A borító nagyon szép, és remekül passzol a történethez. 376 oldalával és a kemény kötéssel terjedelmes olvasmánynak tűnik, ám nagyon gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg, ami kicsit sokat árul el a cselekményről:
"Theo Byrne asztrobiológus, aki a Földön kívüli élet jeleit kutatja a világűrben, felesége halála óta egyedül neveli kilencéves fiát. A melegszívű és kedves Robin rajong a természetért, az állatokért, a növényekért, de rendkívül furcsa gyerek. Ki akarják rúgni az iskolából, mert behúzott az egyik osztálytársának. Theo nem szeretné, ha egyre zaklatottabb fiát pszichoaktív szerekkel kezelnék. Tudomást szerez egy kísérleti szakaszban lévő, neurofeedback nevű technikáról, amelynek segítségével Robin megtanulhat jobban uralkodni az érzelmein – az eljárás részben az anyja agyáról rögzített működésmintákra szoktatja a fiút.
A szárnyaló természetleírások, a távoli világok fájdalmas látomásai és a szenvedélyes szeretettel teli apa-fiú viszony ábrázolása Powers legbensőségesebb regényévé teszik a Rémületet, melyben mindvégig ott bujkál a kérdés: Hogyan mondjuk el a gyerekeinknek az igazat erről a gyönyörű, de veszélyeztetett bolygóról?"
Nem kis elvárásokkal kezdtem bele ebbe a könyvbe, és sokáig úgy tűnt, teljesíteni is fogja mind. Richard Powers remek stílusban ír, és nagyon tetszettek a témák, amelyeket felvetett. A sorok hangulatosak, az egész apa-fiú viszony köré épített világűr egy szuper koncepció, és minden rendkívül aktuális. A szerző elvégezte hozzá a házi feladatot, így minden tudományos - legyen az csillagászat vagy botanika - információ valós, jól követhető, és sok új ismeretet ad az olvasónak. Persze csak akkor, ha nem különösebben foglalkozott még a földönkívüli élet tudományos elméleteivel, vagy épp nincs a fejében egy komplett madár- és növényhatározó Észak-Amerikáról.
A történet így egyszerre ismeretterjesztően tudományos és személyes. A narráció az apa szemszögéből íródott, az ő szemüvegén át látjuk a fiát, és az ő emlékeiből ismerjük meg a feleségét. Ezek az információk azonban töredékesek, több helyen szándékosan hallgat el dolgokat, ami fenntartja az olvasó figyelmét. A szülő-gyerek kapcsolat leírása mégis pontos és érzékletes. Minden benne van a tiszta szeretettől a kétségekig.
"A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás."
Aztán bejött a képbe a pszichológia, és bár kezdetben rendkívül izgalmas új felvetésnek hatott, bennem nem talált igazi táptalajra. Maga a szerző hozza be a párhuzamot a klasszikusnak számító Virágot Algernonnak könyvvel, és innentől ezt már nem is képes levetkőzni. Egyszerűen nem lehetett nem összehasonlítani ezt a két történetet, ami nem tett jót a kötet varázsának, mert előre vetítette a végkifejletet. Ez a végkifejlet aztán természetesen be is következett, és számomra se meglepetést, se csúcspontot nem adott. Sőt, teljesen más irányba vitte a könyvet, mint az elején tűnt, és ahogy az első száz oldal alapján szerettem volna. Ez azonban csupán az én csalódottságom. Nem biztos, hogy más olvasókat is ennyire zavarna az egyértelmű párhuzam.
"Mi a gyász? Ha a világot megfosztják valamitől, amit csodáltunk."
Az író természetvédelmi vonalon sem hazudtolta meg magát. Ez a kötet is egy természetvédelmi kiáltvány, egy kampány a bolygónk megóvása mellett, és mindezt egy gyerek káros társadalmi berögződésektől mentes nézőpontjából. A főhős kisfiú ugyanis csodálja a természetet, lenyűgözi az állat- és növényvilág, és rettentően nehezen viseli az emberi ostobaságot és szűklátókörűséget. Ez egyszerre felemelő, mert az olvasó is rácsodálkozhat kicsit a fűszálakra és csigákra, és lehangoló, mert hamar bebizonyosodik, hogy ezzel a látásmóddal bizony kisebbségben van. Ahogy pedig a kisfiú szembesül a kudarccal és az emberek élőhelyük iránti közönyével, úgy lesz vele együtt az olvasó is csalódott és szomorú. Ez egyáltalán nem egy vidám kötet, mert tele van gyásszal és a valóság abszurditásával.
Apropó valóság, a szerző olyan szépen írt körbe valós személyeket, legyen az politikus vagy természetvédelmi aktivista, hogy az olvasó könnyedén összerakja a dolgokat, és persze fogja a fejét miatta. Őrült egy világban élünk, és bár kell, hogy ennek az őrületnek türköt tartsunk, nem esik jól belenézni.
A cselekményt elképzelt világok leírásai törik meg időről időre. Ezek számomra a könyv elején érdekesnek tűntek, mert élveztem a világűr felé haladó történetet, csakhogy aztán a cselekmény más irányba kanyarodott, az elképzelt bolygók pedig egyre fantasztikusabbak lettek, illetve már sem a kisfiút, sem az olvasót nem derítették jobb kedvre. A történet végére inkább zavaró kitekintésnek tűntek, mint izgalmas kiegészítésnek.
Illetve volt még egy dolog, ami végig zavart a könyvben, méghozzá a narráció egy furcsa eleme. A kisfiú szavai dőlt betűkkel kerültek a lapokra, így a szülő-gyerek párbeszéd meglehetősen furcsának hatott. Egy ideig figyeltem, hátha okot kap ez a fajta leírás, és egyre több elméletet állítottam fel róla, ám végül csalódnom kellett. Rengeteg potenciál rejlett ebben a szembe tűnő furcsaságban, a szerző végül mégsem kezdett vele semmi érdemlegeset, mert a megoldás triviális volt.
Összességében örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert egy remek szerző munkája. Olyan nagy hatást azonban nem gyakorolt rám, mint a korábbi könyve, és a vége egy kis csalódást keltett.
Azoknak ajánlom, akik apa-fiú kapcsolatról szeretnének olvasni, vagy búsonganának kicsit azon, milyen méltatlanul viselkedik az ember a természettel. Empátiára érzékenyek és Algernon rajongói előnyben. Aki viszont nem vágyik gyászra, és torkig van az emberi ostobasággal, óvatosan kezdjen bele, mert biztosan nem lesz jobb kedve tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése