyalbőrbe bújt kígyó. Néha úgy megcsapkodtam volna egy magazinnal, főleg mikor Mei ellen áskálódott színtiszta féltékenységből. Értem én, hogy neki is megvoltak a gondjai, de ezért az aljas viselkedésért, megérdemelte a pofára esést.
Ahogy látszik, Yamatoval voltak fenntartásaim és a zene sem tetszett. Olyan kis semmilyen volt, bár igaz, hogy ez pont passzolt a kis semmilyen történethez. A helyzet ugyanis az, hogy ez az anime nem sok dologról szól. Egy kis szerelmi huzavona a butus fajtából, ami néhol elég fárasztó. Az utolsó résznél már a falat kapartam a főhősök ostobasági szökőárja láttán és alig vártam, hogy végre vége legyen.
A grafika ellenben szép visszafogott színvilággal és helyes rajzolt macskákkal.
Összegezve, amennyire tetszett az elején, annyira nem tetszett a végén. Nem vesztettem volna sokat, ha kihagyom.
Kizárólag shoujo rajongóknak ajánlom és azoknak, akik képesek elviselni a japán csendet. Nekem sikoltozni támadt kedvem ettől a sok hallgatástól.
Extra:
A történetből készült élőszereplős sorozat is, így aki nem rajong a rajzolt dolgokért és kíváncsi lett, megnézheti hús és vér szereplőkkel. Vigyázat, az élőszereplős filmeken még erőteljesebb a japán hatás. Én köszönöm, de nem kérek belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése