Tündevér

A Vaják sorozat harmadik része ránézésre épp olyan, mint az első kettő. Ismét 300 oldal körül jár és ismét vörös-fekete borítót kapott egy meghatározhatatlan figurával (Én ezúttal sem jöttem rá, ki ez az íjjal felszerelt tünde.), legalábbis a PlayOn kiadásában. A tartalmat illetően azonban már kicsit más a helyzet, no de előbb jöjjön a fülszöveg:

"Az emberek, törpök, manók és tündék több mint száz esztendőn keresztül éltek békében egymás mellett. De ennek a békének vége, és a fajok ismét egymás ellen – és maguk ellen – harcolnak.
Ebben a viharos időben születik egy gyermek, akire a világ összes vajákja várt. Ciri a Cintrai Nőstényoroszlán, Calanthe királyné unokája. Különös hatalmakkal és még különösebb sorssal van megáldva, mert egy jövendölés Lángnak hívja őt: lángnak, amely örökre megváltoztatja a világot – jó vagy rossz irányba…
Ríviai Geralt, a vaják magával viszi Cirit a vajákok központjába, de Ciri egyáltalán nem hasonlít a többi tanítványhoz. Nem kell keresztülmenjen az átlagos vajákok számára a természetfeletti képességek eléréséhez szükséges mutációkon, amelyek gyakran kiirtják az érzelmeket és az emberi érzékenységet. Ciri valami egészen egyedülálló.
Ahogy a politikai helyzet egyre baljóslatúbbá válik, és a háború fenyegetése szinte már kézzel fogható a vidéken, Ciri megtanulja a hatalmát azok támogatására használni, akik szembeszállnak a gonosszal. De több segítségre van szüksége, mint amennyit a vajákok adhatnak neki: amint Geralt és ő elhagyják a vajákok központját, olyasvalaki veszi üldözőbe őket, aki pontosan érti a prófécia tartalmát – és pontosan tudja, mire képes Ciri."

Ahogy a fülszöveg is mutatja, jelentős változás állt be ebben a sorozatban: lett központi cselekménye. Míg az előző két rész legfeljebb lazán kapcsolódó kalandokból állt, addig itt már egy kaland van, értelemszerűen Ciri körül, ám a már jól megszokott kisebb sztorikból felépítve. Be kell vallanom, hogy ez először bosszantott, mert vágytam a megszokott alternatív mesékre, ám aztán megbarátkoztam vele. A történetnek ugyanis határozottan jót tett a központi cselekmény.

Tetszett, hogy hiába ugráltunk fejezetenként időben és térben, a lényegi elem változatlan maradt. Ráadásul, míg a könyv első felén a hangulat a megszokottnál komorabbra sikerült, néhány kedvelt szereplő felbukkanásával helyreállt a rend, és ha nem is volt olyan bohókás, mint korábban, de mindenképpen szórakoztatóbbá vált.

Azt hiszem, ki kell jelentenem, hogy Kökörcsin egyik rajongója lettem. Már a második részben is éreztem, hogy ő az egyik legjobb szereplő, de ez most már kétségtelen. Úgy feldobta az olvasási kedvemet, mint költészetrajongó fruskák a szoknyájukat a trubadúr közelében. A sorozat legszórakoztatóbb fénypontjai mindig hozzá kapcsolódnak.

A másik szereplő, akiről szintén nagyon szeretek olvasni, az Yennefer, mert ő sokkal gördülékenyebbé teszi az olvasást gunyoros megjegyzéseivel. Nagyon örültem, hogy ezúttal nagyobb hangsúlyt kapott és úgy néz ki, ez a folytatásban is ki fog tartani.

A főhős persze továbbra is Geralt, akinek jól áll az utazás. Ráadásul ő tényleg magányos farkasként a legjobb, olyankor keveredik a legérdekesebb kalandokba.

Cirit a könyv elején nem igazán tudtam hová tenni. Köré épül a központi cselekmény, ez eddig oké, voltak szórakoztató megnyilvánulásai, ami szintén oké, valahogy mégis csak az utolsó fejezetben éreztem úgy, hogy van helye a többiek mellett. Talán mondhatom, hogy kellett idő, míg felnőtt a feladathoz.

No, és hogy mi ez a központi cselekmémy? Egyelőre jóslat és ármánykodás gubanca. Az író még nem igazán konkretizált semmit és bár az olvasónak ezúttal elég részletes képet adott az egyes országokról, azok elhelyezkedéséről és uralkodóik politikai érdekeiről, azért akadnak itt még hézagok. Mégis, ez az összeesküvős, orgyilkos vonal tetszett. Tetszett, hogy adott hátteret az eseményeknek és motivációt a folytatásnak.

Nem tetszett azonban, hogy Sapkowski már megint visszatért a kizárólag párbeszéden alapuló narrációhoz. Rendkívól puritánnak éreztem a mágiaórákat, amelyek tőmondatokban folytatott párbeszédekből álltak hosszú oldalakon keresztül. Biztos bennem van a hiba, hogy a "Így fordítsd a csuklódat! Nem jó. Igazíts rajta! Ez az! Most jó! Gyorsabban. Hajajaj!" monológok tömege érdektelen, gagyi és semmitmondó volt. Tudod, tudom, sznob olvasó vagyok, de ez van, nekem igen is kell a leírás és ebből alig kapok bármit is ebben a történetben.

Összefoglalva, a sorozat továbbra is jó, sőt kezd összeállni a cselekmény, a karaktereket pedig nagyon megkedveltem, ám a nyelvezettel még mindig vannak gondjaim. A gondokon azonban túl fogok lépni és kíváncsian várom, mit hoz a negyedik kötet.

Tudom ajánlani ezt a részt azoknak, akik az előző kettőt olvasták és szerették. Ha pedig valakit esetleg zavart volna a korábbi részek összefüggéstelensége, akkor mindneképpen lapozzon bele, mert itt bizony kezd összeállni minden.