Tűzkeresztség

A Vaják sorozat előző része (A megvetés ideje) eléggé kedvemet szegte a történet alakulását illetően. Komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom egy ideig pihenni ezt a sorozatot. Azonban annyira bosszantott a dolog, hogy mégis úgy döntöttem, adok egy esélyt az ötödik kötetnek, nátha visszahozza a kedvemet.

Szerencsére ez a rész csupán a borító színvilágában hasonlít az előzőre, és egy új és kifejezetten szimpatikus szereplő került rá. 

Terjedelemre megszokott 320 lapjával.

Fülszöveg:

"Ríviai Geralt a thaneddi puccs után Brokilonban lábadozik. Egy világ választja el Ciritől, a Meglepetés Gyermektől, akit pedig állítólag neki rendelt a sors – a lányt ugyanis Nilfgaardban látták utoljára. A vaják tehát hosszú és veszélyes útra indul a driádok földjéről a háború sújtotta vidéken keresztül, de nem marad sokáig egyedül: ahogy közeledik úticéljához, egyre többen csatlakoznak hozzá… E furcsa kompánia végül egy olyan konfliktusba csöppen, melyet csak véres küzdelmek árán élhetnek túl."

Ez a rész egy igazi felüdülés volt az előző borzalmas kötet után. Az író ugyanis végre visszatalált a főhőséhez, és ezzel visszatalált a sorozat eredeti hangulatához is.

A kötet cselekménye viszonylag egyszerű, egy kalandos utazást mesél el háború sújtotta területen. Mondhatnánk tehát, hogy szokványos, a szereplők mennek, megküzdenek az akadályokkal, majd mennek tovább. Azonban ez a szokványos felállás olyan üdítően hatott, hogy minden pillanatát élveztem. Hiába voltak időnként üresjáratok (Páldául a törpök kártyázása öt oldalon keresztül...), végig szórakoztató maradt. Ennek pedig három oka volt.

Egy, Geralt végre visszatért főszereplő státuszába. Annyira jó volt ismét központi szerepben látni, újra az utazásos kalandjairól olvasni, és a kissé karcos megjegyzéseit hallgatni, hogy kicsit elkapott a nosztalgia. A sorozat elején voltak utoljára ilyen gördülékenyek a vaják kalandjai.

Kettő, remek szereplőgárda. Geralt szerencsére nem egyedül utazott, hanem jött vele Kökörcsin, aki nagyban hozzájárult a rész pozitívabb megítéléséhez. Egyszerűen nem lehet nem szeretni a költőt minden esendősége és nagy szája ellenére. Még mindig ő a kedvenc figurám. Ráadásul dalnok kedvencem kapott még néhány társat a szorakoztatás érdekében. Az egyik ilyen szereplő a borítón is látható hölgy, Milva, akinek megjegyzései kifejezetten a humorfaktort növelték, és aki könnyen megkedvelhetőnek bizonyult. Aztán jöttek a törpök - a törpök pedig mindig szórakoztatóak - egy manóval kiegészülve, és hogy Geralt sose maradjon változatos kísérők nélkül, hozzácsapódott még két szórakoztató figura, ám ezek kilétét felfedni kisebb spoiler lenne, így csak annyit mondhatok, ők is igazi színfoltnak bizonyultak.

Három, Ciri parkolópályára került. Azt hiszem, az előző kötet csalódottsága és a mostani kötet felvillanyozó mivolta után kijelenthetem, utálom Cirit. Egyszerűen idegesít ez a ostoba liba. Bosszant a nyafogása, zavar, hogy gondolkodás helyett ukmukfuk elkezdett gyilkolni, és meg sem fordult a fejében a következmények eshetősége. Hisztizik, miközben Geralt és Yennefer (Nem kapott most sok szerepet, ám ez így volt jó.) szinte szó szerint tűzön, vízen át mennek, hogy megmentsék az elátkozott hátsóját. Előre látom, hogy nem fogja megköszönni nekik. Számomra, minél kevesebbet szerepel Ciri egy kötetben, annál élvezhetőbb a történet.

Ez a három dolog volt az oka annak, hogy kifejezetten szórakoztatónak találtam ezt a részt. Minden benne volt, amit a történet első részeiben megszerettem. A párbeszédek sziporkáztak, a szereplők szerethetőek voltak (Cirit és bandáját leszámítva), míg a klandok izgalmasak, és végre új szörnyet is megismerhettünk, ami nagyon hiányzott már. Az események még mindig véresebbek voltak kicsit, mint a megszokott mesékben, ám ez egy háborús övezetben érthető, és a remek karakterek ellensúlyozták. Ráadásul az író megragadott minden lehetőséget, hogy a háború ellen néhány gúnyos monológgal felszólaljon, és ezt kifejezetten dicséretesnek találtam.

Összeségében tehát ez a rész visszahozta hitemet ebbe a sorozatba. Igazán szórakoztatónak találtam. Tudom ajánlani mindenkinek, főleg ha a szokványos utazós fantasy történeteket kedveli. Ha valaki esetleg az előző rész után nem kívánná folytatni - amit valahol megértek - adjon azért egy esélyt ennek a kötetnek, mert tényleg jó. 

Idézet a könyvből:

"– Nem sok jót jósolok a fajtátoknak, emberek – mondta komoran Zoltán Chivay. – Minden értelmes lény ezen a világon, hogyha szükségre, nyomorra és szerencsétlenségre jut, általában a saját fajrokonához csapódik, mert közöttük könnyebb a nehéz időket átvészelni, mert egyik segíti a másikat. Közöttetek meg, emberek közt, mindenki csak azt nézi, hogyan tudná magát a másik nyomorán megszedni."