A Vaják sorozat számomra kifejezetten hullámzó élményt nyújt. Míg az előző rész (Tűzkeresztség) tetszett, és visszaadta hitemet a történetbe, addig ez most kevésbé okozott kellemes élményt. No, nem kell megijedni, ez a hatodik kötet nem annyira szörnyű, mint amilyen a negyedik (A megvetés ideje) volt, de nem is lett a kedvencem.
A borító ismét színvilágot váltott, ám a hangulata maradt, és ezúttal Ciri került rá.
Ez eddig a sorozat legvaskosabb kötete 430-as oldalszámával.
Fülszöveg:
"Mit ér az élet a Sors rendelte védelmező és tanító nélkül? Mit ér anélkül, aki mellett biztonságban érzi magát az ember… még saját magától is? És mit ér az élet társak nélkül? Mit kell tenni, ha hidegvérrel megölték mindüket? Hová kell menni, kihez kell fordulni?Miközben Ciri, az elveszett Meglepetés Gyermek majdnem halálos sérüléseiből épül fel egy elhagyatott mocsárban élő vénember segítségével, ilyen kérdésekre kell választ találnia. Úgy hiszi, Geralt és Yennefer is halott, és egyedül kell megállnia a lábán.Közben Geralt és Yennefer is a lányt keresi a maga módján, de hogy a Sors tartogat-e még nekik közös utat, azt csak a holnap tudhatja."
Hat kötet után rájöttem, hogy mi zavar a leginkább ebben a sorozatban, a narráció. Andrzej Sapkowski nem szépirodalomra adta a fejét, ez egyértelmű, és ezzel nincs is semmi baj. Azzal viszont nagy baj van, hogy még mindig keresi a saját hangját. Minden kötetben változtatott valamit a narráción. Kezdetben csupán annyit, hogy a különálló novellákat felváltotta az egész könyvön, sőt sorozaton végigfutó cselekmény. Aztán egyre több mellékszereplőnek adott hangot. Aztán elkezdett politizálni, aztán valószínűleg kezébe akadt a Trónok Harca, és megtetszett neki, így sutba dobta a kedves mesevilágot, és elkezdett egyre sötétebb és erőszakosabb dolgokról írni. Aztán olvasott egy mesét, és legyőzhetetlen késztetést érzett, hogy legalább a narrációba visszahozza a klaszikus mese hangulatát. Ha így folytatja, már az sem fog meglepni, ha a következő kötet egy szappanopera vagy egy soft pornó stílusában íródik. Egyszerűen egy hatlmas katyvasz az egész. Ettől pedig az olvasó időről-időre elbizonytalanodik vagy helyenként megrökönyödik.
Picike spoiler, hogy világos legyen, mire is gondolok.
Csupán ebben a könyvben három elsődleges narráció van és szintén három teljesen felesleges kiegészítő narráció. Az elsődleges volalat a következők alkotják: politikai intrikák uralkodókkal és varázslókkal; Gerald csipet csapata az erdőben bóklászik; Ciri tovább merül az alvilágba George R. R. Martin Bolton családja után szabadon. Elég változatos, nem igaz? Az író szerint nem, ezért behozza a következő teljesen érdektelen és felesleges narrációkat: Geradtról mesél egy bácsi a gyerekeknek, mintha mindez egy klaszikus mese volna. Kökörcsin csontjait halála után legalább ezer évvel kirabolják. Ciri minden egyes fejezete előtt egy bekezdés a következő módon: Ha valaki odaosont volna, azt láthatta volna, hogy bla-bla-bla. Miért? Miért kellett ilyen kiegészítő, történetidegen és tolálisan érdektelen vackokkal megtoldani ezt a kötetet? Egyszerűen nem értem, és megkockáztatom, hogy maga az író sem érti időnként, mi a fenét művel, és sajnos nem volt mellette egy vérmes szerkesztő, aki az orrára kopponthatott volna. Spoiler vége.
Egyébként az író nem csak a narráció fajtájának kérdésében döntésképtelen, hanem abban is, hogy mégis ki ennek a történetnek a főhőse. Ó, igen, Geralt már megint visszalépett mellékszereplővé. Cirit persze kapjuk nagy dózisban minden következetlenségével és hisztijével együtt. Még mindig utálom a csajt. Viszont azt már legalább sikerült eldönteni, hogy ki a főgonosz ebben a sorozatban. Bravó! Csak a következő kötetben meg ne gondolja magát...
A cselekmény meglehetősen lassan vánszorog előre. Az olvasók pedig nem lesznek okosabbak közben. Geralt díszes csapatával tovább bóklászik, ami helyenként még mindig szórakoztató, bár ebbe is sikerült belenyúlnia a Kökörcsin emlékiratai narrációval. Ciri továbbra is szennyben és vérben ázik, míg Yennefer alig pislákol ebben a részben. A politikai intrika persze zajlik, alakulnak szövetségek, történnek árulások, de legyünk őszinték: Ez mégis ki a bánatot érdekel?
400 fölötti oldalszám ellenére tehát nem haladt sokat a sorozat cselekménye ebben a részben. A szálak ugyanis nem akarnak összefutni, a jóslatok még mindig ködösek (Vagy kifejezetten bosszantóak, mint a barlang falára firkálgató tünde.) és nem igazán látszik a végcél, ami felé ezek a kusza események vezetnének. Amennyire értettem az első három kötetben, miért sikeres ez a sorozat, annyira nem értem most, miért kell ezt ennyire elnyújtani.
Összeségében tehát, ez a rész nem igazán tetszett. Nem haladt sokat a cselekmény, és nem is találtam szórakoztatónak. Viszont, végre rájöttem, hogy mi bajom van ezzel a sorozattal, így megvilágosodásnak jó volt.
Ha valakinek úgy tetszett az előző rész, mint nekem, alacsonyabb elvárásokkal kezdjen bele. Viszont annyira nem rossz, mint a negyedik kötet, így ha valakit továbbra is érdekel a parkolópályán bóklászó vaják sorsa, olvassa csak el. A narrációhoz pedig egy adag nyugtató hatású teát javasolok.
Mivel már csak egy kötet van hátra ebből a sorozatból, (Illetve egy kiegészítő kötet, de ezt most hagyjuk.) a célegyenesben már nem állok meg. Tényleg kíváncsi vagyok, milyen irányba fog változni már megint a narráció, és hogy a végére kiderül-e, ki a főhős, Geralt vagy Ciri. Nagyon remélem, hogy az előbbi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése