Szívritmuszavar

Aki egy picit is ismer, az tudja, hogy a lelkem távol áll a rózsaszíntől. Nem vagyok az a romantikus alkat, épp ezért talán furcsának tűnhet, miért vettem kézbe ezt az egyértelműen szerelemről szóló könyvet.
Nos, két mentségem van: vékony és most épp a vékonyabb, hordozhatóbb könyvek felé hajlok a féltégla méretű nyári olvasmányaim után és magyar szerző műve.

Korábban már kifejtettem, miért tartom fontosnak a magyar szerzőjű könyvek olvasását és az a három érv továbbra is megállja a helyét.

Ráadásul megjelenése óta több pozitívat, mint negatívat hallottam róla.

Valóban vékony kötet, csupán 200 oldal, így gyorsan a végére lehet érni. A borítóval kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Egyrészt tetszik a koncepció, a fekete-fehér srác és a lány sapkája, másrészt viszont a hölgy nem nyert meg magának. (A szája egy bizonyos amerikai színésznőre emlékeztet, akit képtelen vagyok komolyan venni...)

Fülszöveg:

"Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat. Egy hely, melyet soha nem feledsz. Egy vágy, mely örökre a szívedben marad. A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba. Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte. De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaiból? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet? A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul. Tudod, mi a szerelem másik neve? Csönge."

Ahogy elkezdtem olvasni, kis híján felkiáltottam: "Na, ezért is érdemes magyar írótól olvasni!", annyira otthonos volt a helyszín. Itt nem csupán a magyar nevekre és településekre gondolok, hanem az irodalmi és zenei utalásokra, amikből nagyon sok van és a felsőoktatás légkörére. Annyira ismerős volt a záróvizsga, az életbe lépés problémája és a vágy, hogy még egyszer felelőtlenek lehessünk a nagybetűs élet előtt, hogy jó volt belemerülni.

Nagyjából a könyv negyedén jártam, mikor becsuktam kicsit és újra felvéve átfutottam a hátsó borítót. Kissé meglepett az utolsó mondat, mi szerint, igaz történeten alapul. Ez pedig egyszerre tett kíváncsibbá és riasztott vissza picit. 

Csikoszokni barátomnak egy hosszú levelemben kifejtettem, nem sokat törődöm az írók életével. Nekem a történet a fontos, az hogy mit vált ki belőlem, hogyan jönnek át a szavak, ezért sosem töröm a buksim azon, vajon mit gondolhatott a szerző, mikor ezt vagy azt a sort leírta. Számomra minden történet igaz, akár a valóságban, akár a képzelet világában esett meg és önmagában értékes, nem pedig utólagos magyarázatokkal és születése körüli elméletekkel tűzdelve. 

Épp ezért ennek a könyvnek az estében inkább megijesztett kicsit a dolog, mert akaratlanul is azon járt az eszem, vajon mi a valóság és mi a fikció, ami teljesen kizökkentett megszokott olvasási ritmusomból.

Úgy tűnik, túlságosan gyorsan befaltam ezt a könyvet, mert pont azt teszem, amit kritizálni akarok és túlságosan személyes a hangvétel, amit most kifejezetten kerülni szerettem volna. (Szép volt Szellem, egy-null a könyv javára öngóllal!)

Tehát, ahogy már említettem, nagyon tetszett a magyar környezet és az elején még a szereplőkkel is elvoltam, aztán ahogy haladt a történet egyre több dolog kezdett zavaróvá válni.

Egyrészt nem tudtam megbarátkozni a narrációval. Zakály Viktória szépen ír - akár belekötök a szőlőlé egyenlő bor hasonlatába, akár nem - az anekdotázó stílusa azonban nem az én világom. Nem kifejezetten szeretem a könyvből kiszóló narrációt, itt pedig az egész történet a szerelmének íródott, mintha épp ő olvasná. Ehhez még hozzá tudtam volna szokni, ha nem csapongnak a gondolatok időben és témában. A visszaugrálás teljesen jogos, hiszen a könyv magja a Csöngén megélt öt nap, de az előre utalásokat hatásvadásznak éreztem. A közbeiktatott kitérők, kis anekdoták, bár élőszóban megállják a helyüket, papíron terjengősnek és érdektelennek hatnak.

Ez a stílus tehát nem az én világom, ám ettől függetlenül még tetszhetett volna a könyv és tetszett is, az elején. Nagyjából a történet feléig úgy voltam vele, hogy egy jól összeszedett, realista szerelmi történet, ami kifejezetten otthonos. Nyári heves románc, barátságok, szétváló utak, mind olyasmi, ami mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Engem ugyan nem hatottak meg a Csöngén történt csöndek, de ezt betudtam a szereplők felfokozott érzelmi állapotnak. Utána azonban az a szomorkás hangulat, ami az elejétől fogva belengte a sorokat, átvette az uralmat.

Zaklatott múltú srác, oké, előfordul, szerelemtől zizzent főhősnő szintén, de hogy ekkora sablonáradattá változzon, ami lépésről lépésre követi a jól bevált forgatókönyvek, az már nem egészen oké. 

Spoileres rész következik!

Azt még elfogadtam, hogy nem omlottak egymás karjaiba a körülmények miatt, bár ha tényleg olyan nagy volt ez az ötnapos szerelem és nem csak a napsütötte hormonok hatása, akkor igazán a sarkukra állhattak volna. Azonban miután megbeszélték többször is, hogy nem lehet közöttük semmi, a főhősnő visszavedlett tinilányba és szabályosan üldözte szerelmével a srácot, bár közben magát győzködte arról, hogy ez miért nem jó ötlet. No, de az úriembert sem kellett félteni, mert képtelen volt határozottságot mutatni. Ezek után nem csoda, hogy szétváltak útjaik. Aztán mikor ismét keresztezték egymást, még húzták-vonták azt a bizonyos se veled, se nélküled kötelet, amit sehogy sem tudtam romantikusnak találni.

Spoiler vége

Bármennyire is körül van írva a főhősnő olthatatlan és nagy szerelme, szkeptikusan szemléltem.
Azt állítja, nem első látásra estek egymásba, de nem mondja meg, hogy akkor mégis hogyan. Én nem találtam semmi szerelmi lángra lobbantót a samponlopásban. Ahogy azt sem hittem el, hogy öt nap alatt úgy megismerték egymást, mint eddig soha senki. Hiszen alig beszélgettek és most nem csak a könyvben fellelhető minimális párbeszédekre gondolok, hanem a tényre, hogy többnyire csendben ültek egymás mellett vagy érdektelen témákról csacsogtak a fontosak helyett. Ez nekem édes kevés volt, hogy szerelemnek nevezhessem és nem tette szimpatikusabbá a szereplőket.
A lány részéről a helyzetet kétféleképpen lehetett volna méltósággal kezelni, vagy szelíd megadással a háttérben maradva, vagy foggal és körömmel harcolva a boldogságért. A főhősnő azonban cseppet sem volt ennyire elegáns. Megkergült és elmerült az önsajnálatban és az önmarcangolásban. Nem épp az erős nők mintapéldánya.

Aztán jött a dráma és reméltem, hogy vagy kiteljesül a szomorú hangulat, vagy egy jó csavarral kilép a papírsémából. Sajnos, csalódnom kellett.

Csalódtam, mert bár a történet maga romantikus egyensúlyban van, a vége borzasztóan vattacukor és maradt a kitaposott ösvényen. 

Hiába a szomorkás hangulat és a drámai elemek, mikor a főhősnő szerelme hosszabb szóhoz jut, émelyítően negédes monológot kap tőle az olvasó, amit további papírforma szerinti "fordulatok" követnek, hogy a végére teljes legyen a cukros káosz.
Hiába a letargikus hangulat és a szerelmi bánat, ami bársonyfotelben terpeszkedik a reflektorfényben, ez bizony egy olvadó vattacukor, ami hozzátapad az ember ujjaihoz, hiába próbál megszabadulni tőle. Mikor azt hittem, már nem lesz több szerelmi pirula, lenyomott még néhány rózsaszín tablettát a torkomon. 

A befejezés túlbonyolított és hatásvadász. A kevesebb néha több mondás kifejezetten igaz rá. No, de persze ennek is megvan a maga oka, a folytatás lehetősége...

Összességében tehát ez a könyv nem nekem íródott. Nekem a szerelem mást jelent és nem vagyok önsajnálatban dagonyázó típus, így nem jött át a dolog, mégsem bánom, hogy kézbe vettem. Örülök, hogy még egy magyar szerző munkájába pillanthattam bele.

Olyan hölgyeknek ajánlom, akik  szerelmi bánattól szenvednek. A könyvhöz ugyanis a felfokozott érzelmi állapot erősen javallott.

Egy dal, amit említenek a könyvben:

Kiegészítés:

A könyvnek van folytatása, ami Hanna örök címmel már elérhető. A fülszöveg alapján a történet ott folytatódik, ahol a Szívritmuszavar véget ér és ez már nem tekinthető önéletrajz jellegűnek. 

Nekem egy könyv elég volt erről a párosról, de amint más témájú kötettel jelentkezik az írónő, teszek vele egy újabb próbát.

Zakály Viktória ITT zaklatható rajongással, kérdésekkel és egyéb dolgokkal kapcsolatban. Aki kedvet kapott, ne fogja vissza magát, hadd érezzék a magyar írók olvasóik szeretetét.