A Dűne

Nagyon sokan ajánlották már nekem Frank Herbert klasszikusnak számító művét. Csakhogy egy meglehetősen terjedelmes sorozatról van szó, ráadásul egy sci-fi történetről, amivel szemben akadnak fenntartásaim. Az új évet azonban olyan olvasási elhatározással kezdtem el, hogy több halogatott könyvnek szeretnék esélyt adni. Így rágtam át magam A Dűnén, mind a 600 oldalon. Igazi monstrum ez a könyv.

A közelgő filmadaptáció miatt a Gabo kiadó újra megjelentette 2019-ben, és végre egy klasszisokkal szebb borítót kapott, mint elődei.

Fülszöveg:

"Az univerzum legfontosabb terméke a fűszer, amely meghosszabbítja az életet, lehetővé teszi az űrutazást, és élő számítógépet csinál az emberből. Az emberlakta világokat uraló Impériumban azé a hatalom, aki a fűszert birtokolja. A Padisah Császár, a bolygókat uraló Nagy Házak, az Űrliga és a titokzatos rend, a Bene Gesserit kényes hatalmi egyensúlyának, a civilizáció egészének záloga, hogy a fűszerből nem lehet hiány. Ám ez az anyag csak egy helyen található, a sivatagos, kegyetlen Arrakison, amelyet lakói, a vad fremenek csak úgy ismernek: Dűne."

A könyv eredeti megjelenésének ideje 1965. Ez helyenként érződik a történeten, elsősorban a narráción, ám szerencséjére a cselekménye időtálló.

Most, hogy elolvastam, tökéletesen értem, miért számít klasszikusnak, miért szeretik olyan sokan, és azt is látom, milyen irányba mozdította el az irodalom ezen szegletét. Vagyis tudtam értékelni, ám ez nem jelenti azt, hogy ennek a homokkal teli világnak a rajongójává váltam volna. Rögtön ki is fejtem, mi az, ami nagyon tetszett benne, és mi az, ami kevésbé.

Maga a történet tetszetős. Sci-fi ugyan, ám ez csak a hátterét alkotja egy remek politikai történetnek. A politika ugyanis ennek a könyvnek a magja. Minden erre építkezik a lakosság, a világ berendezkedése, még a homokférgek is. Ez pedig dicséretes, nekem legalábbis nagyon tetszett.

A politika azonban nem a hirtelen felindulásból elkövetett tettek színtere, hanem a tervezés, a türelem, a gyanakvás és persze a merényletek végtelen körforgása. A történet így meglehetősen lassan halad, néhol szinte vánszorog, mint szomjas ember a sivatagban. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a kötet maximum három év történetét meséli el több mint 500 oldalon. Nem egy gyorsan pörgő könyv, az biztos.

Frank Herbert azonban nem sajnálta az időt az események kibontására, a dolgok megalapozására és a háttérvilág részleteinek kidolgozására. Írt egy komplett bolygóökölógiát, egy vallást, egy összefonódó politikai rendszert, egy izgalmas sivatagot és egy izgalmas népet a sivatagba. A kidolgozottságra tehát nem eshet panasz, és ez igaz a szereplőkre is.

A jó politikai játszma ellengedhetetlen tartozékai a megfelelő szereplők. Itt pedig akadnak bőven érdekes figurák érdekes adalékokkal és persze kellő mennyiségű titokkal és intrikával egymással szemben. Mindezt megfejelte néhol különleges képességekkel (természetesen szintén pontosan és részletesen megalpozva ezeket), megunhatatlan családi kapcsolatokkal és persze szívügyekkel.

A karakterekre tehát szintén nem lehet panasz, remekül vannak felépítve, mint minden ebben a kötetben. Valami mégis zavart bennük cseppet, ám ez a narráció  hibája. Oké, nem hiba, csak elszoktam tőle. Mint említettem, ez a könyv meglehetősen régi. Cirka ötven éve jelent meg, amikor még a mindent tudó elbeszélő volt az általános. A történet tehát E/3-ban íródott egy mindent tudó, külső nézőpontból. Olyannyira tud mindent, hogy nem rest a szereplők belső gondolatait is megosztani a párbeszédek közben. Ettől pedig az olvasó is mindent tud, minden belső kétséget, tervet, intrikát, én pedig ettől már elszoktam. Mordernebb olvasmányaim során ugyanis nem ezt tapasztalom, sőt, élvezem, ha van néhány rejtély a történetben, ha ér némi meglepetés, váratlan fordulat. Számomra ettől válik valami igazán izgalmassá, a rejtélyesség tehát dicséretes a szememben, ám A Dűne minden, csak nem rejtélyes. Egyrészt ott a mindent elmondó narráció, másrészt a fejezetek elején idézetek vannak, amelyek előre vetítik kicsit az események kimenetelét. Ezekhez jönnek a próféciák, illetve a jövőbe látás képessége. Ilyen információ felhozatal mellett pedig nehéz meglepődni a történet alakulásán, na meg persze a végkifejleten.

Volt még néhány dolog, ami tetszett a könyben: a homokférgek, a vallási töltet és a fremenek társadalmi berendezkedése. Úgyhogy van bőven benne potenciál, tudtam értékelni, egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, ám nem gyakorolt rám olyan nagy hatást, mint vártam.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a politikai intrikákat, a részletgazdag világfelépítést, és a sci-fi jelző nem rettenti vissza őket. Azok viszont, akik nagy meglepetéseket várnak egy könyvtől, gyors cselekményt akarnak, óvatosan vegyék kézbe, mert nem fogja teljesíteni az elvárásaikat.

Kiegészítés:

Ahogy már említettem, ez egy kifejezetten hosszú, nyolc kötetes sorozat első része. A következő rész, A Dűne messiása szintén kapott friss kiadást szép borítóval, ahogy a harmadik rész (A Dűne gyermekei) is. Természetesen a Gabo kiadó a többit is tervezi újra kiadni.

Frank Herbert a hatodik kötet kiadása után sajnos meghalt, ám története nem maradt befejezetlen. Fia, Brian Herbert egy írótárssal, Kevin J. Andersonnal lezárta két további kötetben.

Most egy ideig pihentetem ezt a világot, de lehet, hogy majd valamikor belelapozom a következő részbe is.