2013. október 14., hétfő

Revulsion - Peter egy napja

Bevezető megjegyzések:
Ez a bejegyzés egy születésnapi ajándék AFS-es olvasóimnak. Ma ünnepli ugyanis születésnapját (pontosabban az első fejezet feltöltésének évfordulóját) a regénykém, szám szerint már a negyediket.
Itt muszáj megjegyeznem, hogy tudom jól, lassú, szöszmötölős és néha kicsit gonosz vagyok. Hogy miért tartott ennyi ideig 87 fejezet megírása? Nos, fogalmam sincs. Hidd el, kedves olvasóm, én is csak pislogok nagyokat... 
Négy éve írok, ami alatt rengeteg minden történt velem és biztos vagyok benne, hogy olvasóimmal is. Vannak azonban olyan dolgok, amik nem változnak: rendületlenül írok tovább és mindig akad valaki, aki rendületlenül olvassa is. Sőt, legnagyobb örömömre ezen kitartó olvasók közül sokan el is látnak egy-egy kedves üzenettel. 
Kaptam már biztató, könyörgő, kissé indulatos, kedves és nagyon aranyos visszajelzéseket is, hol rövidebb vagy hosszabb kritika formájában, hol e-mailben, hol itt a blogomon, sőt, egyszer még személyesen is. Ezekért pedig nem tudok elég hálás lenni. Köszönöm!
Hálám jeléül, és mert tényleg igyekszem olvasóim kedvében járni végtelen türelmükért cserébe, időnként készülök egy-egy aprócska ajándékkal. Ez mindig betűket jelent, eddig főként új fejezetet, most viszont valami egész mással szeretném megünnepelni ezt a különleges napot. 
Rengetegen kérték tőlem a nézőpontváltást és talán kijelenthetem, mindenki belekukkantana kicsit Peter fejébe. Ezt a kérést azonban mindig gyorsan visszautasítottam, mivel a történet főszereplője nem ő, hanem Ann, és szerintem sokkal izgalmasabb, hogy sosem lehet tudni, mire gondol. (Ebben pedig örömömre nagyon sok támogatóra leltem.) Most mégis megfontoltam a dolgot és arra jutottam, ha már ennyien szeretnék, megpróbálkozom egy Peter szemszögéből íródott fejezettel. Nem kell megijedni, a történetben továbbra sem lesz nézőpontváltás, ez csak amolyan kiegészítő fejezetecske.
Szóval egyetlen fejezet erejére belebújtam Peter buksijába, így született meg a 3. fejezet alternatív változata, amit alább el lehet olvasni. (Ajánlom az eredeti fejezet újraolvasását, hogy jobban összevágjanak a dolgok.)
Azért erre a fejezetre esett a választásom, mert a történet elején van, nincs benne kulcsfontosságú csavar, így senkit sem fog befolyásolni az elkövetkező részekben. Remélem, kedvét leli benne mindenki, az is, aki nézőpontváltást kért és az is, aki ellene érvelt. 
Boldog születésnapot Revulsion és jó szórakozást!



Revulsion 3. fejezet Peter szemszögéből

Egy gitár sivítására ébredtem, aztán valaki rám kiáltott. Átfordultam a másik oldalamra és morcosan arrébb lökdöstem az útból egy könyv éles sarkát, miközben a lejátszó tovább bömbölt. Már épp visszaaludtam volna, mikor kivágódott a szobám ajtaja.

- Peter! Azonnal halkítsd le!

Apámnak sikerült túlüvöltenie Serj Tankian hangját, ami kifejezetten szép teljesítmény.

- Hogy kell ezt az izét kikapcsolni? – morgott tovább.

Nyújtóztam egyet és még mindig félálomban a távirányító után tapogatóztam. Már épp a vezetéket akarta kitépni a falból, mikor sikerült megtalálnom és egyetlen gombnyomással elnémítottam a zenét. Aztán a fal felé fordultam és a fejemre húztam a takarót. Hétfő volt. Utáltam a hétfőket.

A gitárok sikoltása nélkül szinte harsogott a csend a szobában. Minden apróság olyan rohadt hangosnak tűnt. Az óra ketyegése, a telefonom zizegése, ami új üzenetet jelzett, de még a konyhából beszűrődő szöszmötölés hangjai is. Zene kellett, jó hangos, mielőtt a gondolataim is üvölteni kezdtek volna.

- Peter! Nem láttad a zakómat?

Lerúgtam a takarót és kipattantam az ágyból. Képtelen voltam visszaaludni, így inkább átcsoszogtam a nappaliba, ahol a szokásos hétfő reggeli látvány fogadott.

Apám épp egy korsó méretű bögréből tankolta fel napi koffeinadagja első részét, miközben papírokat halmozott az aktatáskájába, megpróbálta bekötni a nyakkendőjét és felvenni a telefont, ami némán rezgett az üvegasztalon.

- A szekrényben nézted? – kérdeztem.

- Persze, hogy néztem – löttyentett pár csepp feketét a legfelső papírra. – De nincs ott, pedig emlékszem, hogy elhoztam a tisztítóból.

Felhorkantam és hátracsaptam a hajamat, ami már kezdett idegesítően lengedezni a látóteremben. Még hogy emlékezett rá? Jó vicc. Én hoztam el a tisztítóból péntek este, mert Katerina hagyott egy üzenetet a rögzítőn.

- Tudtad, hogy csak egy zokni van rajtad? – kérdeztem és a kanapéhoz araszoltam kikerülve a kapkodás ragadós légkörét.

Apám riadtan nézett a lábfejére és az egyetlen sötétkék zoknira, valamint csupaszon maradt bal lábujjaira. Késésben volt, mint mindig. Lecsapta a bögrét az üvegasztalra, ami vészjóslóan koccanó hangot hallatott, majd berohant a szobájába.

Elnyúltam a kanapén és vártam az álom édes érkezését, de a csend már megint olyan hangossá tett mindent. A bőr nyikorgását a hátam alatt, a szekrényajtó csapódását, apám felkiáltását, mikor megtalálta a keresett zakót és mobilja kitartó rezgését újra és újra.

- Nem kellene felöltöznöd? Elkésel az iskolából – hallottam a szülői felelősség felparázsló szikráját.

- Nincs kedvem. Ma nem megyek be.

Apám tovább gyömöszölte papírjait egy megviselt irattartóba, felhörpintette a maradék kávét és megigazította csálé nyakkendőjét. Aztán felvette a telefont és utasítások osztogatásába kezdett. Egy kisebb szélvihar gyorsaságával pörgött körülöttem, amitől kezdtem szédülni, még fekve is.

- Nem, a tárgyalás csak négykor lesz – mormogott a telefonba. – Igen, azt hozd csak be! Remek ötlet! Ühüm!

Kezdtem elálmosodni az ismerős duruzsolástól. A telefonbeszélgetések egyik oldalát hallgatni, főleg ha azok néha jogi szakkifejezéseket is tartalmaztak, hihetetlenül unalmas volt. Az ember két dologra érzett tőlük késztetést, az ásítozásra és a menekülésre. Még nem voltam elég éber az utóbbihoz, így maradt az első lehetőség.

- Elvigyelek? – bámult le rám a vállához szorítva a telefont, aminek még mindig volt valaki a túlsó felén.

Jelentőségteljesen végigmutattam magamon csupasz talpamtól, a pizsamanadrágomon át a vállamat csiklandozó kócos tincsekig. Vette az üzenetet.

- El fogsz késni – jelenttette és már folytatta is a telefonbeszélgetést.

Felmarkolta a slusszkulcsot és a táskáját, majd rohant is az ajtó felé. Még a cipőjét is sikerült bekötnie fél kézzel egyensúlyozva, nehogy a fontos eszmecsere megszakadjon, akár egyetlen pillanatra.

- Ugorj be valamikor a boltba! Kell kávé meg tej. Ami a hűtőben van, már egy hete lejárt – búcsúzott.

Aztán magamra hagyott a bosszantóan néma nappaliban.

Hiába taszított a lakás némasága, a suliban sem volt jobb a helyzet. A folyosók kihaltak voltak, mikor beértem és a teremben is síri csend honolt, ahogy átléptem a küszöböt. Egyedül a franciatanárnő fordított figyelmet rám, mikor mosolyogva a kezembe nyomott egy dolgozatlapot. Megúsztam a fejmosást a késés miatt, ám ettől nem lett jobb kedvem, mert teljesen elfelejtettem a dolgozatot.

Lehuppantam Adam mellé, aki épp csak felsandított rám a tolla rágcsálásából. A francia nyelv nem volt az erőssége. Aztán előkotortam a táskámból egy tollat és nekiláttam a tesztnek.

Az utolsó feladat egy esszé volt. Fél oldalban kellett volna összefoglalni, mit gondolunk Franciaországról. Átpillantottam Greg padjára, aki csak két szót írt a teljes oldalra: croassaint és champagne. A kaján kívül, mivel nem maradt időm reggelizni, nekem is csak egyetlen dolog ugrott be, ami francia. Megpörgettem a tollamat és amennyire emlékeztem, leírtam Tagada Jones egyik számának dalszövegét.

Mikor beadtam a dolgozatot, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Talán mégsem olyan jó ötlet a visszafogott tanárnőt megismertetni a francia punk bandák szókimondásával. Bár ahogy jobban belegondoltam, megállapítottam, a szélesebb látókör sosem árt, főleg ha zenéről van szó.

- Hogy ment? – kérdezte Adam, ahogy végigsétáltunk a folyosón.

Nem tűnt túl vidámnak, pedig a következő óránk matek volt, ami mindig feldobta egy kicsit a humán tárgyak után.

- Ment – feleltem kurtán.

Akár tetszik az Epidémie szövege a tanárnőnek, akár nem, el kellett ismernie, hogy francia mondatokból állt, amivel máris jobb jegyet érdemeltem, mint Greg sajátos reggeli menüjével.

Már majdnem elértük a terem ajtaját, ahol az osztály spanyolos fele tanyázott, mikor egy alak rohant ki az ajtón. Olyan gyors volt, hogy csak az utána lobogó hosszú haját láttam.

- Hát ebbe meg mi ütött? – kérdezte Adam meglepetten, mivel nem sokon múlt, hogy a csaj rajta keresztül törjön utat magának.

Még láttam, ahogy kikerült egy kisebb kupacba gyűlt társaságot, majd padlón csikorgó tornacipővel befordult a sarkon. Szinte körbe sem nézett.

- Biztos rájött a napi öt perc dühöngés. Így megy ez a csodabogarakkal – válaszolt Greg, aki épp beért minket a küszöbnél.

Adam a szemöldökét ráncolta, mint mindig, ha valakit gúnyoltak a jelenlétében. Vissza azonban sosem szólt, hacsak nem volt közvetlenül is érintett a dologban. Igazi pacifista volt, amit többször az orra alá dörgöltem.

- Ja, bocs, Peter! – nézett rám Greg hamisnak tűnő, bűnbánó tekintettel.

Nem értettem, mire gondolt. Miért foglalkoztatna, kire tesz gúnyos megjegyzéseket?

- Tiszta szívás, hogy Mr. Herbert pont a Csodabogárral osztott párba – folytatta és nem bírta megállni a kárörvendő vigyorgást.

Kis időre megfeledkeztem a történelemtanár aljasságáról és a házi dolgozatról, így nem lett jobb kedvem az emlékeztetőtől. Nem válaszoltam. Nem akartam Mr. Herbertről folyó diskurzusba bonyolódni, mivel kételkedtem az önuralmamban, így inkább bementem a terembe.

A szünet nyüzsgése jótékonyan elterelte gondolataimat minden kényes témáról. Csak a közeledő meccsek izgatottsága, az elmúlt hétvége beszámolói és a következő hétvége tervei, valamint az iskola legfrissebb pletykái zsongtak körülöttem. Átlagos nyafogásokat hallgattam végig rossz jegyekről, szigorú szülőkről, undok testvérekről, szakításokról és visszautasításokról, vagyis az élet haladt szépen a megszokott medrében. Tudtam, történjen bármi, nem fog kibillenni. A világ nem áll meg, akkor sem csendesül el egyetlen pillanatra, ha épp a fejedre dől a ház.

A csengőszó és a matekóra kezdete felfüggesztette az osztály társasági életét és néhány tanuló kivételével mindenkit a teljes apátia szélére sodort. Nem értettem, Adam hogyan képes koncentrálni, mikor a matektanárnő hangját inkvizíciós célokra is lehetne használni. Mintha belülről karistolta volna az agyamat.

Összerándultam, ahogy elképzeltem, a tanárnő által elmondott algebrafeladatok épp átvágnak néhány agysejtet, végigszaladnak az idegvégződéseimen és kiszöknek a fülemen át. Sürgősen figyelemelterelésre volt szükségem, mielőtt haragosan harsogó gondolatok özöne zúdult volna rám.

Kikaptam a legelső könyvet a táskámból, amiben kizárólag betűk voltak és olvasni kezdtem. A napóleoni háborúk azonban csak addig kötöttek le, míg fel nem idéztem Mr. Herbert legutóbbi húzását. Ha azt hiszi, egy házi dolgozattal legyőzhet, akkor téved. Hiába sóz rám minden fura lányt, akkor is jelest fog adni.

A matekóra vége igazi megváltásnak bizonyult. Örömmel hagytam el a termet és mentem a fiúkkal az ebédlő felé. Útközben sokan megbámultak minket, főleg miután Josh energikusan David nyakába csimpaszkodott és rákényszerítette, hogy vontassa végig a folyosón. Greg és Joseph gyors fogadást kötött, melyikük bírja tovább cérnával, míg Fred könnyesre nevette a szemét.

- Két ekkora idiótát! – jegyezte meg Adam kuncogva.

Egyetértően vigyorogva bólogattam, bár kétségkívül szórakoztató idióták voltak.

Az ingyen cirkusz az ebédlő ajtajában ért véget, ahol David úgy oldalba könyökölte a rajta lógó Josh-t, hogy az egy nyekkenéssel landolt a padlón. Greg kelletlenül kifizette Joseph-nek az elvesztett összeget, míg David diadalmasan rávigyorgott egy csapat lányra, akik érdeklődéssel figyelték a műsort.

- Minden oké? – húztam fel Josh-t a padlóról.

- Persze! Kajáljunk!

Az ebédlő közepére telepedtünk megpakolt tálcáinkkal, mint mindig. Greg és Joseph ezúttal átült a focista asztalhoz, ami kicsit hátrébb állt, de az üresen maradt székeket Darren és Henry hamar elfoglalta.

Az ebédszünet a nap fénypontjának számított. Nem voltak zavaró csendek vagy zajok, csak a megszokottság érzése. David piszkálódása, Josh elregélt randevúi, Fred harsány nevetése és még Henry hümmögése is, amit a könyvébe temetkezve hallatott időnként, kifejezetten otthonos volt. Órákig ücsörögtem volna velük semmiségekről beszélgetve, ahelyett, hogy visszamenjek a terem nyomasztó zsúfoltságába.

Húztuk az időt, amíg lehetett, míg majdnem elkéstünk. Már hallottuk a tanárnő cipőjének kopogását a folyosón, mikor átléptük a küszöböt. Utolsónak értem be, ami nem volt szokatlan.

Gyorsan felmértem a teremben ücsörgő osztálytársaimat. A stréberek koncentrációját az első sorokban, hogy ne vegyenek rólam, rebellis későről tudomást, az egyik lányklikk visszafogott sutyorgását, néhány bámuló tekintetet és egy-egy felvillanó mosolyt. Általában nem törődtem velük, de most kerestem valakit és meg is találtam az egyik leghátsó padban.

Elmélyülten firkálgatott teljesen a padja fölé hajolva, hogy barna hajtincsei szinte függönyt emeltek köré. Beszélnem kellett vele.

Az irodalomóra gyorsabban eltelt, mint a matek. Amint kicsengettek, a hátsó pad felé vettem az irányt. Éreztem néhány kíváncsi tekintetet, ahogy átléptem a teremben megszokott területem határát. Eddig nem volt sok okom a hátsó padokhoz menni.

Az utolsó előtti padban ülő kövér srác rémülten nézett rám, mintha attól félne, megütöm. Pedig már régen hallottam verekedésről szóló pletykákat és azt hittem, kezdett lekopni rólam Rafael ismerésének hatása. Ezek szerint tévedtem és még mindig ijesztőnek számítottam.

Megálltam a hátsó pad előtt és lenéztem a barna hajfüggönyre. Nem firkált, hanem rajzolt. Valami tájkép lehetett, bár a kezétől és a hajtincsektől nem sokat láttam belőle. Zsebre dugtam a kezem és megköszörültem a torkomat. Minél előbb túl akartam esni ezen a beszélgetésen, hogy utána túl lehessek a házi dolgozaton is. Ráadásul egyre több kíváncsi tekintetet éreztem a hátamban. Ő azonban észre sem vett, csak rajzolt tovább rendületlenül.

- Hé, Csodabogár! Hahó! – szólaltam meg.

A ceruza megállt a kezében, vagyis eljutott hozzá a hangom. Ezt jó jelnek vettem és tovább próbálkoztam, hátha visszatér külön kis világából és észrevesz végre.

- Föld hívja Csodabogárt. Csodabogár, jelentkezz!

Erre már felemelte tekintetét a padról, így a hajfüggöny szétvált és keretbe foglalta az arcát. Még mindig nem úgy nézett ki, mint aki teljesen jelen van, inkább mintha a saját világa és a valóság küszöbén toporgott volna.

Láttam, mikor érkezett meg teljesen, ahogy felismerés villant a tekintetében. A felismerés pedig meglepettségre váltott, ahogy a szeme teljesen kikerekedett döbbenetében. Nem is tudtam, hogy ennyire kék az írisze, amitől önkéntelenül is elvigyorodtam. Olyan volt, mint egy megszeppent nyuszi, aki épp egy rókával szemez, ez pedig cseppet sem hasonlított a tetőn nyújtott alakítására.

- Beszédem van veled – jelentettem ki.

A meglepettség eltűnt az arcáról és óvatos távolságtartás vette át a helyét.

- Mit akarsz? – kérdezte élesen.

Már sokkal jobban hasonlított arra a lányra, akinek ismertem. Pont ilyen lekezelő és megvető hangsúllyal beszélt velem pár napja az iskola tetején. Mintha mindent tudna rólam és cseppet sem tetszene neki, amit lát. Általában nem zavart volna, hidegen hagyott, ki és mit gondolt rólam, de valahogy nem bírtam lenyelni, hogy a kék ég alatt szánalmasnak nevezett.

- Két kiló kenyeret. Szerinted, nagyokos? – kérdeztem vissza reflexből.

A teremben nevetés csendült, ami jelezte, mi lettünk az aktuális műsorszám. Pedig semmi kedvem nem volt az osztály szórakoztatásához. Arra ott volt David meg a többiek.

Ő azonban meg sem rezdült. Nem jött zavarba, nem mosolyodott el, csak megszólalt:

- A barna kenyér elfogyott, csak magvas van.

Olyan dacos tekintettel nézett rám, hogy nem bírtam megállni a vigyorgást. Fura egy lány volt. Messziről egérnek tűnt, közelről megszeppent nyúlnak, de valójában valami egész más volt. Talán macskára hasonlított, az ennyire kiszámíthatatlanul szeszélyes. A macskák karmolnak és rajta egyértelműen látszott, hogy képes lenne rá. Ahogy a gondolat végére értem, felkacagtam.

Néhány helyről ismét felcsendült a nevetés, amit nem igazán értettem. Ez a kenyeres vicc elég béna volt és másnak biztosan nem fordult meg a fejében, hogy az osztály csodabogarát elképzelje macskaként.

- Holnap háromkor legyél a könyvtárban! – zártam le a már túlságosan hosszúra nyúlt beszélgetést.

Aztán sarkon fordultam. Megbeszélést letudtam, már csak meg kellett írni azt a vacak dolgozatot és utána reméltem, hogy Mr. Herbert talán pár hétig békén hagy. Nagyon nem hiányzott a bosszantó ügyködése, hogy keresztbe tegyen nekem. Nem volt elég türelmem hozzá, sőt úgy éreztem, semmihez sincs elég türelmem. Zene kellett, hangos, dübörgő, ami elnyom mindent, legfőképpen a csendet, mert a csend az a környezet, ahol a nem kívánt gondolatok otthon érzik magukat.

A két említett muzsika:
System of A Down - B.Y.O.B
Tagada Jones - Epidémie


Záró megjegyzések:
Remélem, tetszett ez a kis szösszenet. :)
Nem szoktam kritikát kérni, mivel azt szeretem, ha szívből jön, ha akkor ír nekem valaki pár sort, mikor belső késztetése van rá és úgy érzi, meg kell osztania velem. Most viszont szeretnék kérni néhány sornyi véleményt, mert ez volt az első - és nagy valószínűséggel az utolsó eset -, hogy Peter szemszögéből írtam és rettentően kíváncsi vagyok, mennyire tetszett vagy nem tetszett.
Szóval, ha van pár perced, megfogalmazódott néhány gondolat, hangulat vagy érzés olvasás közben, esetleg utána, kérlek, írd meg nekem. 
Megteheted itt, a bejegyzés alján a Megjegyzés küldése dobozban vagy AFS-en szokásos kritika formájában, de akár e-mailben is, ha csak velem akarod megosztani észrevételeidet. (Blog aljára görgetve, a Simon's Cat-es kép alatt megtalálható a mailcímem.)
Köszönöm!

14 megjegyzés:

  1. Szijja! Imádtam a fejezetet. Még egyszer gratula a4. évfordulóhoz és köszi ezt a plusz fejezetet.
    Virgii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :) Nagyon örülök, hogy tetszett. :)

      Törlés
  2. Szia!
    Hűha! HŰHA!
    Oké,szóval ha nagyon őszinte akarok lenni akkor nekem fogalmam sem volt róla hogy írsz valamit. Mármint oké olvasom a blogodat mert imádom a filmes és mangás-könyves és hát az összes bejegyzésedet de erről nem tudtam. És most hogy ezt így elolvastam egyszerűen képtelen leszek nem elolvasni a Revulsiont. ^^
    Még nem igazán tudom hogy ki ez a Peter és hogy milyen személyiség (jó most már egy kicsit igen :D) de már most imádom.^^
    Az én osztályomban miért nincsenek ilyen fiúk? :'D
    Mindenesetre,azt hiszem bővülni fogsz néhány rendszeres olvasóval :)
    Regi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, engem cseppet sem lep meg, hogy nem tudtál róla. Zugíró vagyok, nagyon kevesen tudnak erről a blogról is. ^^ (Amúgy néhány bejegyzésben már említettem a történetemet, de nem olyan feltűnően, úgyhogy megértem, ha elsiklottál felette.)
      Nagyon örülök, hogy tetszett és persze annak is, hogy a blog hagyományos részeit is szereted olvasni. Mindig öröm olvasói visszajelzést hallani. :) Az pedig, hogy Peter már ezzel megfogott, különösen boldoggá tett. Ezek szerint, az ő szemszögéből is átjött a stílusa. :) Remélem, ha elolvasod a "hivatalos" fejezeteket, akkor sem fogsz csalódni benne. Ha pedig van kedved, írd meg nekem, milyennek találod, nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre. Mindig rettentően örülök az új olvasóknak. :)

      U.I.: Sajnos, nem tudom a választ, de ha ez megnyugtat, az én gimimben sem voltak, vagy csak nem vettem észre őket. ;)

      Törlés
  3. Szia!
    Nagyon tetszett, én örülnék neki, ha a későbbiekben is lenne, egy két ilyen fejezet. Bár... ha belegondolok, valahogy épp ez a jó az egészben, hogy Peter kissé kiszámíthatatlan, és nem tudjuk mikor mire gondol. Ezt külön élvezem ezt, és talán ez is közrejátszhat abban, hogy ennyire szeretem ezt a történetet.^^ (meg az, hogy nagyon igaz rám ez az egész...)Valahogy így képzeltem el Peter szemszögéből mindent, szóval nagy örömöt okozott nekem. Gratulálok a 4 éves évfordulóhoz, csak így tovább. :33

    Altairaa~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy ennyire tetszett. :) Kicsit tartottam tőle, hogy nem sikerül teljesen átadnom Peter belső személyiségét, de ha te is hasonlóan képzelted el, akkor talán nem voltam távol tőle.
      Ahogy a bejegyzés végén is megjegyeztem, nem lesz nézőpontváltás, ez csupán egy egyedi eset kizárólag az olvasóim kényeztetésére. Jó hallani, hogy megérted, miért és szerinted is izgalmasabb, ha nem lehet tudni, mi jár a fejében. :)
      Köszönöm szépen a biztatást és hogy írtál nekem!

      Törlés
  4. Szervusz!
    Egyszerűen nincs olyan hogy ez valakinek ne tetszen! Imádom az eredetit, de ezt is fojtatnod kéne szerintem, mert én kiváncsi vagyok mások szemszögére is. Pl: Peter. Na, de tényleg nagyon tetszett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon jó hallani, hogy tetszett. :) Ez most egyedi eset volt, nem lesz belőle rendszer, be kell érned Ann szemszögével.
      Köszönöm a kedves sorokat! :)

      Törlés
  5. Nem tudtam, hogy írsz, de azért nem lepett meg túlságosan. :)
    Nagyon tetszik a stílusod, kiérezni belőle az olvasottságot és, hogy van humorod. Na meg, hogy szereted a macskákat. :D Élvezetes volt olvasnom ezt a fejezetet, ezek után tuti el fogom olvasni amit eddig írtál. Csak így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) Ennyi grafomán blogbejegyzés után nem csodálom, hogy nem lepődtél meg annyira. Nagyon köszönöm a bókot, igazán jólesett! :)
      Örülök, hogy tetszett és ha tényleg további olvasásra vetemedsz, nagyon kíváncsi leszek a véleményedre. Nagyjából egyezik könyves ízlésünk, így különösen érdekelne, mit szólsz hozzá. :)

      Törlés
  6. Szia!

    Én örülnék egyszer egy Peter szemszögnek, amikor már összejöttek :D
    Amúgy imádtam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. :) Egyelőre nincs tervben másik fejezet Peter szemszögéből, de majd megfontolom, mint az összes többi tippet. :)

      Törlés
  7. Szia!

    Lassan egy éve már hogy rátaláltam az AFS-re,és ott a Revulsion-ra. Hiába olvastam más történeteket is az oldalon,ez vált a kedvencemmé.Ma már csak emiatt járok oda.Annyira jó,megkapó története van.Olyan könnyed,élvezhető stílusban írsz.Nekem nagyon tetszik.Minden egyes alkalommal,ahányszor csak új fejezetbe kezdek bele,mindig belebújok Ann bőrébe.Együtt élem vele a kalandjait.Szerintem ez teszi annyira szerethetővé ezt a történetet.Meg persze maga a cselekmény,meg maguk a szereplők.Az összeset kedvelem,de persze van akit jobban(pl Szivacs,Fred).Szóval minden tökéletes a számomra.Öröm volt végignézni Ann jellemének a fejlődését,azaz a 'Csodabogár' átváltozását.Ahogy barátokat szerez,szerelmes lesz.Bár remélem azért lassan rászánja magát a nagy vallomásra.Rám minden egyes része,fejezete ennek a történetnek hatással volt.Örömöt szerzett,elszomorított,megnevettetett.Sőt,volt hogy idegesített.(Például mikor a legjobb résznél van vége a fejezetnek és annyira tudni szeretném mi lesz a folytatás..Tudom ezt így kell csinálni.De akkor is. :D Tudni akarom! :) ) A lényeg a lényeg engem megfogott a történeted és továbbra is hű olvasód maradok.Remélem még jó sokáig az maradhatok,és tovább olvashatok Adamről,Cassyről,a kosárlabda csapat tagjairól,Szivacsról,Hannáról,Peterről és persze Annről.
    Köszönöm egyébként ezt a kis ajándékot.Tényleg érdekes volt betekinteni Peter fejébe is,bár én inkább maradok Ann-nél,ha lehet.:) Maga a rész ugyanolyan jó volt mint az eddigiek.Gratulálok hozzá és az eddigiekhez,valamint az ezutániakhoz is!

    Ui.:Gratulálok a négyéves évfordulóhoz! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm a kedves sorokat! Hihetetlenül jó érzés hallani, hogy ennyire tetszik a történetem és ennyire megfogott. :) Megértem, hogy néha idegölő a várakozás, de valahol be kell fejezni a fejezeteket. :)
      Köszönöm a bizalmat is és remélem, a további fejezetekkel sem okozom majd csalódást. Van még jó néhány csavar a tarsolyomban, úgyhogy nem mostanában lesz vége a történetnek. :)
      Örülök, hogy érdekesnek találtad Peter szemszögét, ám annak még jobban, hogy ragaszkodsz az eredetihez. :)
      Még egyszer köszönöm szépen, hogy írtál nekem!

      Törlés