Csokoládés barack

Ez a könyv olyan, mint egy jó bor. Én legalábbis úgy bántam vele, évekig érleltem a polcomon, előkészítettem számára a megfelelő alkalmat és csak akkor engedtem szabadjára a szellemét, mikor elérkezett rá a tökéletes pillanat.

Csokoládé-trilógia befejező kötete, mégsem ragaszkodik az előző részhez (Csokoládécipő), hanem inkább visszakanyarodik a kezdetekhez. A történet tehát, bár önmagában is megállja a helyét, remek kiegészítése az első könyvnek.

Nekem ez a borító tetszik a legjobban az őszibarackos csendélettel és 540 lapjával, ez a sorozat legvastagabb kötete.

Fülszöveg:

"Nem mindig kap levelet az ember a halottaktól. Négy év telt el a Csokoládécipő óta, és Vianne még mindig Párizsban, egy lakóhajón él Roux-val. Ám a változást hozó nyárvégi széllel levél érkezik egy halottól, és visszafújja őket Lansquenet-be, a délnyugat-franciaországi faluba, ahol Vianne annak idején csokoládéboltot nyitott…
Az elmúlt években azonban Lansquenet is megváltozott. Les Marauds-ban, a folyó túlpartján marokkói közösség telepedett le, tetőtől talpig feketébe öltözött, lefátyolozott nők járnak-kelnek, a levegőben tömjén, főszerek kif és mentatea illata úszik, és a templommal egy minaret néz farkasszemet… És nem csak a betelepülők hoztak magukkal változást. Vianne egykori ellensége, Francis Reynaud atya kegyvesztett lett, és fenyegetés veszi körül. Lehet, hogy Vianne az egyetlen, aki megmentheti?"

Ez a rész sok tekintetben más, mint az előző kettő, ám egy dolog változatlan maradt. Joanne Harris könnyed és gördülékeny stílusa, ahogy megteremti a történet ízes és fűszeres hangulatát változatlanul remek. Néhány oldal után boldog mosollyal merültem el a soraiban és köszöntöttem barátsággal figuráit.

Ha kategorizálnom kellene, akkor azt mondanám, az első rész tejcsokoládé, ami elolvad az ember szájában, a második kötet töltött étcsokoládé, ami kissé keserű ízt hagy maga után, mégis elégedettséget hoz, míg ez a könyv egy marcipános kocka, ami megtapad a szájpadláson. Más mint az eddigiek, ám a változás nem csak rossz lehet.

A trilógia zárókötete sikerült a legelgondolkodtatóbbra, ez feszegeti a legégetőbb problémákat és kérdéseket és ettől több lesz egy romantikus kóstolónál. Ráadásul, míg a második részt átjárta a mágia, itt csak meg-megcsillant a puha barackok pelyhes felszínén.

A történet, szintén visszatérve a kezdetekhez, két szálon fut, Vianne és Reynaud szemüvegén át. Mindketten rengeteget változtak az évek alatt. Ez a változás pedig szükségszerű volt. Értelemszerűen ők állnak a könyv fókuszpontjában és be kell vallanom, sajnáltam, hogy Anouk alig kapott szerepet.

Az ízek is megváltoztak, több volt benne a barack édes levéből, mint a kakaópor aromájából. Persze Vianne nem hagyott fel a konyhaművészettel, csak takarékra vette a mesterségét. Ez csak egy szempontból jó, az olvasó ellen tud állni a kísértésnek, hogy befaljon olvasás közben két tábla csokoládét...

"Maguk, papok. Mind egyformák. Azt hiszik, a böjtölés segít abban, hogy Istenre gondoljanak, holott bárki, aki tud főzni, megmondja maguknak, hogy a böjtöléstől csak az ételre gondol az ember."

Szóval meglehetősen más ez a könyv, nekem mégis nagyon tetszett. Tetszett, mert most nem egyszerűen a helybéli és az idegen konfliktusa került terítékre, hanem kultúrák és vallások vették fel a harcot. Ahogy pedig kelet és nyugat szembekerült egymással, az üzenet több lett, mint egy fehér zászló az elfogadásról.

Az írónő természetesen nem foglalt állást, nem ítélkezett, egyszerűen csak bemutatta mindkét felet a hasonlóságokkal és különbségekkel együtt. Nagyon tetszett, hogy érezhetően beleásta magát a keleti viszonyokba, úgy írt ételekről és közmondásokról, hogy az olvasó tömjénfüstös keleten találta magát egy tál datolya mellett.

A történet azonban továbblépett a szokványos kulturális különbségeken és felszínre hozott egy égető problémát, a nők sebezhetőségét. Egyrészt szörnyű, hogy ilyen valóban létezik a világban, másrészt viszont remek, hogy beszélünk róla. Akár kényes a téma, akár nem, nem hunyhatunk felette szemet vagy dobhatunk rá egy fekete fátylat, hogy elfedjük. Az erőszak ott van, keleten és nyugaton egyaránt, és ez ellen tenni kell valamit, ha mást nem is, írni róla, meghallgatni és látni.

"Azok, akik szerint a szavaknak nincs hatalmuk, nincsenek tisztában a szavak természetével. A jól irányzott szavak véget vethetnek egy uralkodó rendszernek, vallást alapíthatnak vagy háborút indíthatnak."

Persze egy ilyen könyv nem oldja meg a problémákat, de bőven elég ahhoz, hogy meglibbentse az állott levegőt és mind tudjuk, mire képes a szél...

Összességében tehát nagyon tetszett ez a könyv, talán ez tetszett a trilógiából a legjobban. Finom volt és zamatos, mégis keményen ropogós, hogy az íze sokáig meg is maradjon. Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik az előző két könyvet olvasták. Megéri megkóstolni.