Add vissza az életem!

Hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlás eredménye. Egyszerűen megleptem magam vele, mert olyan sok szépet hallottam már róla és úgy éreztem, igazuk van a kozmetikai reklámoknak: én ezt megérdemlem. Ha már ennyire egocentrikus vagyok, azt is hozzáteszem, a szimatom csalhatatlan volt, igazán jó könyv.

Ez az első olvasmányom a Pioneer Books kiadó munkái közül, akik sikeresen meg is nyertek maguknak. Mostantól nagyobb figyelmet szentelek nekik. Hogyan is lehetne nem figyelni rájuk, mikor ilyen meseszép borítókat gyártanak? Virágok ide vagy oda, én teljesen belezúgtam a könyv külsejébe. A teljesség igényével azonban hozzá kell tennem, hogy akadt szépséghibája is elgépelések fedőnév alatt.

400 oldal vagyis a kellemesen vastag kategória.

Fülszöveg:

"Alice az edzőterem padlóján tér magához, fején egy csúnya púppal és annak tudatában, hogy ő még mindig az a jókedvű huszonkilenc éves nő, aki nemrég kezdte el közös életét csodálatos férjével és a pocakjában növekvő első babájukkal. Teljes elképedésére azonban gyorsan kiderül, hogy az esés tíz évet kitörölt az emlékezetéből. Valójában harminckilenc éves, a mindennapokban egy nyugodt pillanata sincs, és akkor érzi jól magát, ha naponta három órát sportol, majd pedig különböző összejövetelekre jár olyan nőkkel, akiket mindig nagy ívben el szokott kerülni. Hogy az ördögben jutott idáig az élete? Hogyhogy nem emlékszik a három gyermeke születésére, sőt magukra a gyerekekre sem? Miért utálja az imádott férje, akivel ráadásul még a bíróságon is acsarkodik? És mégis mit tehetett, hogy a szeretett nővére szinte szóba sem áll vele?
Új szemüvegen keresztül látva az életét, Alice nemhogy alig ismer magára, de még csak nem is kedveli azt az embert, akivé vált. Vajon lehet még újra az a nő, aki valaha volt?"

Érdekes problémafelvetés, nem igaz? El lehet töprengeni, vajon mit szólna a tíz évvel ezelőtti énünk, ha most látna minket. Vajon elégedett lenne, vagy csalódott? Úgy alakult az elmúlt tíz év, ahogy elterveztük, vagy teljesen letértünk az útról és eltévedtünk az erdőben? És ha eltévedtünk, gyanús mézeskalácsházra vagy meseszép palotára bukkantunk? Kifejezetten elgondolkodtató téma.

Ez a könyv pedig úgy mutatja be mindezeket a kérdéseket, mintha bárkivel megtörténhetne. Teljesen hétköznapi szereplőket és élethelyzeteket ír le, ami izgalmat ad minden sornak. Az olvasó könnyedén beleélheti magát és akár ki is vetítheti saját tapasztalataira, életére.

Alice a főszereplő, mégsem csak róla szól ez a könyv. Három nő sorsát mutatja be, vagyis Alice mellett reflektorfényt kap nővére, Elisabeth és fogadott nagymamája Frannie. Az előbbi naplórészletek formájában, míg az utóbbi blogbejegyzéseken keresztül.

Nekem mindhárom nő érdekes volt. Mindegyiküket megértettem, mégis elhatárolódtam időnként, ami így volt jól, mivel egyikükre sem hasonlítok igazán (még, hiszen ki tudja, milyen leszek tíz év múlva...)

Alice személyében igazából két nőt ismerhetünk meg, a kissé naiv, vidám, 29 éves, friss házas, leendő anyukát és egy határozott, szoros időbeosztással rendelkező, céltudatos, ám szomorú, háromgyerekes, majdnem egyedülálló anyukát. Félelmetes, mennyit változik az ember személyisége az élet alakulása során. Nekem minden naivsága ellenére, a fiatalabb Alice volt a kedvencem, az idősebb kiadása ugyanis túlságosan karót nyelt, makacs és önző volt. 

Az elveszett emlékek felkutatása során felbukkan minden, ami a házas élet velejárója. Ehhez pedig hozzákapcsolódik a férj, Nick hasonlóan végbement személyiségbeli változása. Cseppet sem volt meglepő, Alice miért szeretett bele és talán a fiatal Alice szemén át, az olvasó is belezúg kicsit. Az idősebb kiadása azonban neki is merev, mogorva üzletember, akiben azonban (csakúgy mint feleségében) ott van valahol a régi énje is eltemetve.

Akár párterápiának is megfelelne az a sok konfliktushelyzet, ami felmerül közöttük. Vajon megőrizhető-e a szerelem hosszú éveken át? Nos, véleményem szerint, hacsak nem tesszük formaldehidbe, nem. Ez azonban nem baj, mert a szerelemből, ha jól ápolják, tiszta szeretet lesz és örök ragaszkodás. Nekem legalábbis ilyen romantikus tévképzeteim vannak. A könyv pedig hasonló üzenetet hordoz.

"A szerelem első időszaka izgalmas és szárnyakat adó. Könnyű és bugyborékoló. Ezt bárki imádhatja. Ám a szerelem három gyerek után, egy szétköltözés és egy majdnem válás után, miután megbántották egymást, majd megbocsátottak egymásnak, miután halálra untatták, majd meglepték egymást, miután látták a legrosszabbat és a legjobbat is – nos, ez a fajta szerelem szavakkal nem kifejezhető. Egy saját kifejezés kellene hozzá."

Alicenek azonban nem csak férjével szemben kell megállnia a helyét, hanem három vásott kölyökkel is. Meg lehet kövezni, de engem Olivia irritált. Madison és Tom igazi egyéniségek voltak, mindkettőjüket kedveltem és örömmel olvastam róluk, ám amint a legkisebb gyerek, Olivia felbukkant, égnek meredtek a pihék a tarkómon. Hiába állítják be a világ legédesebb kislányának, borzalmas természete van. Ez a túlzott nyájasság (Ki a fene hívja a szüleit állandó jelleggel drága anyucinak és drága apucinak? Brr!) és miniatűr egoizmus az agyamra ment. A gyereknevelés valóban nem könnyű feladat, fel kell nőni hozzá.

Itt kell áttérnem Elisabeth-re, akivel mélységesen együtt tudtam érezni. Eddig meg sem fordult a fejemben a gyerekvállalás gondolata, mégis úgy érzem, ha megtudnám, nem eshetek teherbe, kétségbeesnék. Az életadás túlságosan is összekapcsolódik a nőiség fogalmával, nem lehet átlépni rajta. Épp ezért nagyon sajnáltam Elisabeth-et és drukkoltam neki. Talán a róla szóló részek voltak a legfelkavaróbbak és a legmélyebbre hatóak.

Muszáj még egy észrevételt tennem a témához. Nem értem, miért zárkózik el az emberek 80-90%-a az örökbefogadás elől. Értem én, hogy úgy az igazi, ha a gyerek hasonlít a szüleire, de ha ez nem megoldható, miért nem fogadnak örökbe egy babát. Én mindig megrendülök, ha kidobott csecsemőkről hallok és sajnos nem olyan ritka eset. Ezeknek a picinek pedig anya és apa kell, míg a meddő párok annyira vágynak egy apróságra, vagyis pofon egyszerű a képlet. Már az ókorban sem csináltak belőle nagy ügyet. (Athénban a nem kívánatos apróságokat a város bizonyos pontján hagyták, ahonnan bárki befogadhatta őket, ha gyerekre vágyott.) Az pedig, hogy ki tudja kinek a vére folyik a gyerekben, rettentő gyenge érv. Közhiedelemmel ellentétben a környezeti hatások határozzák meg egy ember személyiségét és nem a genetika. 

A harmadik hölgy, Frannie élete is érdekes volt. Az ő esete is azt mutatja, hogy nem csak a vér számít és bebizonyítja, hogy bár idős korban már keveset lehet elvárni az élettől, merni kell álmodni. Frannie túljutott időskori depresszióján és boldogan töltötte élete hátralévő napjait a mának élve, ami szerintem nagyszerű üzenet.

Ez a könyv tehát tele van pozitív mondanivalóval. Hol humoros, hol szomorú és ízig-vérig életszagú. Engem nagyon megfogott, elgondolkodtatott, ugyanakkor szórakoztatott. Jól jártam, hogy a megérzéseimre hallgattam és megleptem magam vele. 

Ajánlom minden nőnek, különösen azoknak, akik a való életről szeretnének olvasni, legyenek fiatalok, vagy idősek, szoknyájukon csüngő gyerekekkel vagy kisbabára vágyva. Mindenki találhat benne apró, pozitív üzenetet.

"De talán minden élet álomszerűnek tűnik, ha a fényképalbumokon keresztül nézzük. Az emberek mindig engedelmesen mosolyognak és a kamera lencséje felé fordítják a fejüket, ha az eléjük kerül."