Rovarszemű ember

Ennél a könyvnél a szerző származása tűnt a legvonzóbbnak, mivel tajvani író tollából még nem olvastam. Aztán jött csak a borító, ami kissé kusza hatást kelt, bár kétségtelenül passzol a történethez. (A macskának ugyan foltosnak kellene lennie, de gyakorlott fekete cica imádóként elnézem neki.) A címmel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni. Nem volt kifejezetten hívogató, és mikor a történetben értelmet nyert, hát, akkor sem lett róla jobb a véleményem.

Alig 400 oldal, és helyenként kifejezetten gyorsan lehet vele haladni, mégis jobb, ha az ember időt szán rá. Fülszöveg:

"Vajo-vajo szigetét minden másodszülött fiúnak el kell hagynia aznap, amikor betölti tizenötödik életévét – így áldozzák fel a tengeristennek. Atile'i a legerősebb úszóként és a legjobb csónakosként elhatározza, hogy dacol a sorssal, és ő lesz az első, aki életben marad.
Alice, akinek férje és fia is örökre eltűnt a hegyekben, tengerparti házában csendben készül az öngyilkosságra. Tervét azonban keresztülhúzza a Tajvan partjainak ütköző hatalmas szemétsziget, amelyen Atile'i menedéket talált.
A katasztrófa után Alice a fiúval elindul a hegyekbe néhai férje nyomában, abban reménykedve, hogy megfejti családja eltűnésének rejtélyét. Útjukon feltámadnak az emlékek, különös kapcsolat alakul ki köztük, és feltárul egy sötét titok, amely arra készteti Alice-t, hogy megkérdőjelezzen mindent, amit addig tudott."

Nehezen lehetne kategorizálni ezt a könyvet. Részben családtörténet, részben szerelmi történet, részben társadalomkritika és 90%-ban természetvédelem. Ugyanis a könyv több szálon futott. Volt maga a cselekmény, amikor a szereplők életét és múltját követhettük nyomon, és voltak a leírások, amelyekből kiderült, milyen mértékű pusztítást végzett eddig az emberiség, és még csak most kezd belelendülni. A kettőt pedig egy enyhén misztikus szál, maga a rovarszemű ember köti össze. Igazi vegyes felvágott tehát, egészében értékelni ezért nem könnyű. Inkább részekre osztom, hátha a végére levonok egy kis konklúziót.

Atile'i szála a leginkább költői vonal ebben a könyvben. Mindenféle tekintetben romantikus, és a szerző itt fogalmazta meg a legszebb sorokat. Tetszett ennek a világtól elzárt szigetnek a kultúrája, és a misztikus vonal itt kezdett belefonódni a történetbe. Raszula története viszont kurtán furcsa volt nekem. Kicsit hosszabb kifejtést érdemelt volna, ha már a szerző felvezette.

Alice szála adta a könyv gerincét. Róla mesélt a legtöbbet a szerző, és ő volt az, aki összefogta a mellékszereplőket, és behozta a tényleges misztikumot a történetbe. A gyászfeldolgozáson van a hangsúly ezekben a részekben, mégsem éreztem úgy, hogy ez vitte volna a történetet. Hiába töltött a szerző sok időt Alice gondolataival, emlékeivel, nem éreztem úgy, hogy a gyász lenne a leghangsúlyosabb elem ebben a könyvben. A cukiságot viszont egyértelműen ő adta a macska miatt.

"Ha van egy macskád, minden megváltozik, pont úgy, mint amikor gyereked születik."

Alice szálát a mellékszereplők kisebb és rövidebb szálai egészítették ki. Ők nem feltétlenül a cselekményhez tettek hozzá, hanem inkább a könyv üzenetéhez. Dahu és Hafaj jelentette a kulturális adalékot ebben a kötetben. Bevallom, nem sokat tudtam Tajvan lakossági összetételéről, múltjáról és kultúrájáról, így számomra kifejezetten új és érdekes volt bepillantást nyerni az őslakos törzsek helyzetébe. Itt pedig minden volt a modernizáció romboló hatásitól a környezetszennyezésen át a társadalmi problémákig. Egyszerre volt nagyszerű látni, hogy vannak még olyan helyek a világon, ahol tisztelik a hegyet, szeretik a fákat és rangszakodnak a megszokotthoz, és szomorú, hogy ezek a helyek, hiába küzdenek értük, el fognak tűnni.

"Tudta, hogy az erdő félelmet, áhítatot, óvatosságot ébreszt az emberben. Aki látta azokat a fákat, nem keresi a halált."

A másik mellékszereplő páros, a mérnök és a tengerbiológus, bár nem szerepelt sokat, a legkeményebb hatást tette az olvasóra. Számomra legalábbis mindenképpen. Ez a könyv mesél a gyászról, mesél az emberről és mesél a természetről, ám leginkább arról szól, milyen károkat okoztunk az otthonunknak. Itt jön a képbe a kötet igazi célja, az emberi pusztítás bemutatása. Van itt minden a szemétszigettől (ami sajnos egyáltalán nem fikció, hanem szomorú tény), a táj öncélú átformálásán át az állatok kínzásáig. Az ember olvassa és szörnyülködik, mert hiába egy fikció misztikus rovarszemű emberrel, mindaz a borzalom, amelyet emberi tevékenységként leír, maga a kegyetlen valóság. Ezt pedig egyrészt felkavaró olvasni (érzékeny lelkűek a bálnavadászatnál kezdjenek el lapozni, és meg se álljanak a fejezet végéig), másrészt pedig szükségszerű, mert bármennyire is szomorú, bármennyire fáj, nem dughatjuk homokba a fejünket.

"Az utóbbi napokban egyre csak az jár a fejemben, hogy talán nem is az egyes fajok fennmaradása a probléma. Hanem az, hogy az embernek miért kell mindig a saját szükségleteinél többet elvennie?"

 Nehéz tehát véleményt alkotni erről a könyvről. A személyes történetek, hol lekötöttek, hol nem annyira. A misztikus elemeket, hol szépnek találtam (lásd bálnák), hol túlságosan elvontnak (lásd rovarszemű ember). Közben viszont olyan szinten mutatta be az emberiség  bolygó elleni bűntetteit, hogy nem lehet rá egyetlen rossz szavam sem. Szóval tetszett is, meg nem is. Nem állíthatom, hogy minden fejezetet élveztem, egyáltalán nem lett jobb kedvem tőle (sőt, befejezve kifejezetten rosszul éreztem magam), ám cseppet sem bánom, hogy elolvastam. Fontos témákról, problémákról ír a szerző és a stílusa is kellemes, ám nem tudom mindenkinek ajánlani.

Azok vegyék kézbe ezt a könyvet, akik lelkileg erősek, hogy megbirkózzanak a szemétsziget valóságával, és nem zavarja őket, a kissé töredezett elbeszélés és a misztikus elemek felbukkanása. Aki viszont könnyed olvasmányra vágyik, csak a gyászfeldolgozás érdekelné és nem kedveli, ha egy történet lezárása nem ad feloldozást, inkább ne is próbálkozzon ezzel a kötettel.