A tó úrnője

Ezzel a könyvvel véget ér a Vaják sorozat és az a narratív ámokfutás, amelyet az író 7 kötet alatt elkövetett.

A borítóra Yennefer került, de hogy miért, mikor alig szerepel ebben a 480 oldalas könyvben, az rejtély.

Fülszöveg:

"Cirilla, a cintrai trónörökös a Fecske-toronyban eltűnik saját világáról, és olyan útra indul, ahová sem védelmezője, a fehér hajú vaják, sem mentora, a fekete hajú varázslónő nem követheti. Olyan útra, amelynek a végén a végzet várja – az a végzet, amelyről már oly sok látomás kísértette. Minden a helyére kerül, a kígyó a saját farkába harap, valami véget ér, és valami elkezdődik…"

Az előző résznél (Fecske-torony) már nagyjából kidühöngtem magam, és végigvettem, mi minden zavart ebben a sorozatban. Nos, nem csalódtak megérzéseim, mert a fináléra is maradt min dühöngeni, és abban sem tévedtem, hogy megint műfajváltást követett el a szerző. Nem sokon múlt, hogy ráhibázzak, mi lesz az új irány, mégis sikerült meglepnie vele, mivel ezúttal a görög drámákat vette alapul.

A narrációtól továbbra is égnek állt a hajam. Vastagságából adódóan ez a kötet nem a megszokott tíz fejezetből áll, hanem tizenegy hosszú fejezetre nyúlik, amelyekből valójában csak 4 fejezet érdemleges, csak ezek szólnak a főhősökről, és csak bennük halad némicskét a cselekmény. Azért mondom, hogy némicskét, mert a történet igazából egy fejezet alatt véget is ér. Mármint, ha úgy tekintjük, hogy a főhősök megküzdése a gonosz varázslóval volt az a bizonyos cselekmény. Ez ugyanis bekövetkezik a 9. fejezetben, ami egyetlen oldallal sem több, mint a többi. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi is történt az ezt megelőző 8 fejezet alatt, és miért van még további két fejezet a kötethez csapva? Röviden: sallangnak.

Oké, kifejtem, de ez spoileres lesz és cseppet aggresszív, így akinek még van bizodalma ebben a sorozatban, inkább ugorja át.

Sokáig úgy tűnt, mintha az író nem akarná lezárni ezt a sorozatot. Nyújtotta a fejezeteket érdektelen mellékszereplők érdektelen kalandjaival (Például egy teljes fejezet szólt arról, hogy Jarre - aki egyébként a harmadik kötetben bukkant fel cirka öt oldalig - elmegy a háborúba.), politikai szarakodással (Igen, ennek is volt külön fejezet.), ami hosszú nevek, illetve több tucat királyság és város felsorolásából, valamint teljesen érdektelen kereskedelmi és politikai kapcsolatokból állt. Ez pedig nem azért zavart, mert nem kedvelem az ilyen típusú dolgokat, hanem mert a cselekmény és a főhősök (Már ha még mindig ők a főhősök, amelyben időnként erősen kételkedtem.) szepmontjából teljes mértékben érdektelen volt. Sallang, semmi több. Ugyanilyen volt a szintén egy teljes fejezetet megtöltő csata is, ami érdekes is lehetett volna, ha legalább egy hangsúlyosabb szereplő részt vett volna benne. Nem, a Jarre szintű, pár oldalig felbukkanó, harmadrangú mellékszereplők nem esnek ebbe a kategóriába. Ehhez hozzájöttek még az érdektelen kicsapongások a narrációban (Lásd második fejezet egésze és a random kadétok és egyéb egyetemisták szóbelije...) és Ciri ámokfutása a világok és idők között. Utóbbi még lehetett is volna jó, ha nem ilyen darabos, ha hozzátesz bármit a karakteréhez, vagy ha előtte a tündék és unikornisok nem mentek volna az agyamra.

Szóval úgy tűnt, mintha az író szándékosan húzná az időt, mert nem akarja lezárni a sztorit. Aztán eljutottam a finálét jelentő 9. fejezetig, és rájöttem, azért húzta-vonta a fejezeteket, mert hupilila gőze sem volt, hogyan akarja befejezni. Így mikor már kifogyott a sallangokból, találomra felcsapott egy görög drámát, és üsse kavics megírta, ami épp az eszébe jutott. Igen, ebből egyenesen következik, hogy a lezárás egy baromság. Ezt a hétkötetnyi történetet felfűzte arra, hogy mindenki, de tényleg mindenki (tündéktől a varázslókon át a tulajdon apjáig) gyereket akar csinálni Cirinek. Ezt a nevetséges alapgondolatot még meg tudta fűszerezni azzal, hogy mikor a főellenség, aki elvileg végig a háttérben mozgatta a szálakat, megkapja Cirit, meghátrál, mert megsajnálja. Vagyis ez a hétkötetnyi ámokfutás a nagy semmiért volt. No, de van még két fejezet további politikai sallangra, és hogy az író megöljön mindenkit, akit eddig még nem ölt meg, lehetőleg a legbanálisabb módon. Mondjuk ebben láttam a logikát, vesszem mindenki, akkor talán nem jut Sapkowski eszébe tovább írni róluk. Ó, írt még egy kiegészítő előzmény kötetet! Francba...

Spoilerek vége!

A történet tehát épp olyan katyvasz lett, mint a narráció. Ráadásul dühítően bugyuta lezárást kapott. No, de még lehetne menteni a menthetőt azzal, hogy legalább a főhősök érdekesek voltak. Ha-ha-ha! Nem! Fogalmam sincs, ki ennek a sorozatnak a fősőse, mert Geralt már pár kötettel korábban elvesztette ezt a címet, Yennefer sosem volt több romantikus mellékszereplőnél, és ebben a részben Ciri épp úgy el lett hanyagolva, mint korábban a vaják. Szóval a szerző nem csak azt érte el a hetedik kötetre, hogy ne legyen igazi cselekmény, hanem azt is, hogy ne legyen igazi főhős. Tudok gratulálni...

Egyébként jobb is, hogy nem szerepeltek sokat ebben a részben, mert minden karakter kifordult időközben a sarkaiból. Geralt mélabús nyafogógép lett, aki percenként változatja véleményét arról, hogy ő most vaják, vagy nem vaják. Yennefer erős nőből beletörődő kisasszonykává vált, míg Ciri, na ő épp olyan ostoba, mint volt. A legjobban mégis az fájt, hogy sikerült Kökörcsint is rossz színben feltüntetni, és teljes érdektelenségbe süllyeszteni Geralt további csatlósait.

Összességében tehát ez a kötet rettentően vontatott és rettentően dühítő. Minden, ami valaha jó volt ebben a sorozatban, meg lett ölve ebben az utolsó könyvben. A szereplőket kizsigerelték, a cselekményt meggyalázták, és ezzel minden értelmét vesztette. Úgy tettem le ezt a kötetet, hogy rájöttem, nagyjából 2500 oldalt vesztegettem el vele az életemből.

Nem ajánlom ezt a részt, bár tudom, ha valaki átrágta magát az előző hat köteten, itt már nem fog megállni, hiszen én sem tettem. Épp ezért elősorban azokat szeretném óva inteni tőle, akik még csak kacérkodnak a Vaják sorozat olvasásának gondolatával. Nekik azt javaslom, hogy kizárólag az első két részt (Az utolsó kívánság és A végzet kardja) olvassák, mert abban van a teljes sorozat minden szórakoztató eleme. A többi csupán hosszúra nyújtott ámokfutás egy nevetséges végkifejletig.

Kiegészítés:

Andrzej Sapkowski csak nem állt le. Írt még egy kiegészítő könyvet Viharidő címmel. Ez elvileg az első rész előtt játszódik, és elvileg a kezdeti novellás stlíusban. Egy picurka kíváncsiság van bennem felé, azonban úgy besokalltam a hét kötet alatt, hogy egy jó ideig nem vagyok hajlandó még rágondolni sem.