A borító gyönyörű, a fordítás még mindig szuper, de muszáj kicsit odaszúrnom a Typotex kiadónak, amiért minimálisan sem foglalkoznak marketinggel. Konkrétan semmi hír nem volt ennek a kötetnek a megjelenéséről, pusztán véletlenül botlottam bele. (Aztán persze rögtön meg is rendeltem, csak érlelgettem a polcomon, ezért írok kicsit megkésve róla.) Hasonlóan jártam egyébként egy korábbi megjelenéssel is. Ezzel nem csupán annyi a problémám, hogy nem értesülök hamar olyan könyvekről, amelyeket azon nyomban meg is fogok venni, hanem az, hogy ha én, rajongó nem hallottam róla, akkor a még nem rajongók sem fognak. Jón Kalman Stefánsson pedig megérdemli a rajongókat.
Na, de térjünk vissza erre az alig 200 oldalas remek könyvre. Fülszöveg:
"Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?"
Ez a könyv tökéletesen hozza a szerző megszokott stílusát a tőle szintén megszokott emberi kapcsolatokról. Akad azonban a történetben egy üdítő újdonság, a gyerekszemszög.
Cselekményt senki se várjon ettől a könyvtől. Aki már olvasott a szerzőtől, az már megszokhatta, aki pedig még nem olvasott, nos, jobb ha előre tudja. Ez ugyanis egy családtörténet négy generációra visszamenőleg. Csakhogy nem kronológikus sorrendben, hanem csapongva a fegifjabb és legidősebb generációk között, miközben időnként beiktatja a köztes generációkat is. Az elbeszélés tehát ugrál időben, térben és szereplők között, ám ez egyáltalán nem zavaró. (Főleg, ha az olvasó kedveli az ilyen csapongó elbeszéléseket, mint én.) Azért a gyerekszemszög és a dédszülők története a két leghangsúlyosabb szál, ezek adják a történet gerincét.
"A csillagok között nagy a sötétség."
A szerző tehát a megszokott témáihoz nyúlt, ami tekintve, hogy a kötet eredeti megjelenése 2003-as egyáltalán nem meglepő. Akadnak itt nagy szerelmek kissé mélabús folytatással, hétköznapi kisemberek problémái, diszfunkcionális családok, kommunikációs nehézségek és rengeteg olyan téma kapcsolatokról, amelyek univerzálisak, mint a szerelem, hűség és gyász.
A karakterek rendkívül emberiek. Esendőek, távolról sem tökéletesek, ám épp úgy megvan bennük a szeretet és a jóság, mint a sötétség. Nekem nagyon tetszik, hogy még a legkisebb mellékszereplőnek, például a péknek is vannak rétegei, van személyisége, saját kis története, amelyet bár a szerző nem fejt ki részletesen, néhány gondolatban remekül érzékeltet. A legjobban azonban a gyerekszemszög tetszett.
"Lehet, hogy Anya magányos. Biztos kellemetlen a koporsóban feküdni, sötét van, és olyan szűk a hely, hogy felülni sem tud, hogy olvasson, tornagyakorlatokat sem tud végezni, gitározni meg főleg nem, ezért is hagyta itt a gitárt a tárolóban."
Egyáltalán nem könnyű megragadni a gyermeki gondolatok hangját, a szerzőnek azonban remekül sikerült. Úgy ír egy kisgyerek élettel és hallállal kapcsolatos gondolatairól, világképéről, hogy az olvasó elhiszi, igen, ezek egy gyermek szavai és nem egy felnőtt férfié. Számomra ez volt a legnagyszerűbb dolog ebben a könyvben.
Az izlandi kissé mélabús hétköznapok is visszaköszönnek a lapokon. Nem könnyű kis közösségben vagy épp egy zord tájon megélni, főleg ha az emberi gyarlóság széles skálája is ott mozog körülöttünk. A dédszülők szála pedig bővelkedett ebben. Számomra itt nem a szerelmi szál volt az igazán érdekes, bár kétségtelenül érzékletes volt, hanem a függőség. A dédapa függősége és állandó hullámvölgyei kifejezetten jól mutatták be, hogy egy szenvedélybeteg emberen csak saját maga tud segíteni, ám mindig kérdés, hogy meddig tart ki a segítő akarat.
Összességében ez egy szépen megírt társadalmi körkép egy család törrténetébe ágyazva. Cselekmény nincs, ám cserébe vannak emberi kapcsolatok, érzések, nehézségek és egy hiteles gyermeki nézőpont a gyászról. Tetszett, de nem lett a kedvencem a szerzőtől. (A kedvenc címet megdönthetetlenül a Menny és pokol trilógia birtokolja.)
Bátran ajánlom azoknak, akik már ismerik az író stílusát, mert ebben a könyvében sem fognak csalódni. Főleg, ha a korábbi munkáival próbálkoztak eddig. Illetve azoknak is szívesen análom, akik még nem olvastak Jón Kalman Stefánsson tollából, de tennének vele egy próbát. Kezdő olvasmánynak ugyanis épp úgy tudom ajánlani, mint a Nyári fény, aztán leszáll az éj című kötetét. Ha viszont valaki olyan történetet szeretne, aminek van konkrét cselekménye, és a lezárása feloldoz minden felmerült feszültség alól, akkor keresse egy napsütésesebb ország szerzőjének kínálatában.
Zárásnak kedvenc idézetem a könyvből:
"Az ólomkatonák aprók, ezért kevés alvásra van szükségük."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése