Tízezer ajtó

Egyértelműen a borító fogott meg ennél a könyvnél. Az pedig, hogy fantasy és a 20. század elején játszódik, tovább növelte vonzalmamat. Aztán hallottam róla jót és rosszat is, így kicsit megingott lelkesedésem, ám a borító győzött, így mégis elolvastam.

366 oldalával nem egy terjedelmes olvasmány, de nagyon is annak érződik.

Fülszöveg:

"January ​Dudose nem hétköznapi története az 1900-as évek elején veszi kezdetét. A lány Cornelius Locke pártfogoltjaként éli mindennapjait a milliomos üzletember vermonti birtokán, miközben apja régészeti felfedezőként a világ legkülönbözőbb pontjain kutat letűnt civilizációk után és gyarapítja egzotikus tárgyakkal Locke gyűjteményét. January az egyik nap a házban bolyongva talál egy könyvet, ami mintha idegen világok varázslatos illatát hordozná magán. Ajtókról mesél, melyek átjáróként funkcionálnak a távoli helyek között. A lány ekkor még nem sejti, hogy ez az esemény milyen hatással lesz az életére, és milyen veszélybe sodorja majd. Az addigi kényelmes mindennapok egyik napról a másikra borulnak fel, ráadásul egy olyan sötét erő veszi üldözőbe, ami nem retten meg semmitől."

 Hiába tetszik rettentően egy másik világba nyíló ajtó ötlete, el kell fogadnom, hogy engem ezek a történetek nem kötnek le. Sőt, kifejezetten szenvedek velük. Erre jó példa a Minden szív kaput nyit, ami ugyanezt a koncepciót követi, és ugyanúgy nem tetszett, mint ez a kötet. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején, a pozitív részeknél.

Az írói stílussal nem volt problémám, bár helyenként kicsit soknak éreztem. Mintha a szerző szándékosan szeretett volna egy kis szépséget vagy kecsességet belevinni a szavakba, ám épp ettől az erős szándéktól lett kissé erőltetett. A narráció egyébként két (igazából három, de ezt most hagyjuk) szálon fut. Egyrészt elmeséli a főhős jelenét, másrészt a főhős olvas egy könyvet, amelyet az olvasó vele lapozhat. Az elmesélek egy történetet, amelyben elmesélnek egy történetet koncepcióval mostanában problémáim vannak. (Vagy csak nem hevertem még ki a Minden Dolgok Neve érdektelen meséit.)

Oké, egy ideig lekötött a két történet váltakozása, csak aztán nagyjából a felénél a könyv legnagyobb hibája olyan óriási lett, hogy nem tudtam tőle elvonatkoztatni. Ráadásul a két szálon haladó narráció még kedvezett is neki.

Azt hiszem, ennyi pozitívat tudtam írni, térjünk rá a gondokra.

A legnagyobb probléma ebben a könyvben, az a főhős. Az írók egyik nagy lépfenéje a tökéletes karakter, Mary Sue. Amikor próbálnak egy szerethető és kompetens főhőst írni, csak túlzásba viszik, így a karakter mindenben túl ügyes lesz. Ő a legokosabb, legügyesebb, legszeretetreméltóbb és persze a legvonzóbb kerek-e vidéken, pedig érthetetlen, hogyan sikerül neki minden. Alix E. Harrow látványosan szerette volna ezt elkerülni, így írt egy karaktert, aki maga a két lábon járó szerencsétlenség, vagyis pont Mary Sue ellentéte, ám ugyanolyan hiteltelen és idegesítő.

January hiszékeny, buta, mert nem tudja összerakni, hogy kettő meg kettő az négy, míg az olvasó már szinte ráüvöltene, hogy "Hé, te lány, nem látsz a szemedtől?" Érzelmileg instabil és olyan szinten nincs benne túlélési ösztön, hogy mikor az életére törnek, hatszor meggondolja elfusson, vagy maradjon inkább csevegni. Ám, ami a legbosszantóbb benne, a buta feltételezései. Újra és újra elköveti azt a hibát, hogy feltételez valamit, amiről az olvasó tudja, egyértelműen baromság. Mondok egy példát: a történetet olvasva rájön valamire, van még hátha vagy szász oldal a könyvből, ám ő nyugodt szívvel félreteszi, hogy minek elolvasni, hiszen rájött valamire, úgysem mondhat neki a hátralévő rész semmi újat. Megütném ezért egy péklapáttal? Minden további nélkül.

Azonban nem kell aggódni, nem ő az egyetlen buta karakter ezen az ajtókkal szabdalt tájon, mert a gonosztevők épp ugyanilyen suták. A rejtélyes és erős apafigura pedig egy érzelgős gyerek lesz, amint valójában színre lép, és nem csak a főhős szemüvegén át látjuk. A szerelmi szálakat pedig jobb, ha nem kommentálom.

A "kit tekintek apának, azt, aki vér szerint az apám vagy azt, aki felnevelt" kérdéskör még lehetett volna érdekes, ha az olvasó nem látta volna át jobban a képet, és érdemi beszélgetés is lezajlott volna a karakterek között.

Eszembe jutott azonban még egy pozitívum, a rasszizmust és a társadalmi különbségeket viszonylag jól kezelte a történet. Természetesen le volt egyszerűsítve, hiszen ez csak egy mellékszála a történetnek, ám amikor foglalkozott vele, az rendben volt.

Összességében ez a könyv nem nekem íródott. Hiába csábító a világok közötti ajtók gondolata, a gyakorlat azt mutatja, nem kötnek le ezek a történetek. A főhős pedig rettentően idegesített, és a többi szereplő sem volt szimpatikus. Még a kutyát sem tudtam igazán megkedvelni, pedig ha van valami, ami jobbá tud tenni egy egyébként érdektelen történetet, akkor az a cuki háziállat. A cselekményt ráadásul kiszámíthatónak és helyenként unalmasnak találtam.

Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik már próbálkoztak más ajtós történetekkel, és bejött nekik. Illetve azoknak, akiket nem zavarnak a buta főhősök. Aki viszont egy izgalmas fantasy történetre vágyik kompetens főszereplővel, keresse máshol.