Szeretem Sarah Addison Allen könyveit, mert könnyed romantikus olvasmányok.
Ezt a regényét egyik kolléganőmtől kaptam kölcsön, akit én fertőztem meg az írónő műveivel. Nem mondom, hogy nehéz volt rábeszélni és azt sem mondom, hogy mikor felajánlotta, kölcsönadja ezt a könyvet - hiszen addig még nem olvastam - nem kaptam lelkesen a lehetőségen.
A borító nem rossz, passzol a többi kötethez, bár a lányt inkább lehagytam volna róla.
284 oldal, gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
Az alapok persze ugyanazok és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a befejezés mindig kielégítő, de van valami, amitől ez a könyv kicsit más, mint a többi. Ez pedig a szereplők háttere.
Nem szoktam különösebb figyelmet fordítani az író életére, lelkiállapotára, itt mégis nagyon érezhető a köszönetnyilvánításban is feltüntetett tény, hogy Sarah Addison Allen ezt a regényt betegen írta. Félreértés ne essék, nincs gond a történetvezetéssel, nem lett darabos a cselekmény, csak érezhető, hogy beleszőtte minden keserűségét és reményét.
Minden szereplőnek kivétel nélkül hányattatott múltja van. Sőt, a főhősnők estében szinte "családi átokról" van szó. Ezeket a múltbéli sérelmeket pedig kivétel, nélkül minden egyes karakter esetében részletesen elmeséli. Cseppet szokatlan dolog ez egy olyan írónőtől, akinek ismertetőjegye a bizakodás és a sorszerűen megérdemelt jutalom. No, persze itt is megvannak ezek, ám kevésbé tűnnek hangsúlyosak az öngyilkosság, gyász, önmarcangolás és szegénység terhei között.
A regény tehát kicsit más, mint ahogy azt az írónő visszatérő olvasói megszokhatták, ugyanakkor mégis megvannak benne a legjobb elemek.
Számomra a legkedvesebb elem egyértelműen a hétköznapi varázslat volt. Nagyon tetszett az aligátor és nagyon tetszettek az amulettek, még úgy is, hogy rettentően kiszámíthatóvá tették a cselekményt. Egyszerűen jó olvasni olyan dolgokról, amelyek egyik oldalról merő fantáziának tűnnek, míg egy kis hittel finom varázslatnak.
Összességében ez egy bájos, romantikus, teljesen kiszámítható, ám így is szórakoztató könyv. Kellemes volt olvasni, ezért bátran ajánlom könnyed nyári olvasmánynak. Nyaralásra ideális.
Ezt a regényét egyik kolléganőmtől kaptam kölcsön, akit én fertőztem meg az írónő műveivel. Nem mondom, hogy nehéz volt rábeszélni és azt sem mondom, hogy mikor felajánlotta, kölcsönadja ezt a könyvet - hiszen addig még nem olvastam - nem kaptam lelkesen a lehetőségen.
A borító nem rossz, passzol a többi kötethez, bár a lányt inkább lehagytam volna róla.
284 oldal, gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Eby Pim képeslapon látta először a Lost Lake-et. Egy régi fotó, rajta néhány vastag betűvel szedett szó, ám Eby úgy érezte, mintha a jövőjébe pillantana bele.Ebben a könyvben is megvan minden, ami az írónő védjegye. Vannak múltbéli titkok, van egy különleges helyszín, vannak családi drámák, van szerelem és van egy csipetnyi varázslat. Illetve ismét sikerült neki mindezt érdekes és szerethető karakterek szemüvegén át megmutatnia. Mégsem mondhatom, hogy a könyvei egyetlen kaptafáról érkeznének.
Mindez fél emberöltővel ezelőtt történt. Férje, George, már rég eltávozott. A fárasztó rokonok is elmentek. Semmi sem maradt, csak néhány tóparti kabin, ami sikeresen ellenállt a georgiai hőségnek és párának, továbbá a kallódók maroknyi csapata, akik – kimondatlan álmaiktól és vágyaiktól vezérelve – évről évre hűségesen ellátogatnak a Lost Lake-hez.
Ez nem csekélység, Eby ennek ellenére kijelenti, az idei lesz az utolsó nyár, amit a tónál tölt, aztán eladja a területet egy építési vállalkozónak. Amíg az utolsó szalmaszálat jelentő családtag be nem kopogtat hozzá.
Kate Pheris tizenkét évesen az utolsó legszebb vakációját töltötte a Lost Lake-nél; még azelőtt, hogy megismerte volna a magányt, a fájdalmat, a veszteséget. Azóta ezek az érzelmek uralják az életét, de azért – talpraesett lányának, Devinnek, és saját céltudatosságának köszönhetően – a remény sem halt ki a szívéből. Talán a Lost Lake-nél Devin kiélvezheti gyerekkorának utolsó hónapjait… és Kate is újra felfedezheti azt a valamit, ami annak idején olyan hirtelen siklott ki az ujjai közül.
Az emberek egymás után zarándokolnak el a tóhoz, hátha ott megtalálják azt, amit már oly régóta keresnek: szeretetet, megnyugvást, reményt az újrakezdésre, békét, egy rejtély megoldását, a felejtés lehetőségét. De vajon még időben érkeznek?"
Az alapok persze ugyanazok és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a befejezés mindig kielégítő, de van valami, amitől ez a könyv kicsit más, mint a többi. Ez pedig a szereplők háttere.
Nem szoktam különösebb figyelmet fordítani az író életére, lelkiállapotára, itt mégis nagyon érezhető a köszönetnyilvánításban is feltüntetett tény, hogy Sarah Addison Allen ezt a regényt betegen írta. Félreértés ne essék, nincs gond a történetvezetéssel, nem lett darabos a cselekmény, csak érezhető, hogy beleszőtte minden keserűségét és reményét.
Minden szereplőnek kivétel nélkül hányattatott múltja van. Sőt, a főhősnők estében szinte "családi átokról" van szó. Ezeket a múltbéli sérelmeket pedig kivétel, nélkül minden egyes karakter esetében részletesen elmeséli. Cseppet szokatlan dolog ez egy olyan írónőtől, akinek ismertetőjegye a bizakodás és a sorszerűen megérdemelt jutalom. No, persze itt is megvannak ezek, ám kevésbé tűnnek hangsúlyosak az öngyilkosság, gyász, önmarcangolás és szegénység terhei között.
A regény tehát kicsit más, mint ahogy azt az írónő visszatérő olvasói megszokhatták, ugyanakkor mégis megvannak benne a legjobb elemek.
Számomra a legkedvesebb elem egyértelműen a hétköznapi varázslat volt. Nagyon tetszett az aligátor és nagyon tetszettek az amulettek, még úgy is, hogy rettentően kiszámíthatóvá tették a cselekményt. Egyszerűen jó olvasni olyan dolgokról, amelyek egyik oldalról merő fantáziának tűnnek, míg egy kis hittel finom varázslatnak.
Összességében ez egy bájos, romantikus, teljesen kiszámítható, ám így is szórakoztató könyv. Kellemes volt olvasni, ezért bátran ajánlom könnyed nyári olvasmánynak. Nyaralásra ideális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése