Ha van valami, amivel meg lehet venni engem kilóra, akkor az egy bálna a borítón. Csak rá kell nézni erre a gyönyörű és közben picikét borzongató borítóra, és már nincs is kérdés, miért olvastam el.
346 oldalával nem hosszú történet, gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg, ami kicsit sokat árul el a cselekményből:
"Jay Gardiner a lehetetlenre vállalkozik – meg akarja találni apja holttestének maradványait az Atlanti-óceánban Monastery Beach partjainál. Tudja, hogy kevés esély van a sikerre, de Jay azt gondolja, ez az egyetlen járható útja annak, hogy felszabaduljon a bűntudat súlya alól, melyet az apja halála óta cipel magával, aki nemrég öngyilkosságot követett el.
A merülés jól kezdődik, de egy óriáskalmár hirtelen megjelenése Jay-t komoly veszélybe sodorja, melyet aztán a végtelenségig fokoz egy táplálékért érkező ámbráscet feltűnése. Jay hamarosan a kalmár csápjai között találja magát, mely egyenesen magával rántja a bálna szájába, majd pedig a bálna első gyomrába a négy közül. Jay gyorsan ráébred, hogy csupán egyetlen órája maradt, mielőtt az oxigéntartálya kimerülne – egy óra, hogy legyőzze saját belső démonait, és kiszabaduljon a bálna gyomrából."
Nem olvastam a fülszöveget, nekem elég volt a borító, a sokat sejtető cím, na meg a horror címke, és nagyon örülök, hogy így tettem. Érdemesebb mindenféle előzetes tudás nélkül belekezdeni ebbe a történetbe.
Az ötlet - aminek keletkezését a szerző az utószóban ki is fejti - remek. Elméleti síkon egy olyan elvileg lehetséges, de cseppet sem valószínű veszélyt helyez a középpontba, ami kellően izgalmas, szólnak ugyan róla más történetek is, de nincs unalomig ismételve és épp annyira abszurd, hogy végig fenntartsa az olvasó figyelmét. Remek ötlet, de tényleg, és a kivitelezés is jól sikerült.
A narráció két ídősíkon fut, egyrészt a főhős jelenében, ahol egyik bajból csúszik át a másikba, másrészt pedig a múltban, ahogy újabb és újabb emlékek törnek a felszínre. Ez egyrészt kellemesen építi a főszereplő karakterét, egyre többet és többet tudunk meg róla és a motivációjáról, másrészt megtöri a belsőség-horrort. Nekem tetszett ez a dinamika a szövegben, mert ha csak a gyomorban üldögéltünk volna, egy idő után megszokjuk a bélbolyhokat, ellaposodik a gyomorsav és a horror azon bugyrában landoltunk volna, ami már nem igazalmas, csupán undort keltő.
Nagyjából a könyv feléig, konkrétan a kardszárnyú delfinek érkezéséig, hibátlannak találtam ezt a könyvet. Volt egy remek emlékmorzsákból felépített terhelt apa-fiú kapcsolat, rengeteg információ a búvárkodásról és a terngeri élővilágról, illetve egy elméleti síkon lehetséges probléma. Csodálatos, de sajnos nem fenntartható. A szerző újra és újra csavart egyet a cselekményen, hogy maradjon az izgalom, és haladhasson az elképzelt végkifejlet felé. Ez persze érthető, teljesen rendben is van, csak a hitelesség kopott közben egyre jobban, mint egy sziklálnak csapódó csónak oldala. Őszintén fogalmam sincs, hogyan lehetett volna a hitelességet fenntartani, ezért nem is róhatom fel valódi hibának, mégis éreztem, hogy megkopott a történet bája. A kötet végére az olvasási élményem PSI értéke bizony csökkent kicsit. No, semmi kritikus, vagy veszélyesen alacsony, csak fogyott a szuflából. Ahhoz viszont, hogy ezt a nyomásvesztést meg tudjam magyarázni, kicsit bele kell másznom a cselekménybe, úgyhogy innentől vigyázat SPOILEREK!
Ahogy korábban írtam, a visszaesés a kardszárnyú delfinek érkezésével kezdődött. Addig ugyanis volt Jay és az érzékszervei, Jay és az emlékei és befigyeltek a hangok. A hangok pedig teljesen hitelesek egy oxigénben hiányt szenvedő, pánikba és csapdába esett srác részéről. Mindez tehát hiteles, rendben van. Csakhogy bejött a képbe Jay, aki eggyé vált a bálnával és puff neked hitelesség. Nem tetszett, hogy a főhős úgy jelenti épp mi történik az óceánban a bálna körül, vagy épp mit csinál a bálna a testével, mintha mindezt egyértelműen látná. A reggeli kávém a gyomromban sem tudja, hogy épp most melyik kezemmel simogatom a macskát. Sőt, honnan tundá, hogy van mellettem egy macska? Oké, persze valamennyire meg voltak magyarázva a következtetései, voltak hangok meg erőhatások, de akkor is soknak éreztem ezt a kiterjesztett érzékelést. Persze érdekes dolgokat tudtam meg közben az óceáni állatvilágról, csak sántított sajnos.
Apropó sántaság, a másik hitelvesztés számomra a főhős fizikai állapota volt. A szerző, valószínűleg az izgalom fokozása érdekében, túlságosan korán kezdte el kinyírni a srácot. Egyre durvább és halásosabb sérüléseket szerzett, és aztán mégis mindezek ellenére egyre extrémebb fizikai kihívásokat ugrott meg. Szívós egy lény az ember, de ennyire azért nem. Jobban be lehetett volna osztani a csontokat és egyéb szerveket ért sérüléseket.
Ami pedig a kötet lezárását illeti, nekem a bálnahullás jobban tetszett volna. Tudom, tudom, a többség a boldog befejezés mellett voksol, de nekem néha jobban passzol a szomorú, de hiteles lezárás. A bálna kipukkasztása nekem nagyon akciófilmes volt.
Spoilerek vége!
Mindez persze szőrszálhasogatás, hiszen szórakoztató irodalomról beszélünk, nem egy biológiai szakkönyvről (ezt is megjegyzi egyébként a szerző az utószóban), így épp annyira tud hiteles lenni, amennyire a cselekmény azt megköveteli.
Összességében ezért azt mondom, ez egy jó könyv. Remek olvasási élményt nyújtott. Izgalmas volt és szórakoztató, miközben rengeteg óceánnal és búvárkodással kapcsolatos információt kaptam. A természetvédelmi tartalomért pedig jár neki a piros pont.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti az elméleti síkon lehetséges problémákat boncolgatni, szívesen olvasna egy nem épp rózsás apa-fiú kapcsolatról, illetve érdekli az ámbráscetek biológiai felépítése. A horror címkétől pedig nem kell tartani, vannak ugyan véres és kissé undi jelenetek, de a könyv egyensúlya remek, senki gyomrát nem fogja megfeküdni.
Kedvenc idézet a könyvből:
"Ember az óceán ellen. Nem igazságos küzdelem. Soha nem is volt az."

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése