2018. augusztus 22., szerda

Akkor szakítsunk

Kellett egy könyv reggelente a metrón (mert a Lelkek labirintusa fizikai erőszakkal sem fért bele a táskámba) és csak ezt sikerült megszereznem a könyvtárból. Ennyi mentségem van arra, hogy már megint egy nagyon tini könyvet vettem kézbe.
A borító és az oldalszám szokásos (336 lap) és a leírás is tipikusan semmitmondó. Azonban, ha valaki olvasott már Leiner Laura tollából, úgyis tudja, mire számíthat.
Fülszöveg:
"Szilveszter. A kötelező jókedv napja. Amikor muszáj bulizni.
Lia és Norbi karácsony előtt szakítottak ugyan, de Szánkó szilveszteri buliját nem akarják kihagyni. Eszti és Csabi, a tökéletes pár, velük együtt indulnak szórakozni. Miután Szánkó bulija a város másik végében lesz, Lia bátyja, Szilkó vállalja a sofőr szerepét. De szigorúan csak az odaútra vonatkozóan.
Csak aztán minden másképp alakul…"
Ez a könyv tényleg nagyon-nagyon tini, én pedig kezdek egyre távolabb kerülni az ilyen típusú olvasmányoktól. Azonban tudom őket értékelni, ha szórakoztatnak és az írónő könyvei eddig szórakoztatónak bizonyultak. A hangsúly sajnos az "eddig"-en van, mert ez a könyv jóval gyengébbre sikerült korábbi olvasási élményeimhez képest.
A kötet rögtön a szokásos elemmel indul, egy idegesítő főhősnővel. Ez sajnos népbetegség Leiner Laura könyveinél, igazán irritáló főhősöket tud írni. Mellette persze remek mellékkaraktereket is, ám ők el vannak nyomva a hisztis, tudálékos, önimádó, első számú rinyagép mellett, akit jelen esetben Liának hívnak. Az ügyeletes főhőgörcs pedig simán lekörözi a korábbiakat. Cirka három oldal után akartam agyoncsapni egy lehetőleg súlyos és tompa tárggyal, annyira az agyamra ment.
No, de attól, hogy a főszereplő egy nyafka liba, még lehet szórakoztató a könyv, csakhogy ez most nem igazán sikerült.
A hisztikirálynő hisztijének tárgya annyira kitölti ezt az amúgy nem épp komplex történetet, hogy nem marad sem hely, sem idő, sem papír másra. Pedig a cselekmény egyetlen estét mesél el egy-két fejezetnyi visszaemlékezéssel. Szóval az alapkoncepció, a konfliktushelyzet maga pont olyan irritáló, mint a főszereplő.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de szánakozva, szememet forgatva és sokkolódva olvastam, hogy egy lassan nagykorú lány képes ennyi baromságot elkövetni, ennyit nyafogni és ennyire önző módon viselkedni, csak azért, mert a saját hülyeségéből (és önzőségéből) adódóan kölcsönösen szakított a fiújával. Igen, erről szól ez a történet és csak remélni tudom, hogy a valóságban nem sok Liához hasonló lány szaladgál, mert ha igen, az emberiség tényleg megérett a pusztulásra...
No, de nem táplálom tovább a főhős amúgy is Gellért-hegy méretű egóját, hanem inkább áttérek a többi szereplőre.
Sajnos megint azt kell mondanom, tipikusak. Norbi tipikus hősszerelmes főhős, Szilkó (Komolyan, hogyan talál ki ilyen bugyuta beceneveket? A Szánkóval semmi bajom nem volt, de ez megnövelte a vérnyomásomat valahányszor el kellett olvasnom.) az ügyeletes okostojás, Ákos a papírmasé figura, akinek egyetlen poén jutott, de az többször el lett sütve, mint javallott volna, Eszti pedig a tipikus butus barátnő. Apropó Eszti, na ez a vonal is csak azért kellett, hogy az amúgy is elhízott önérzettel rendelkező, önző liba Lia tovább sütkérezhessen önnön dicsfényében. Pedig a Csabi kontra Eszti konfliktusban bőven volt lehetőség a gyorsan ítélő Lia-féle bíróságon kívül.
A könyv azonban nem csupán a főszereplők miatt vérzett el boncasztalomon, hanem a szokott kreativitás hiányán. Az eddig felsoroltak ugyanis, bár túlzásba vitte őket az írónő, megszokottnak mondhatók tőle. Az azonban nem megszokott, hogy a kreativitását és a jó ötleteit kihagyja az egészből. Egyszerűen nem volt semmi friss és üde a helyzetekben, sőt annyira laposak voltak (Például a kajacsata a gyorsétteremben.), hogy nem hozták fel a történetet, hanem inkább visszalökték a középszerűség mocsarába. Mert ez a könyv sajnos középszerű és úgy érzem, az írónő nem fektetett bele energiát, vagy ha igen, mind elfogyott arra, hogy a világ legidegesítőbb főhősnője címet kiharcolja Kornéliának. Egyszerűen fogta a szokásos dolgait, karaktereit és írt köréjük egy túlnyújtott és elég lapos történetet. Ráadásul a vége beverte számomra a koporsószöget. Sejtettem, hogy így fejezi be és könyörögtem, hogy tévedjek, ám sajnos nem így lett.
Összességében ez a könyv nem adott annyi szórakoztató mondatot, hogy meg tudjam neki bocsátani a mérhetetlenül idegesítő főhősnőt, a sült bolond főhősurat és azt a töménytelen önzőséget, amelyet Lia képvisel és dicsőít ebben a történetben. Kizárólag azoknak ajánlom, akik elviselik, ha a főszereplő a "Nekem szar, ezért legyen szar mindenki másnak is és egyébként magasról teszek rá, hogy magamnak köszönhetem." elvet képviseli, illetve minden hisztis tinilánynak hátha kívülről látva rájönnek, mennyire nevetségesek. Ha pedig valaki nem olvasott még Leiner Laurától, ne ezzel a könyvvel kezdje.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése