Mormota

hegy és az elmaradhatatlan felhők

Ausztriai élménybeszámolóm utolsó bejegyzésére hagytam a legcsodálatosabb osztrák élményemet, ami örökre bekerült a legjobb három utazási élményembe.

Az egész úgy kezdődött, hogy a nagyon kedves szállásadónk (akit korábban már dicsértem ITT) megérkezésünkkor felsorolt minden nevezetességet a környéken, ajánlott túraútvonalat, és megjegyezte, hogy a környéken élnek mormoták, akik hozzá vannak szokva az emberhez. Itt pedig úgy felcsillant a szemem, hogy már nem érdekelt semmi más, csak a mormoták.

San Diegoval be is ütemeztük a programtervbe Bachlalmt, mivel ott élnek ezek a kedves kis jószágok. A terv az volt, hogy Hohenwerfen vára után elautózunk ide, felsétálunk a hegyre, mivel ott áll egy fogadó, és mögötte felkutatjuk a mormotákat. Induláskor azonban egy kis nehézségbe ütköztünk, mivel szemerkélő esőben hagytuk el a várat, és már zuhogott, mikor megérkeztünk túránk kezdetére. Csakhogy ez nem szegte kedvünket, gyorsan átöltöztem (szoknyában nem szokás hegyre menni), felvettük az esőkabátunkat és a túracipőnket, majd elindultunk emelkedőn fölfelé.

az út

San Diego később bevallotta, hogy kissé aggódott, hogy feladom, mert csak az út elején találkoztunk emberrel, azok is épp lefelé tartottak furcsán nézve ránk, illetve az esőben caplatás több kilométernyi szintemelkedést jelentett. Csakhogy nekem meg sem fordult a fejemben feladni, úgy masíroztam fölfelé, a cél felé, mint egy elszánt katona. Nem érdekelt az eső, a sár, és hogy már megint úgy mentünk hegyre, hogy a felhők a látvány nagy részét takarták. (Ribizly barátom panaszkodott a Huashan hegyen, hogy ő mindig kifogja az esős időt, ha hegyre megy. Nos, átérzem.) Csak az járt a fejemben, hogy mormotát akarok látni, etetni és fogni, a többi nem érdekelt. Még a tehenek sem, pedig nagyon kedvelem őket, és útközben találkoztunk néhánnyal.

Aztán az eső szerencsénkre elállt, míg mi kifulladva felértünk a célhoz, az étteremhez. Meg sem néztük, hanem célirányosan az épület mögötti sziklás tisztásra sétáltunk, és elkezdtük a mormoták keresését és csalogatását.

a csalétek

Egyértelmű volt, hogy itt élnek, mivel láttuk az üregeiket és a bejáratokban a sok répa, alma megrágcsált maradékát. Szóval a helyszín megvolt, már csak mormotát kellett találni, konkrétan előcsalogatni. 

Kedves szállásadsónknak köszönhetően tudtuk, hogy elég jól vannak itt tartva, így holmi répára nem jönnek elő. Azonban a kedvenc csemegéjüknek, a földimogyorónak nehezen tudnak ellenállni. Hoztunk is egy csomaggal, és elkezdtük a következő - külső szemlélő számára meglehetősen vicces - technikát alkalmazni. (Szerencsére ember nem, csak néhány tehén volt a közelben, akik közönyösen bámultak.) 

Olyan cuki!

Végigjártuk az üregeket - volt belőlük vagy száz - és mindegyik bejáratában feltörtünk egy mogyorót, hátha előjön a lakó a hangra. Volt, hogy csak otthagytam egyet-egyet, hátha szagot fog, volt, hogy beszéltem az üreghez, és volt, hogy csalódottan magam ettem meg a földimogyorót. Nagyjából félórán át ezt a metódust követtük. Nem történt semmi, nem volt mozgás, amit valahol meg is érettem. Ha mormota lennék én sem bújnék elő meleg fészkemből ilyen esős időben. 

Aztán, mikor már kezdtük feladni, San Diego felkiálltott: "Ott van egy!" És valóban, ott közelített felénk óvatosan egy mormota. Az első gondolatom az volt, milyen cuki, a másik pedig, hogy milyen nagy, aztán közelebb mentem hozzá, legugoltam és dobtam elé egy földimogyorót. Miután megette, jó barátok lettünk. Egyre közelebb jött. Elvette a kezemből, sőt, felmászott a térdemre, hogy elérje a teli zacskót. Ezzel pedig kezdetét vette a mormata etetése.

csendélet mormotával

Olyan barátságos volt, hogy nem csupán közel jött, hanem konkrétan nem tágított, míg jól nem lakott. Felmászott a térdemre, hagyta magát megsimogatni, és még pózolt is nekünk, mikor lefényképeztük. 

San Diego nem adta könnyen neki a földimogyorót, mindig vissztartotta kicsit, így pedig a mormota inkább felém húzott. Először mindig hozzám jött, még akkor is, ha épp nem nálam volt a finomsággal teli zacskó, és nekem jobban hagyta magát megsimogatni.

A mellékelt képeken talán jól látszik, hogy hozzám képest (Igen, pink az esőkabátom, vállalom.) mekkora egy mormota. Az ürege bejárata alapján kisebbere számítottunk. San Diego utólag meg is jegyezte, hogy mikor az üreg előtt matatott a földimogyoróval, hogy kicsalogassa, cseppet tartott tőle, hogy frászt kap, ha tényleg kijön onnan valami...

Ilyen közel jött!

A mormota azonban egy kedves lény. Nagyon óvatosan vette el a mogyorót, és rettentően ügyes mozdulatokkal ette meg. Ahogy a mancsába fogta, először az egyik felét törte fel, majd megfordította, hogy a másik feléből is kiegye a mogyorót. Aztán a héjat eldobta, vagy ha rögtön kapott egy másikat, hagyta, hogy a hónaljában gyűljön, mert a földimogyoró olyan finom, hogy nincs értelme várni vagy időt pazarolni.

A bundája egyébként tényleg tömött és nagyon puha. Persze a legpuhább része biztosan a hasán volt, de azt már tolakodásnak éreztem megfogni, így csak a hátát simogattam. Ez pedig őt egyáltalán nem zavarta.

Az étvágyára nem lehetett panasz, mert addig evett, amíg adtunk neki. Kicsit utólag aggódtam is érte, hátha ezzel a földimogyoró mennyiséggel elrontotta a hasát, de nem tűnt buta jószágnak, így biztosan tisztában volt a határaival.

Nem tudok betelni vele, olyan aranyos!

Olyan cuki volt, hogy alig tudtam betelni vele. A helyes fekete gombszemével, a szép vörösesbarna bundájával és a kerekded formájával. Imádtam! Főleg, mikor olyan közel jött hozzám, hogy karmos kis mancsával a térdembe kapaszkodva szinte hozzám simult. Egyáltalán nem zavart, hogy sárfoltot hagyott a nadrágomon, sőt, büszkén viseltem, mint egy rettentően aranyos mormota nyomát.

Mikor elfogyott a földimogyoró, a mormota épp olyan gyorsan távozott az egyik üregbe, mint ahogy megjelent. Az egyik pillanatban még mellettünk szimatolt, a következőben pedig köddé vált.

kíváncsi mormota a térdemen

A képek azonban olyan jól dokumentálták barátságunkat ezzel a mormotával, hogy eszelősen vigyorgok valahányszor megnézem őket.

Ez a találkozás volt életem egyik legnagyszerűbb utazási élménye. Kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy megtapasztalhattam, milyen etetni és simogatni egy ilyen helyes kis lényt. Ezért pedig tényleg mérhetetlenül hálás vagyok osztrák szállásadónknak, mert ha ő nem mondja, biztosan nem hallottunk volna erről a helyről, és szegényebbek lennénk egy életre szóló élménnyel.

Ausztriába tehát nem csupán a hegyekért, várakért érdemes jönni, hanem a vadvilág miatt is, ami időnként nem is olyan vad, mint ez a cuki mormota.