Puszták

Ezt a könyvet a Könyvfesztiválon kaptam ajándékba a Libri Kiadótól. Ezúton is köszönöm szépen!

Élénk narancssárga borítót kapott és igazán helyes kis könyvecske. Nincs kétszáz oldal és nem nagyobb egy jegyzetfüzetnél. Kiválóan alkalmas utazáshoz, én például vonaton és buszon olvastam ki. Sok-sok hosszú vonatúton és vonatpótló buszon zötykölődve, így is eltartott majdnem egy hónapig. Hogy miért? Mert ebből a könyvből nem lehet nagy dózist egyszerre befogadni. Az agy fellázad ellene, vagy mert töprengeni kezd az olvasó, ahogy a könyv dicsérői mondják, vagy mert elfogy a cérna, ahogy  nálam történt. 

Fülszöveg:

"Távol az óceán partjaitól, valahol Ausztrália végtelen síkságainak mélyén létezik egy különös tartomány, melyet mindenki csak úgy emleget: a Puszták. Lakói az egykori felfedezők utódai: mesésen gazdag földbirtokosok, akik a világtól elzárt udvarházaikban egyre csak a délibábos horizontot kémlelik látszat és valóság, idő és időtlenség kapcsolatán filozofálva. De vajon megtalálhatják-e valaha, ami után kutatnak? Gerald Murnane lassan áradó, lebilincselő prózája az ausztrál néplélek legmélyebb rétegeit tárja fel az olvasó előtt, akit ez a távoli vidék ugyanúgy rabul ejt majd, mint a regény fiatal főhősét."

A fülszöveg tetszetős, megragadja az olvasó fantáziáját. Én bedőltem neki, no meg a szerzőnek. Ausztrál szerzőtől még nem olvastam, sőt Ausztráliában játszódó könyvet sem, ami bőven elég kíváncsiságot és motivációt nyújtott. Mikor pedig átfutottam a hátsó borító belső oldalára nyomtatott pár sort a szerzőről, még inkább beestem abba a bizonyos gödörbe.

"Gerald Murnane 1939-ben született a Melbourne melletti Coburg-ban. 1974-től nyolc regénye és egy esszékötete jelent meg, s ma már a modern ausztrál irodalom élő klasszikusának számít. Szenvedélyesen érdekli a lóversenyzés, és bár élete során szinte soha nem hagyta el Victoria állam területét, helyi emigránsoktól megtanult magyarul. Egyik kedvenc könyve Illyés Gyula Puszták népe című kötete, mely számos művét inspirálta."

Kell ennél jobb csalétek egy magyar olvasónak? Nem, bizony!

Szóval én besétáltam a csapdába, olvassunk szépirodalmat címszó alatt, hátha művelődöm picit. 

Vannak könyvek, amikhez már túl öreg vagyok és vannak könyvek, amikhez talán még túl fiatal. Akinek nem tetszenek a következő sorok, ezt nyugodtan felhasználhatják ellenem magyarázatként. A helyzet ugyanis az, hogy cseppet sem tetszett ez a könyv és nem igazán értem a felhajtást körülötte. Ez a kötet ugyanis a szerző leghíresebb műve és az irodalomkritikusok oda és vissza vannak érte.

Tény, hogy szórakoztató irodalomhoz vagyok szokva, ám megfordul a kezemben szépirodalom is olykor. Ráadásul egyetemi éveim alatt a bölcsészkaron átrágtam már magam jó néhány zagyvának tűnő, nehezen érthető alkotáson. Úgyhogy nem áll teljesen távol tőlem az a műfaj, amit ez a könyv is képvisel, így talán joggal mondhatok véleményt róla. 

Nincs semmi bajom a filozófiával, sőt, bizonyos részeit még szeretem is. (Filozófusok szerint létezik az unikornis, amire csak bőszen helyeselni tudok "Meg a sárkányok is!" felkiáltással.) Csakhogy a filozófia más részei már kevésbé érdekelnek és a Puszták pont ez a kategória.

A könyvnek nincs cselekménye, ez talán nem meglepő. Lényegében a főhős elmélkedéseiről szól kicsit megtűzdelve egy-egy életéből kiragadott mozzanattal. Már az elején tudtam azt is, hogy nem számíthatok csattanóra a végén, vagy arra, hogy mondjon is valami maradandót. Így nem is ezzel voltak problémáim.

Az író stílusa is gördülékeny, szépen felépített mondatokból áll, így erre sem panaszkodhatok.

Nekem a pusztalakókkal akadtak konfliktusaim, akik áthatják ezt az egész könyvet, hiszen róluk és életmódjukról szól.

Kiakasztottak. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan lehet ennyi lehetőség mellett, ilyen tétlen életmódot folytatni. Minden anyagi lehetőségük megvan bármiféle kezdeményezésre és sem műveltségből, sem képzelőerőből nem szenvednek hiányt. Mégis, naphosszat csak ülnek és elmélkednek egy négyzet-centiméternyi föld színárnyalataiban és azon, hogyan esik rá a fény különböző időpontokban. Én, aki nem bírok tétlenül ülni, akinek a pihenés alkotást jelent, nem tudom megérteni őket. Egyszerűen idegesítettek. Felbosszantottak azzal, hogy mindenről órákig tudnak töprengeni pontosan addig a pontig, amikor a dolog maga elveszíti minden tartalmát és jelentőségét. Ez pedig nem filozófia, mivel nem szolgál semmilyen célt, nem visz közelebb a világ megismeréséhez, csak kitölti azt a rengeteg szabadidőt, amivel ezek az emberek nem tudnak mit kezdeni.

Sosem szerettem, mikor valaki addig érvel, míg a vita kezdő mondatára már senki sem emlékszik és ez a könyv pont ilyen élményt nyújtott. Elindult valahol, aztán ment erre, meg arra és végül nem jutott el sehova. Oké, persze azért mert a pusztákat nem lehet megismerni. No, de ha nem lehet megismerni, akkor minek próbálkozni? Ez olyan, mint azon töprengeni, mi történik velünk halálunk után. Vagy hiszünk tetszőleges vallás elméleteiben, vagy nem, a lényegen nem változtat: addig nem fogjuk biztosra tudni, míg oda nem érünk. Épp ezért felesleges is ezen töprengeni. 

Ez a könyv tehát nem az én világom.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek órák hosszat elmélkedni, akiknek tengernyi szabadidejük van és kifejezetten irodalomkritikusok által kedvelt művekre vadásznak. Nekik valószínűleg jobban fog tetszeni.