A borító mutatós, hangulatos és 448 oldalával egy szokványos terjedelmű sci-fi/fantasy kötet.
Fülszöveg:
"A Császárnak nekromanták kellenek.
A Kilencedik Ház halottidéző hercegnőjének pedig egy rettenthetetlen kardforgató.
Gideonnak van egy jó kardja, pár izgi szexlapja, meg a hócipője, ami megtelt már az élőholt rendek baromságaival.
A lovaglány ugyanis eddigi életét halottimádó apácák, csontvázszolgák és ősöreg szektások között töltötte, így bármire hajlandó lenne, hogy végre kiszabadulhasson a rendház szolgaságából és beállhasson a Dominicus naprendszer Császárának fényes seregébe. Úrnője és egyben gyermekkorának megkeserítője azonban csak egyetlen feltétellel hajlandó útjára engedni…
Harrowhark Nonagesimus, a Kilencedik Ház páratlan csontmágus boszorkánya rendkívüli küldetés előtt áll. A Császár valamennyi Ház örökösét halálos próbatételre szólította, amelyhez minden tudásukra, erejükre és ravaszságukra szükségük lesz. Na, meg egy-egy tehetséges lovagra. Amennyiben Harrow kiállja a próbát, a Feltámadás halhatatlan, nagyhatalmú szolgájává emelkedik, azonban, ha az ő képességei és bajnoka, Gideon pengéje kevésnek bizonyul, a Kilencedik Házra biztos pusztulás vár.
Persze, jól tudjuk, hogy a halál nem feltétlenül az út vége."
Ez a kötet csak félig teljesítette elvárásaimat. Megkaptam tőle azt a fantasztikus elemekkel tarkított sci-fi világot, amelyet kifejezetten szeretek. Viszont nem számítottam a középkori beütésekre (Persze, persze, ott a fülszövegben a lovaglány kifejezés, szóval tudhattam volna.) és az iskolás krimi hangulatra. (Hogy ezen mit is értek pontosan, arról majd később.) A humor pedig egyáltalán nem ott volt jelen, ahol számítottam rá. Vártam a főhős csípős riposztjait és a narrációban elrejtett vicceket, ám ezek elég laposnak hatottak. Ellenben az a komolytalanság, amivel egy csontszektás világot kezelt, meglepően szórakoztató volt.
Szóval vegyes érzéseim vannak ezzel a kötettel. Na, de kezdjük a pozitív gondolatoknál.
Tamsyn Muir megtette a szinte lehetetlent, és képes volt egy teljesen egyedi világot alkotni, ami még csak nyomokban sem hasonlít semmi másra. Ez pedig nagy szó, mert mindkét zsánerben akad bőven lerágott csont, így könnyedén lehetett volna ez is egy a sok közül. Az űroperába ágyazott halottidézés viszont egy olyan kombináció, ami eddig még senkinek sem jutott az eszébe. (Én legalábbis ilyet még nem hallottam, furcsa és kissé beteg egyveleg, ám épp ettől jó.) Az ötlet tehát zseniális, és a világ felépítése is rendben volt. Sokat ugyan nem tudtunk meg, de mivel sorozatról van szó, ezt nem rónám fel neki.
A stílusa olvasmányos és teljes mértékben komolytalan. No, nem a mindent elviccelő fajtából, hanem a könnyed és súlytalan változatból. Szórakoztató irodalom tehát a javából, ami ha csúszik az olvasónak, akkor pörögnek a lapok, mint csigolyák a nekromanták kezei közt. Egyedül az akciók leírását éreztem szegényesnek, mivel helyenként kevésnek találtam ahhoz, hogy igazán el tudtam képzelni, mi is történik.
A főhős olyan figura, akivel lehet szimpatizálni. Érthető motivációk, és egy komplex érzelmi katyvasz jellemzik. Az pedig, hogy nő és nőkhöz vonzódik teljesen mellékes. Gondolom szintén az újdonság fokozása miatt alakult így, de nekem se nem tett hozzá, se nem vett el az olvasási élményből.
Még egy pozitívumot tudok kiemelni, a lezárást. Tetszett, hogy elég véglegesnek hatóan zárta le a kötetet, hiába van folytatása. Persze rengeteg még a nyitott kérdés és ebben a világban aztán tényleg nem lehet tudni, ki marad halott, és ki tér vissza valamilyen formában. Nekem mégis tetszetős volt, ahogy a szerző elvarrta az elsődleges szálat.
Ennyit a jó dolgokról, jöhetnek a rosszak, vagyis azon elemek, amelyeket nem az én ízlésemhez alakítottak.
Ez nem egy epikus történet. A leírás alapján nagy tettekre és változatos kalandokra számíthat az olvasó. (Igen, azért átfutottam azt a fülszöveget, ha nem is olyan alaposan. És igen, ez egy ilyen bejegyzés, sok zárójeles gondolattal.) A cselekmény azonban egy meglehetősen szűk térben játszódik, lényegében egyetlen nagyobb épületben és annak kertjében. Illetve hiába a sok karakter, (Ó, igen, ezzel volt csak igazán gondom, de ezt még jegeljük.) meglepően sokáig alig történik valami. Világépítés meg szereplők bemutatása persze, de egy zombis űrkalandhoz rettentő satnya ez az eseménytelenség.
Apropó zsánerek, vannak itt sci-fi és fantasy elemek, ezekre épül a történet háttere, ám a cselekmény olyan, mint egy bentlakásos iskolában játszódó tinikrimi. Mert ez lényegében egy ilyen iskolai szituáció. A szereplők össze vannak zárva, hogy tanuljanak, fejlődjenek és legyen belőlük valami nagyobb és jobb. Közben meg elkezdenek fogyni, és az összezártság okán lehet tippelgetni, ki a gyilkos közöttük. Egyébként ezt a krimi szálat meglepően élveztem, az iskolai hangulatot viszont kevésbé. A lényeg, hogy cseppet sem az a kemény fantasy vagy sci-fi, mint amire vártam.
Ha már keménység, a másik dolog, ami csalódást keltett, hogy hiába csontok és gyilkosságok, semmi horror nincs ebben a könyvben. (Igen, vérre és egyéb erőszakos dolgokra számítottam, ám ebből alig kaptam.) Még amikor a nem épp kicsinyke csapat tagjai hullani kezdtek, sem éreztem úgy, hogy na, jöhet a borzongás és veszély. Hanem elkönyveltem, hogy eggyel kevesebb lett a karakter. Nem gond, úgyse jegyeztem meg, ki volt...
És itt jön az, ami miatt nem tudtam igazán élvezni ezt a történetet. Túlságosan sok a szereplő és túlságosan érdektelenek. Míg a főhős és társa szépen kidolgozottak és egy kifejezetten jó dinamikát mutatnak együtt, addig a többiek olyan sótlanok, hogy akár csontvázak is lehetnének. Egyrészt létszámukból adódóan messze többen vannak, mint indokolt. Tudom, tudom, így tudnak el-elhullani menet közben, ám a kevesebb néha akkor is több. Mert mennyivel jobb, ha csak egy-két haláleset van, de érdekel, hogy ki tette, mert tudod, ki a hulla és esetleg még szimpatizáltál is vele, mint amikor egy névtelen és arctalan illető a tömegből puff kinyiffant. Oké van nevük, meg biztosan volt egy mondat valahol az arcukról, de képtelen voltam megyjegyezni. Egyszerűen nem bírtam követni, hogy ki a harmadik, ki az ötödik és így tovább, mert itt bizony számozott karakterek vannak. Ráadásul legalább két neve is van az illetőnek, ráadásul, minden számhoz két személy, a nekromanta és a lovag is tartozik. Ráadásul tököm tudja, melyik is volt a nekromanta és melyik a lovag, mert a könyv feléig semmit sem csináltak abból, ami a munkaköri leírásukban szerepel. (Igen, tudom, hogy a könyv elején van egy névsor, ki kicsoda és mi a sorszáma, de nem vagyok hajlandó minden második oldalon visszalapozni. Egy írónak meg kell oldania, hogy enélkül is követhető legyen, ki kicsoda a történetben.) Plusz a jellemzésük olyan sablonos volt, hogy az már vicces.
Úgyhogy teljesen elvesztem a számokban és cseppet sem érdekelt, hogy a hatodik lovagja él-e vagy hal-e, esetleg kísértet. Ezen érdektelenség alól egyedül a főhős páros jelentett kivételt, bár Gideon is sok volt nekem helyenként. Egyrészt minden női karakterre úgy bámult, mintha álmai asszonyával találkozott volna. (Szóval az sem segített a szereplők megkülönböztetésében, hogy ha nő, akkor dögös.) Másrészt a se veled, se nélküled kapcsolata a nekromantájával kissé le lett csapva. Illetve nem is volt olyan humoros, mint amilyennek hiszi magát.
Összességében nagyon tudom értékelni a szerző kreativitását, ez tényleg egy friss és üde színfolt a sci-fi és fantasy kínálatában. Viszont nem találtam annyira szórakoztatónak, mint vártam. Vegyes érzéseim vannak, és nem kívánom folytatni a sorozatot, hiába jelent már meg a következő két kötet.
Azoknak ajánlom, akik valami újra és egyedire vágynak. A csontok pedig ne riasszanak el senkit, ez nem egy kimondottan véres vagy sötét történet. Aki viszont nem kedveli, ha kisebb hadseregnyi szereplőt kell észben tartani olvasás közben, jól fontolja meg, hogy belekezd-e.
