Az előzmény nagyon tetszett, ám nem igazán voltam kíváncsi a folytatásra a fent említett okok miatt. Aztán a nyelviskolában azt mondta a többi könyvmoly, hogy megéri adni egy esélyt a második résznek, ezzel pedig meggyőztek.
A borító lényegében ugyanolyan, mint az első könyvnek, csak épp lila. Hát, igen, megjelenés szempontjából is jobb volt az első kötet...
Fülszöveg:
"A nemzetközi bestseller Mielőtt a kávé kihűl folytatásában négy újabb időutazásra kerül sor a kicsiny japán kávézóban.
Tokió egyik mellékutcájában több mint egy évszázada kínálja gondosan elkészített kávéit a Funiculi Funicula. Városi legendák szerint mást is tud ez a hely: vendégei szigorú szabályoknak engedelmeskedve visszamehetnek az időben. A régi és új karakterek sorában ismét négyen vállalkoznak erre a feladatra. Kockázatos kalandjuk során barátaikkal, családtagjaikkal és szerelmeikkel találkoznak. Noha a múlt a szabályok szerint nem változtathatja meg a jelent, mégis olyan impulzust ad az időutazóknak, ami megkönnyíti életük folytatását.
A szívmelengető érzelmekkel és sok-sok bánattal teli regény arra buzdítja az olvasót, hogy maga is feltegye a kérdést: „Mihez kezdenék, ha visszamehetnék az időben?”"
Nem mindig örülök, ha igazam van, és ez bizony most egy ilyen eset. Én tényleg próbáltam szeretni ezt a könyvet. Igyekeztem levetkőzni minden előítéletemet, és szántam időt az olvasásra (direkt nem kezdtem el párhuzamosan egy másik könyvet), mégis beigazolódott a sejtésem.
Ez egy meglehetősen gyenge folytatás. Mindent ugyanúgy csinált a szerző, mint az első kötetnél. Négy fejezetben négy történetet mesélt el, az időutazás feltételei nem változtak (bár adott hozzá néhány kiegészítő információt), a helyszín és a szereplők nagy része szintén változatlan (csak előre ugrottunk kicsit az időben), mégsem sikerült elérnie ugyanazt a hatást. Az olvasó ugyanis már tudja, mire számíthat, és épp azt is kapja, egy picivel sem többet.
Mielőtt külön-külön írnék pár sort erről a négy történetről, van valami, amit muszáj megjegyeznem. Az első kötet szövege sem volt mentes a hibáktól (de ott legalább vitt magával a történet, így szívesebben hunytam szemet felette), azonban ennél a kötetnél nincs olyan fejezet, amiben ne lenne elgépelés. A legtöbb hiba a szereplők neveinek felcserélése, ami egy olyan történetben, ahol minimális a leírás és többnyire párbeszédek vannak, kifejezetten zavaró. Ehhez jönnek a feleslegesnek vagy kissé értelmetlennek tűnő mondatok. A magyar fordítás nem az eredeti japán szövegből történt, hanem az angol fordításból. Tehát fordítás fordítása, ami mindig több lehetőséget ad a hibára, ez pedig szerintem itt érezhető volt.
A könyv nyelvezete egyébként is viszonylag szokatlan, hiszen színdarabból készült. Tele van párbeszédekkel, amelyek egyrészt a távol-keleti beszédstílus, másrészt a már említett dupla fordítás miatt helyenként nagyon suták. A szereplők gyakran rágódnak ugyanazon a gondolaton többször, illetve el is beszélnek egymás mellett. Nem épp a leggördülékenyebb szöveg.
A jóbarátok
Talán az első történetnek volt a legkiforrottabb háttere. Érthető volt az időutazás oka, és a múltban töltött idő sem lett elpocsékolva. Viszont nehezen volt követhető, hogy a főhős lánya hány éves is. Egy ideig úgy hivatkozott rá, mint kamaszra, aztán a végére kiderült, hogy már felnőtt nő.
Anya és fia
Hiába volt hosszan felvezetve ez a történet, egyáltalán nem volt részletes a kivitelezése. Pedig nem épp könnyű témákat feszegetett, mint az egzisztenciális válság és az öngyilkosság. Bennem mégis hiányérzetet hagyott, amin a később elejtett mondat, hogy a sorsa jobbra fordult, sem változtatott.
A szerelmesek
Ez a történet annyira elcsúszott a máshogy kommunikál egy férfi és máshogy egy nő vonalra, hogy már-már ez volt itt a lényeg, nem is maga az időutazás. Értem én, mit akart kifejezni a szerző, csak nem igazán volt átérezhető. Kicsit egyébként végig úgy éreztem, hogy míg az első kötet érzelmekben gazdag volt, ez inkább steril maradt.
A házaspár
Itt is elég kiforrott volt a háttértörténet. Az utazás oka is érthető, és ez végül is megadta a kellemes lezárást. Illetve tekinthető keretnek is, mivel számomra az első és ez az utolsó történet volt a legérdekesebb.
A történeket átvezető részek ezúttal is a kávézó tulajdonosairól szóltak. Jó volt megismerni a kísértet hátterét, illetve néhány extra infót kapni az időutazás feltételeiről. Csakhogy Miki, a kislány rettentően idegesítő, Kadzu pedig maga a két lábon járó melankólia, amit, bár megvan rá az oka, nem a legkellemesebb olvasni. Pedig egy kifejezetten érdekes karakter, akiről csupán aprócska morzsák vannak elhintve itt-ott.
Összességében tehát számomra csalódás volt ez a könyv. Már nem volt újdonság a koncepció, és az elmesélt történetek sem fogtak meg igazán. A szövegben maradni pedig a hibák miatt helyenként kihívásnak bizonyult.
Ha valaki kételkedik benne, hogy el szeretné-e olvasni ezt a részt is, inkább ne tegye. Nem éreztem úgy, hogy kimaradtam volna bármiből, ha az előzetes megérzéseimre hallgatok. Ha viszont valakinek nagyon tetszett az első könyv, és nincsenek hozzám hasonló aggályai nyugodtan adjon neki esélyt. Végtére is nem egy hosszú kötet.
Kiegészítés:
A szerző nem állt meg ennél a második kötetnél, hanem írt még kettőt. Ezzel a sorozat összesen négy kötetre rúg. A további részek magyar megjelenéséről nincsenek információim. Én ennél a résznél megállok, nem szeretném elolvasni a további köteteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése