Csillagainkban a hiba

Akinek meg kell magyaráznom, miért vettem kézbe ezt a könyvet, az hónapok óta biztosan nem volt sem internet, sem könyvajánló, sőt még filmajánló közelében sem. Ez ugyanis az új kasszasiker, ami mindenféle csapokból folyik.

Mindig szkeptikusan kezelem az ilyen fellángolásokat, pedig nekem is bökdösi oldalamat a kíváncsiság, vajon mi lehet benne ennyire jó, ha ilyen sokan szeretik. Épp ezért, mikor Queen B. felajánlotta nekem egy olvasásra, nem tudtam ellenállni neki.

Az eredeti borítós változatot olvastam, aminek kifejezetten örültem. Néha ugyan a filmes borító szebb, de számomra a könyv az könyv, a film meg film, így jobban szeretem külön kezelni őket. 

Ez a kék borító egyszerű, de nagyszerű a dombornyomott csillagjaival. (Egyedül a sárga kör volt unszimpatikus, késztetést éreztem, hogy megpróbáljam lekaparni, mint az akciós ármatricákat.)

Alig 300 oldal és mivel a Gabo adta ki, nem apró betűs és picit túlságosan szoros a kötése, ahogy lenni szokott.

Szóval csillagainkban a hiba? Nem, valószínűleg bennem van a hiba...

Fülszöveg:

"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…"

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá: túlértékelt.

Ismét nagyobb volt a füstje, mint a lángja, vagy csak a rengeteg dicshimnusz miatt túl magasak voltak az elvárásaim. Ez egy tinidráma és pont, se több, se kevesebb. 

Adva van egy kilátástalan helyzet, hiszen a főszereplő haldoklik, amit egy kis romantikával ízesítettek, tettek mellé még néhány elemet, amin rágódni kellene és kész is az "akkor is megríkatlak" koktél. (Bocs, John Green, de az én ingerküszöbömet meg sem csiklandoztad.) Szóval értem én, hogy mitől dobott a többség hátast az elhasznált zsebkendők tengerében, ám ezt a vakbuzgó imádatot már nem tudom hová tenni.

Nem ez az első könyv, ami a halál árnyékában járó emberekről szól és nem is a legjobb.

Stílusát tekintve ifjúsági könyv a javából, mert meg van benne a fiatalos lendület és a humor. El-elmosolyodtam a szarkazmuson és a kissé fekete humorú beszólásokon, amikből igazán lehetett volna több. 

Hazel már az első fejezetben leszögezi, mennyire utálja a felhajtást a betegsége körül a csoportterápiától a rákprémiumig, mégsem lázad ellene. Továbbra is jár a terápiára, aminek mondjuk én nem sok értelmét láttam ("Rossz neked? Nézd, másoknak is ugyanolyan rossz!" Ez aztán a felemelő hír, köszönöm...) és elvolt a saját kis világában. Ezt a világot pedig néha untam és nem azért mert oxigénpalackhoz kötve értelemszerűen nem bonyolódhatott extrém kalandokba, hanem mert a gondolatai nem mondtak nekem se újat, se szépet. Sajnos így voltam a könyv egy jelentős részével.

Egyszerűen nem kötött le a részletekbe menő videojátékozás, hogy elmeséltek nekem könyveket és filmet, mert nem kaptam mellé érzelmi kitöréseket - leszámítva egy bizonyos vandalizmust trófeákkal - emlékeket és olyan gondolatokat, amik két napnál és az aktuális oxigénhányadosnál tovább vittek volna. Számomra kevés volt.

A szerelmi szál sem fogott meg igazán. Augustus Waters az új könyves férfiidol, én viszont csak egy picit tudtam megkedvelni, mikor épp szarkasztikus vizekre evezett. Egyrészt az udvarlása meglehetősen giccses volt, másrészt mazochista amiért sorstársai közül választ magának barátnőt és harmadrészt idegesített a hőskomplexusa. Ráadásul Hazel és Gus kommunikációja két szint között ingadozott, vagy megpróbáltak magasztosan filozofálni (Ez valószínűleg a közelgő vég mellékhatása, így elnézem nekik.) vagy csak oda-vissza passzolgattál, hogy oké. Nekem ez nem volt oké, szóval lezártam az ügyet annyival, hogy tinik és hormonok.

A könyv számomra legjobb része tehát nem kapcsolódik sem a rákhoz, sem a szerelemhez. A legjobban ugyanis a Hollandiába költözött író esete kötött le és az volt számomra a csúcspont. Elég hamar elkapott engem is a kíváncsiság, mit csinálhat miután írt egy ilyen kínzásnak minősülő könyvet és igazán meglepett, mi kerekedett ki ebből az egészből. Modora ellenére is feldobta a cselekményt.

Ami a könyv végét illeti, annyira tudtam. Itt az író felvillantott egy kis drámát és Gus szarkazmus nélkül is szimpatikus lett. Ha itt indokolatlan nézőpontváltással bele tudtam volna pillantani a srác gondolataiba, akkor talán kaptam volna valamit abból, amiről elvileg ennek a könyvnek a fülszöveg alapján szólnia kellene. Bár igazából nem bánom, túl éles lett volna a váltás.

Összességében tehát nem rossz könyv, de nem közelíti meg azt a szintet, ami ilyen mértékű rajongáshullámból adódóan járna. Messze túl van értékelve.

Azoknak ajánlom, akik ifjúsági regényre vágynak, de már unják a happy endet, ők biztosan nem fognak csalódni.

Extrák:

John Green nem vett le a lábamról, így nem fogok azon nyomban rohanni a többi könyve után, de nem zárkózom el előlük. Ha szembe jön a könyvtárban más kötete, lehet teszek vele egy újabb próbát.

Viszont a könyv elején olvasható szerzői jegyzetért hatalmas piros pontot érdemel.

A filmmel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy meg fogom nézni és van egy olyan gyanúm, hogy képernyőn, sűrített cselekménnyel és zenei hatásokkal sokkal jobban fogom élvezni.