Három éve írtam utoljára ebbe a rovatba. Kész csoda, hogy most eszembe jutott, van nekem egy ilyen elhanyagolt rovatom. Nos az apropó az, hogy kint jártam a Könyvhéten, amiről szeretnék egy picike élménybeszámolót írni.
A teljesség érdekében megjegyzem, hogy a tavalyi Könyvhéten is kint voltam, gondoltam is rá, hogy írok róla, főleg mivel vettem két könyvet (egyik, Csendélet nagyon tetszett, a másik, A könyvkötő kevésbé), és dedikáltattam is egyet, de végül nem sikerült rá sort kerítenem. Mentségemre legyen, hogy épp az olaszországi nászutunk megszervezése kötötte le a gondolataimat.
Na, de térjünk rá a 94. Könyvhétre, amelynek két napján is kint jártam.
Csütörtök
Csütörtökön kezdődött a rendezvény, és ezen a napon dedikált az egyik kedvenc szerzőm, Jón Kalman Stefánsson. A legutóbb elolvasott könyvének (Csillagok sercegése) értékelésekor megjegyeztem, hogy a Typotex kiadó több energiát is fektethetne reklámokba. Nos, ez a szerző másik kiadójára, a Jelenkorra is igaz. Az ő standjuknál volt a dedikálás, amiről azért értesültem, mert elkezdtem végigbogarászni a Könyvhét dedikálásainak hosszú listáját, és épp az elején ki is szúrtam. Gondoltam, megint én vagyok csak lemaradva (szokás szerint), ám amikor rákerestem a kiadóknál, a szerzőnél, semmit sem találtam erről az eseményről. Aztán néhány lelkes moly kisebb híresztelésbe kezdett, ám a kiadó csak pár nappal az esemény előtt jelezte felületein, hogy ilyen is lesz. Szóval úgy éreztem, mázli, hogy nem csúsztam le róla, főleg mert nyitó nap estéjén alapból nem szoktam Könyvhéten bóklászni.
Március óta durván el vagyok havazva munkával, így amint végeztem az irodában elmentem meginni egy kávét, hogy friss legyek és üde, mire a dedikálásra érek.
A dedikálás este 7 órára volt kiírva, így fél 7 után kicsivel érkeztem meg, és álltam be a mellékelt képen látható sorba. Nem igazán aggódtam a hossza miatt, mert haladós szokott lenni, és mögöttem is elkezdtek egyre többen és többen gyülekezni.
Aztán megérkeztek a szerzők, mert a szintén író felesége, Sigríður Hagalín Björnsdóttir is elkísérte, és így ő is dedikált. Ezután pedig kezdetét vette egy hosszú-hosszú várakozás az egyre hosszabb, ám kifejezetten lassan araszoló sorban.
Le kell szögeznem, hogy két és fél óra volt, míg sorra kerültem, és bár este tízkor értem haza hulla fáradtan, teljesen megérte. Simán végigállnám újra, csak okosan vinnék magammal vizet és csokit. Azonban szeretném kiadni magamból kritikai észrevételeimet. Szóval nem panasz, hanem kritika következik.
Egy sor volt a két szerzőhöz, ami több szempontból logikus, hiszen sokan mindkettőjükkel szerettek volna szignóztatni kötetet. Csakhogy akadt a sorban nagyon sok olyan személy is (mint jómagam), aki csak az egyikőjükkel szeretett volna. Ez egyrészt nagyon belassította a sort, másrészt kicsit kínosnak találtam. Épp ezért, mikor sorra kerültem, és Stefánsson kezébe adtam a könyvemet, erős késztetést éreztem, hogy szabadkozzak a feleségének. Konkrétan bocsánatot kértem, amiért bár olvastam tőle is, nem hoztam könyvet, mert nincs belőle saját példányom. Természeten csak mosolygott rajta, és azt felelte, semmi baj, nekem mégis kínosnak hatott.
Egyébként mindketten rendkívül kedvesek voltak, és csak mosolyogtak az ijesztően hosszú sor és a lenyugvó nap ellenére is. Kaptak kis lámpát az asztalukra, hogy sötétben is tudják folytatni a dedikálást, illetve néhány lelkes olvasó még sört is hozott nekik. Szóval szerintem elkélt volna még egy szervező, hogy koordinálja a sorban állókat.
A másik kritikai észrevételem az olvasókkal kapcsolatos. Konkrétan nem értem, miért jó egy alkalmon aláíratni a teljes életművet egy szerzővel. Ráadásul Stefánsson egy termékeny szerző, több kötete megjelent már magyarul, a leghíresebb pedig egy trilógia. Miért nem elég egy kötet egy alkalomra? Én például a kedvenc könyvemnek, a trilógiának az első részét vittem csak. Majd ha legközelebb Magyarországon jár (egyébként ősszel a Margó Irodalmi Fesztiválra biztosan jön), viszek dedikáltatni egy másikat és így tovább.
Mindent összevetve azonban nagyon örülök, hogy találkozhattam a kedvenc izlandi szerzőmmel. Illetve, hogy a Jelenkor előre beharangozta, ősszel új könyv érkezik tőle.
Szombat
A szombati napom kevésbé volt spontán, mivel legalább egy hónappal korábban megbeszéltem egyik barátommal, Queen B.-vel, hogy eljön velem ezen a napon. A dedikáltatni kívánt könyvem ugyanis épp nála volt.
B. még nem járt dedikáláson, így a csütörtöki élményeim kicsit meglepték és a több hosszú sor is, amit a helyszínre érkezve megpillantottunk. Őszintén szólva számítottam rá, hogy ha nem is két és fél órát, de legalább egyet fogunk sorban állni, hiszen Moskát Anita is egy népszerű szerző. Azért szerencsére kezelhető volt a tömeg, jóval gyorsabban is haladt a sor, és volt társaságom, ami várakozáshoz nem hátrány. Szóval fogalmam sincs, mennyit álltunk sorban, mert közben beszélgettünk.
Anita ezúttal is kedves volt és barátságos (pár évvel korábban már találkoztam vele szintén Könyvhéten) és az a pár mondat, amit váltottunk, B. barátomat is meggyőzte, hogy jó személyesen is találkozni egy-egy szerzővel.
Miután letudtuk a feladatot (képet nem tudok mutatni róla, mert a könyv B.-nél maradt, hogy a másik két novellát is elolvashassa), végre volt időm körbenézni a standoknál. A szombat mindig a legnépszerűbb nap, így nem lepett meg a tömeg, ám nem mondom, hogy élveztem. Mivel csupán nézelődni akartam, nem mindig verekedtem át magam az emberhadon, ezért célirányosak voltunk, és csak néhány szimpatikus kiadó standját kerestük fel.
A mellékelt képen egyébként ez a kulacs szerepel és a cicás füzet, amelyet csak úgy kaptam B. barátomtól. Na, meg Simon cica mancsa, aki mindent, ami papír a sajátjának könyvel el. Szerencsére jobban szeret aludni rajtuk, mint megrágni őket...
Jó volt ismét könyves rendezvényen járni, úgyhogy nagyon örülök, hogy elmentem, és végre tudtam pár sort is írni róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése