Fülszöveg:
"Valamikor a közeli jövőben, amikor a globális klímaváltozás miatt egymás után halnak ki a fajok, Franny Lynch eltökéli, hogy követi a sarki csérek utolsó ismert kolóniáját az egész földgolyót átszelő utazásukon. Az apró madarak évente kétszer teszik meg az északi sarkkörtől a déli sarkkörig tartó távot, és a tudósok szerint ez lesz utolsó vándorlásuk, miután élőhelyeik pusztulása miatt nem élik túl az utat.
A fiatal nő a kihalt tengereket hiábavalóan kutató halászhajó, a Saghani fedélzetén ered a madarak nyomába a kiüresedő világban, valódi céljai azonban nem csupán a legénység többi tagja, hanem önmaga előtt is rejtettek. Milyen traumák, tragédiák és kétségbeesett remények hajtják őt és a legénységet ezen az őrült úton, Grönland partjaitól az Antarktisz olvadó jégmezőiig, és miért akar vándorlása végén Franny véget vetni az életének?"
Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, úgy gondoltam, egy természetközpontú regényt fogok olvasni, ami elgondolkodtat, és a szükséges gyomorszorító érzést is biztosítja majd a klímaválságról. Félreértés ne essék, nem akartam nagy dolgokat, bőven megelégedtem volna, ha a sarki csérek mindennapi dolgait követjük. Mert igen, elég lett volna egyetlen állatfajra fókuszálni, hogy lássuk, mi a helyzet, mit tartogathat a jövő. Csakhogy elég hamar rá kellett jönnöm, hogy itt bizony a csérek csupán mellékszereplők, a klímaválság pedig egy hangzatos díszlet, ami előtt a szerző felvonultathatja sérült karaktereit, hogy a nyomorukban dagonyázhassunk.
Mielőtt azonban rátérek a kiállhatatlan főszereplőre és hasonló kaliberű mellékszereplő társaira, nézzük meg, miért nem szól ez a könyv a természetről.
Feltételezhetően a nem túlságosan távoli jövőben játszódik ez a történet, ahol szinte minden vadon élő állat kihalt, például nincsenek madarak. Az emberek pedig úgy élnek tovább, mintha mi sem történt volna. Oké, tüntetnek a halászat ellen, és többnyire vegán életmódot folytatnak, de ennyi és semmi több. Csakhogy, ha nincsenek madarak, és most ne az egzotikus madarakra gondoljunk, hanem a leghétköznapibbakra, mint a veréb, varjú vagy sirály, akkor bizony oda az egész ökoszisztéma, és kis túlzással de mind meghalunk. Főleg, ha nem csak a madarak, hanem a többi állat is mind eltűnik, akkor bizony az ember sem húzza sokáig, vagy legalábbis biztosan nem éldegél a saját felsőbbrendűségének trónján egy jóléti társadalomban. Mert itt bizony nincs társadalmi összeomlás, nincs éhínség, nincs megingott rendszer, csak emberek vannak, akik az utolsó élő farkast is agyon akarják ütni, mert túl sok gyerekmesét olvastak. Oké, az emberiség van ennyire ostoba, de nem úszná meg ennyivel, az biztos.
Ráadásul a könyv eleje felvázolja, hogy minden állat kihalt, aztán jé, ebből is látni egy példányt, jé, mégis akadnak még halak, jé, a sarki csérek tudják mit csinálnak. Szóval teljes következetlenség (nem én ezt nem éreztem sem reménynek, sem bizonyítéknak, hogy a természet majd megoldja valahogy) és totális fércmunka az, ami ebben a kötetben természetvédelem és klímaválság címszó alatt szerepel. Ez pedig utólag egyáltalán nem meglepő, hiszen ez volt a szemfényvesztés ebben a könyvben.
A kötet ugyanis nem egy természetvédelmi kiáltvány, vagy egy gyomorszorító klímakatasztrófa leírása, hanem egy egyszerű karakterközpontú dráma. Méghozzá abból a fajtából, amelyet én személy szerint egyáltalán nem kedvelek.
Adva van egy terhelt családból származó, depresszióra, önmarcangolásra és önsorsrontásra hajlamos főhősnő, akinek szörnyű titkot rejt a múltja. Ez a titok persze egyértelmű, ahogy az is, hogy mindig van valami, amit épp elhallgat. Az ő szenvedésében tapicskol ez a történet, ahogy "kutatja" a cséreket, és vissza-visszatekint múltjára. Közben találkozik egy hasonlóan önmarcangoló kapitánnyal, és kart karba öltve mennek együtt a csérek után, vágyaik szerint a halálba. Igen, elég depresszív ez a könyv, kár, hogy nem az eltűnt állatvilág miatt, hanem mert a főhősnő szomorú. Gonosz vagyok, vállalom, de kit érdekel, hogy "elhagyta" az anyukája, mikor kihalt az állatvilág! Hahó, ez egy picikét nagyobb probléma, mint egy feldolgozatlan gyerekkori trauma, főleg, hogy a hölgy nem is akar mit kezdeni, vele, csak dédelgeti sérelmeit, és jobban vigyáz rájuk, mint a kötet társadalma az élővilágra. Szóval jobban együtt tudtam érezni az utolsó farkassal, mint a főhőssel.
Na, de még mindig meg lehetett volna menteni ezt a kötetet, ha a vége nem hiteltelen és borzasztóan nyálas. Egyrészt a főhősnek pár napi jégtáblán vándorlás és sarkvidéki tengerben való úszkálás után nem kellene életben lennie. Másrészt, a karaktere semmit sem fejlődött, semmire sem ébredt rá, semmit sem csinált jobban, csak rájött, hogy mégsem akar meghalni, és rögtön meg is kapta az újrakezdés lehetőségét. Mert neki dolga van, meg kell mentenie az állatokat... Vannak még állatok? Ő akarja megmenteni őket, aki még saját magán sem képes segíteni? Tényleg kellett ez a giccses befejezés?
Illetve felmerül még egy kérdés, ami kiverte nálam a biztosítékot: Hogyan kívánja megmenti az állatokat? Mert, ha úgy, mint a férje, akkor inkább hagyja az egészet a fenébe. Volt ugyanis a könyvben egy jelenet, ahol egy kihalás szélén álló (Vagy már kihalt? Ezt sosem lehet biztosan tudni ebben a könyvben...) varjú fiókát talál a kedves, állatvédő, biológus férj. Na, és mit tesz? Semmit, hagyja a sorsára, mert nem akarja kézhez, emberhez szoktatni... Na, ez aztán az állatvédelem!
Rettentően felhúzott az a könyv. Tele volt a dolgok elkenésével, a problémák felszíni kapargatásával és biztos vagyok benne, hogy csak azért került bele a klímaválság, mert anélkül egy lenne a sok tucat önmarcangoló kortárs dráma közül. Csakhogy ezzel a színjátékkal többet ártott, mint használt.
Nekem tehát nem tetszett, nem is ajánlanám senkinek. Csak az vegye kézbe, aki szereti azokat a történeteket, amelyek mások nyomorában dagonyáznak. Ha pedig valaki egy értelmes, valósághű történetre vágyik a természetvédelemről, olvassa el az Égig érő történetet, amiben ugyan nem madarak vannak, hanem fák, de bármelyik bekezdésében több az üzenet, mint ebben a teljes kötetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése