Bábel

Mivel a Szent Johanna Gimi összességében pozitívan lepett meg - kapcsolatunk nem volt ugyan felhőtlen és a főhősöket nem egyszer kedvem támadt agyoncsapni lehetőleg valami nagy és nehéz tompa tárggyal, szórakoztatónak találtam - kíváncsi lettem, mi van még Leiner Laura tarsolyában.

Zeneimádó vagyok, nyár végén jól jön egy kis napsütés, így ezt a fesztiválos könyvet találtam a legszimpatikusabbnak az írónő repertoárjában.

A régi, piros borítós változatot olvastam és bár 526 oldal, viszonylag gyorsan végiglapoztam.

Fülszöveg:

"Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel, aki a zárónapi koncerten lép fel. Na, de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért."

A szöveg ezúttal sem szokványos, mivel blogbejegyzések formájában íródott, amit SMS és Twitter üzenetek, valamint Facebook hozzászólások tarkítanak. Ez nem is baj, ráadásul öröm és boldogság, hogy egy darab hangulatjel sem került bele, csak egy picit szokatlan.

A könyv hat nap eseményeit meséli el ezekben a bejegyzésekben, ami a terjedelemhez képest nem tűnik soknak. Persze egy fesztiválon pörögnek a percek és rengeteg minden történik, ám ez a könyv nem pont ezért lett ennyire vaskos, hanem az érdektelen információk tömkelege miatt. A szereplők minden mozdulata meg lett örökítve a fogmosástól a napijegyes karszalag színéig. Mondhatnánk, hogy ez egy fesztiválról szóló könyvben rendjén is van, mert a sátrazáshoz hozzátartoznak a nomád körülmények, amelyekről hírül kell adni, de ez a könyv nem egy zenei fesztiválról szól.

Nem, kedves olvasóm, nem olvastad félre és én sem olvastam félre a könyvet, hanem ez a rideg valóság. A Bábel egy zenei fesztivál csak a szereplőket ez teljesen hidegen hagyja. A főhősnő például csak egy fél koncertet lát, pedig 6 napot tölt ezen a fesztiválon. Ráadásul, ellentétben az írónő első történetével, ebben a kötetben alig van zene. Néha említésre kerül pár Red Hot Chili Peppers szám, de ennyi és nem több.

Felmerül tehát a kérdés, hogyan tudta a könyvszereplők díszes bandája kihagyni a koncerteket, mikor ott laktak mellettük egy sátorban? Nos, úgy, hogy ők minden mást kipróbáltak és többnyire egymással voltak elfoglalva, ha a perifériára be nem kukucskált egy olasz.

A könyv ezért jól adja a fesztiválhangulatot a reggeli és délutáni órákban, de nem adja vissza az egymást váltó koncertek élményét, amiről valójában ezek szólnak. Ettől pedig a történet hiteles, mert tényleg ennyi ember van, ennyire közvetlenek, ilyen amikor elered az eső és ilyen szörnyűek a mosdók, és nem hiteles, mert nincs olyan ember, aki hetijeggyel elmegy egy fesztiválra és egyetlen koncertet sem lát. (Maximum olyan, hogy egyre sem emlékszik, de ez egy kiskorúaknak íródott könyv, csúnya drogok szóba sem jöhetnek.)

Az olvasó így, ha járt már fesztiválon, két dolgot érez, kellemes nosztalgiát és mélységes felháborodást, hogy egyetlen koncertet sem kap. Azonban, ahogy már említettem, ez mellékes, mert a fontos a csapat. Jöhetnek a karakterek.

Bármennyire jól tudom szétválasztani a dolgokat, legyen szó bármiről, most kifejezetten nehezemre esett, hogy ne mossam össze a szereplőket egy SzJG karakterrel. Ez pedig azért történhetett, mert az írónő szereti az "egyjellemzős" figurákat, akik azért felelnek, hogy valamilyen típust, rasszt vagy furcsaságot megelevenítsenek és ennyiben ki is merülnek. Mondok néhány példát: Boldi olyan mint Zsolti a regénysorozat elején, puszta humorfaktor és furcsán eszik. Napsi olyan mint Virág, csak szebb és kicsit eszesebb és egyértelműen a barátnő státusz az egyetlen funkciója. Abdul a kulturális sokszínűség képviselője, míg Hipó a mániákus, mint anno Dave volt. Tehát, bár konkrét hasonlóság nincs közöttük (leszámítva az első példát) a séma ugyanaz és ez rettentően megnehezíti, hogy az olvasó teljesen külön kezelje őket.

A főhősnő, Zsófi szerencsére sokkal jobban ki lett bontakoztatva és bár ezúttal sem maradéktalanul az olvasó szíve csücske, érdekes figura. Tetszett, hogy mindig történt körülötte valami, bár az esetek többségében önhibájából, és tetszett, hogy kiállt a véleménye mellett. A szerelmi életét inkább nem méltatnám, kusza ahogy kell és a két úriember körülötte legalább nem olvadt bele a sémákba.

Van azonban egy szereplő, aki zseniálisan el lett találva és bár hasonlóan egyfunkciós karakter, cseppet sem sok. Ő, a punk, aki pont annyiszor hozza a formáját, hogy ne feledkezzen meg róla az olvasó és egy betűvel sem többször. Esetében tökéletes az egyensúly.

Még egy dolgot kell kiemelnem, a könyv humorát, mert erre nem eshet panasz. A párbeszédek pörgősek, a szereplők kissé őrültek, így az olvasó mindig kap valamit, amin mosolyoghat. Ahogy egy fesztivál, úgy ez a regény is egy nagy buli, tele viccekkel és beszólásokkal, amelyeket lehet hogy nehéz felidézni, de akkor, abban a pillanatban rettentően szórakoztatók.

Összességében tehát nem egészen azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam, de nem bántam meg hogy elolvastam. Jól szórakoztam a szereplőkön és kalandjainkon, függetlenül attól, hogy nagyon hiányoltam azokat a koncerteket.

Azoknak ajánlom, akik könnyed, szórakoztató történetre vágynak kissé dilis kamaszokról. Egy zenei fesztivált azonban senki se ez alapján ítéljen meg, mert a valóságban bizony mindig a koncerten van a hangsúly, aki pedig ezzel nem ért egyet, az úgysem fog sátrat verni egy fesztiválon.