2018. augusztus 16., csütörtök

Lelkek labirintusa

Hihetetlenül lelkes voltam, mikor megtudtam, hogy Carlos Ruiz Zafón végre megírta Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozat utolsó kötetét. Az előző három könyvet ugyanis imádtam. A szél árnyéka rögtön beszippantott, az Angyali játszma szerem volt első látásra és A mennyország fogságában csak növelte lelkesedésemet az író iránt. A lezárás pedig igazán grandiózusnak ígérkezett, legalábbis a megjelenése ezt sugallta.
Ez a rész 816 oldal és az Európa Kiadó jóvoltából kemény kötést is kapott. A borító mutatós, passzol a megszokott hangulathoz.
Fülszöveg önkényesen kissé megvágva:
"Barcelona, ​ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak.
A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen „egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai”. Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán – nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül. A politika nagybani és kicsinyes játszmái, a dráma, a szerelem és a szakadatlan ármánykodás közt pedig a kellő pillanatban megcsillan a komikum: színre lép Fermín Romero de Torres. „Kópé ex machina.”
Nekem fáj a legjobban, hogy azt kell írnom, csalódtam. Rettentően vártam ezt a könyvet, rettentően lelkes voltam (olyan 300 oldalig) és rettentően bosszankodtam, amiért nem kaptam meg azt a színvonalat és azt az élményt, amelyet vártam tőle.
Ez a kötet elvileg önmagában is megállná a helyet, hiszen a szerző szerint, a történetnek nincs kezdete csak bejáratai, azonban ha csak ezt a részt olvastam volna, nem szerelmesedtem volna bele ebbe a világba és nem éreznék heves késztetést a másik három könyv elolvasására. Ez a rész ugyanis mérhetetlenül lapos lett. No, de én olvastam az előzőeket, így volt viszonyítási pontom és nem tudok elfogulatlan és objektív véleményt mondani erről kötetről, szánom-bánom, de ez van. Ellenben nagyon is tudok felpaprikázott rajongói kritikát írni róla, szóval most ez következik.
A könyv eleje tetszett, mert szeretem a szereplőket és jó volt újra látni Danielt és Fermínt. Az új nyomozás kecsegtetőnek tűnt, hiszen a könyv azt ígérte, hogy Isabella története is kerekké válik (tartalomjegyzék ígért róla egy külön fejezetet is) és reméltem, hogy szívem csücske, David is feltűnik majd a képben. Az író azonban ezt a kérdést jegelte, behozott néhány új szereplőt, egy új elfeledett írót (innen van ismét a könyv címe) és egy új rejtélyt.
Ezzel nem is lett volna semmi baj, hiszen kell a cselekmény egy jó könyve, nem lehet puszta utalásokra és elvarratlan szálakra hagyatkozni. Csak ez a nyomozás, bár profik végezték (egy titkosrendőr és egy rendőr), borzalmasan lassan haladt és eléggé gyorsan érdektelenné is vált. Ez volt az a pont, ahol éreztem, Zafón valamit benézett. Látványosan görcsösen akarta csavarosra írni új elfeledett írójának történetét, de sehogy sem sikerült. Túl sok a szál, túl sok a félbehagyott nyom és túl egyszerű a megoldás, ami egyébként körülbelül a könyv felénél kiderül, a többi csak játék a cérnákkal.
A másik görcsösnek ható dolog az új főhősnő karaktere volt. Annyira erőszakosan akarta beállítani szuper kémnőnek, megközelíthetetlen férfifalónak és tökéletesnek és annyira próbálta mindezt leplezni néhány emberi gyarlósággal (mint az alkoholizmus), hogy az egész karakter bosszantónak hatott. Bosszantott, hogy mindenkinek ő lett az új kedvence és mindenki veszélyesnek találta, pedig ki fél napot sem bírt ki talpon... Egyszerűen nem tetszett a karakter és egy unszimpatikus főhősnő igazán lombozóan tud hatni az olvasási libidóra.
Mindezt azonban lenyeltem, mert a korábbi karaktereket imádtam és szerettem volna még többet és többet olvasni róluk. Kár, hogy egyedül Fermín volt az, aki nem okozott csalódást.
Daniel idegesítően mélabús, ostoba és szürke kis figura lett. Nyoma sem volt annak a tűznek, ami körbevette jellemét A szél árnyékában. Isabella pedig maga volt a sarkaiból kifordult világ megtestesítője. Ő gyökeresen más képet mutatott itt, mint a korábbi kötetekben. Az igazi nagy csalódás és bosszúságom feneketlen forrása azonban az volt, mikor a szerző tönkretette a legkedvesebb karakteremet. David csak azért bukkant fel ebben a kötetben, hogy az író rossz színben tüntethesse fel. Minden rejtélyessége odalett és ezt már nem tudtam lenyelni.
Apropó rejtély, ezen a téren is hagyott a könyv maga után jó néhány kivetnivalót. Az író eddigi könyvei mind tele voltak misztikus köntösbe bújtatott titkokkal, súlyos múltbéli tragédiákkal és szeretetre méltó mellékszereplőkkel. Itt azonban minimális misztikum sem akadt, a múltbéli titok teljesen mellékesnek hatott, az új mellékszereplőket pedig nehezen tudtam megkedvelni. Ráadásul a kötet több mint 800 oldal, ami nem a cselekmény építését szolgálta, hanem azt, hogy az író össze-vissza ugráljon benne egyik szálról a másikra. Valószínűleg feszültséget akart kelteni vele, ám pont az ellentétét érte el. Kuszává és érdektelenné vált a nyomozás, a múlt, a karakterek és minden egyéb megkezdett cselekményfoszlány. A lapok tele voltak üresjáratokkal és bármennyire is szeretem olvasni az író szép sorait, ez a kötet messze túl volt írva.
Mindezen csalódottságomon pedig az epilógus, vagyis Julián könyve sem segített. Sőt, számomra inkább olyan volt, mintha az író még egyszer belerúgna az amúgy is csalódott és kedvetlen olvasóba. Nem tetszett.
Összességében ezért azt kell mondanom, hogy ez a könyv az író leggyengébb alkotása. Kár volt elolvasnom, mert a korábbi kötetek elvarratlan szálai iránt érzett kíváncsiságomat kellett volna választanom ahelyett, hogy egy elkedvetlenítő és döcögős lezárást olvassak. Ennek a sorozatnak az esetében, jobb a boldog tudatlanság.
Tudom, hogy mindenki, aki az előző három részt olvasta, el fogja olvasni ezt is, de azt tanácsolom, ne legyenek illúziói, ez a könyv már nem olyan jó, mint az eddigiek. Ha pedig valaki még nem olvasott Carlos Ruiz Zafón tollából sürgősen pótolja, csak ne ezzel a könyvvel.

Kedvenc idézet a könyvből:
"Ennek az országnak a történetében csak ritkán állt kulturális intézmény élén olyan ember, akinek meg is volt hozzá a képzettsége, vagy legalább nem volt javíthatatlan kontár."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése