Szent bolondok

Ez a második olvasmányom Joanne Harris tollából.

A borító tökéletesen passzol a cselekményhez és 400 oldalával kellemes vastagságú olvasmány.

A cím alapján cseppet más jellegű történetre számítottam, de amint megértettem, kik is azok a szent bolondok, már nem voltam meglepve.

Fülszöveg:

"Juliette-et, a Szárnyas Asszony néven ismert kötéltáncosnőt körülményei arra kényszerítik, hogy kislányával, Fleurrel együtt Sainte Marie-de-la-Mer isten háta mögötti apátságában keressen menedéket, ahol Auguste nővérként éldegél a jólelkű apátnő gyámsága alatt. Ám rövidesen új szelek fújnak: IV. Henrik meggyilkolása hatalmas zűrzavart idéz elő Franciaországban. Az apátnő halála után megérkezik Isabelle, az új rendfőnöknő, és Juliette meg az apátság békés élete szintén felbolydul. Mert a jövevény egy korrupt nemesi család tizenkét esztendős gyermeke. Isabelle ráadásul Juliette múltjának egyik kísértetét is magával hozza, aki papnak álcázza magát, és akitől Juliette jó okkal retteg…"

Mikor Kristen kölcsönadta ezt a könyvet, megjegyezte, hogy a vallás központi szerepet játszik benne, ám ez akkor cseppet sem zavart, sőt inkább érdekesnek találtam.

Szívesen olvasok vallásról a regényekben, mert ez sokkal tágabbá teszi a könyvbeli világot, segít megérteni a szereplőket és amúgy is érdekelnek a különféle vallások. Itt is valami hasonlóra számítottam és az írónő alapján valami különlegesre is.

Ahogy belekezdtem, úgy tűnt, meg is kapom. Az első ötven oldal alapján úgy éreztem, a Csokoládét olvasom édességek nélkül. A két könyv főhőse nagyon hasonlít, mindegyik egy hétköznapi boszorkány széles látókörrel és egy kislánnyal. Az írónő franciás stílusa is nosztalgikus volt.

Aztán haladt tovább a cselekmény és rájöttem, Juliette mégsem olyan, mint hittem. Hiába volt elvileg erős és független nő, a zárdában töltött évek kissé elpuhították, a szerelmi élete pedig felháborított. Felháborított, mert egy picit sem tudtam megkedvelni LeMerle-t. Színészi bája inkább taszított, mint vonzott és szánni valóan kicsinyesnek találtam.

Ez a könyv nem romantikus, nem gondolatébresztő, hanem szatirikus. Görbe tükör a 17. századi vallásosságnak, a katolikus egyháznak és a vallási fanatizmusnak.

A középpontban ugyanis a vallás egy bizonyos aspektusa, a vakbuzgó hit és a babonaság áll. A zárdabeli apácák nem hívők, csak hiszékenyek. Nem is igazi apácák, csupán eljátsszák fityulás szerepüket, mert épp ezt kívánják tőlük. Ettől pedig minden ima, mise és vallási áhítat torz és üres lesz. Ami erkölcsösnek van kikiáltva, az erkölcstelen, és amit boszorkányságnak neveznek, az az egyszerű segítő szándék. A tudatlanság és hiszékenység okán feje tetejére áll a világ és ez a groteszk kis közösség elég nyomasztó.

Számomra lehangoló volt olvasni, milyen könnyen manipulálhatók az emberek, mennyire csak azt látják meg, amit látni akarnak és milyen ragályos az őrület. A tömeg nyomása, a vak hit (bár ez inkább hiszékenység) szörnyű dolgokat produkál. Az apácák végig démonokat kerestek az árnyékokban, pedig ők maguk voltak azok.

Néhány apáca múltjára ugyan fény derült, ami megadta motivációjukat vagy a választ viselkedésükre, mégsem lettek szimpatikusabbak. Őket is csak szánni tudtam, mert végeredményben mind birkák voltak és ez cseppet sem tetszett.

Nem tetszett, mert sértette női büszkeségemet, hogy egyetlen férfi megjelenése ennyire elvakította a női közösséget. Önálló döntésekre képtelen bábok lettek és még Juliette, az egyetlen, aki átlátott a cselszövésen, is úgy ugrált, ahogy LeMerle fütyült. Oké, neki volt mentsége az együttműködésre, de akkor is lehetett volna okosabb.

A könyv légköre tehát inkább nyomasztó, mint szórakoztató. Különösen ha az olvasó belegondol, hogy a vallási fanatizmus valóban jelen volt ezekben az időkben, a boszorkányégetésekről nem is beszélve. Modern szemmel visszatekintve persze világos, mi állt ezek hátterében, lehet elemezni és értelmezni, de akkor sem változtat a tényen, milyen sok életet követelt a hiszékenység és a babona.

A könyv befejezése sem hozott enyhülést negatív érzelmeimre, az epilógus pedig egyenesen dühített, bár nem vártam már többet Juliette-től.

Összességében nem azt kaptam, amit vártam, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Nyomasztó légkör ide vagy oda, ez is egy olyan téma, amivel érdemes foglalkozni.

Kizárólag azoknak ajánlom, akiket nem zavar a vallásos téma és nem érzik sértőnek, ha ezt szatirikus köntösben kapják meg. 

Kedvenc idézet a könyvből:

"Ne gyakran, hanem örökké szeress."