Cseppet nagy elvárásokkal kezdtem bele ebbe a könyvbe. Az írónő előző munkája (A csodálatos Waverley-kert) ugyanis teljesen levett a lábamról. Valami hasonlóan bájos, szépen sodródó történetet vártam hétköznapi csodákkal fűszerezve.Többé-kevésbé meg is kaptam.
A borító gyönyörű, szeretnék egy ilyen olvasókuckót mesebeli kilátással. Vastagságra kellemes, 300 oldal és a Könyvmolyképző Kiadó arany pöttyöt is tett rá.
Fülszöveg:
"A huszonhét éves Josey Cirrini három dologban biztos: hogy észak-karolinai szülővárosában a tél a kedvenc évszaka, hogy ő egy igazi déli szépség igencsak szánalmasra sikerült utódja, és hogy az édességet legjobb, ha szekrénye rejtekében fogyasztja el. Josey élete hosszú éveken át eseménytelenül zajlik anyja házában, vigaszt egyedül az édességekből és romantikus regényekből felhalmozott hatalmas készlet jelent számára, ezek közé menekül minden este. Egészen addig, amíg egy napon rá nem döbben, hogy a szekrényét elfoglalták. Nem más rejtőzött el benne, mint a helyi pincérnő, Della Lee Baker, a goromba, de lágyszívű nő, aki egyharmad részt maga a végzet, de kétharmad részt egy tündéri keresztanya. Egy szerencsétlen, és hibákkal teli életből menekülve Della Lee úgy dönt, Josey titkos szekrénye a legbiztonságosabb hely. Cserébe megváltoztatja Josey életét mert az bizony egyértelmű, hogy ez a szekrény nem egy boldog nő tulajdona. Della Lee nyers szeretetének hatására Josey hamar lemond a pekándió tekercsről és a karamelláról, felfedezi olykor nagyon is heves női ösztöneit, és hamarosan rádöbben, hogy az élet sokkal több lehetőséget rejt, mint gondolta."
Talán nem a legmegkapóbb fülszöveg, mégis ideális. Nem árul el sokat a cselekményről és ez így van jól. Ez a könyv ugyanis könnyed, mint a pillecukor, édes mint az olvasztott karamella és jót tesz a romantikus léleknek, mint a csokoládé.
Nem véletlenül használok ennyi édességes hasonlatot, a nyomtatott sorok is tele vannak vele. Josey imádja az édességeket, az írónő szereti ízekkel érzékeltetni a dolgokat és még a fejezetcímek is finomságok neveiből állnak össze. Nem csoda hát, ha az olvasó gumicukorra, tejkaramellára vagy más finomságra vágyik, bár én kivételesen megúsztam.
Sarah Addison Allen hozza a megszokott formáját és szép, igényesen megalkotott mondatokkal kedveskedik olvasóinak. Ismét hétköznapi és szerethető főhősöket állít a középpontba és újra csempészett bele egy csipet valódi varázslatot. Valahogy mégsem éreztem azt a lelkesedést, amit a másik könyvénél. Hiába szórakoztatott, hiába olvastam szívesen, nem szippantott be.
Kedveltem a szereplőket (leszámítva Margaretet, mert őt kifejezetten utáltam), drukkoltam Joseynak és annyira édesnek találtam Adamet, mint egy vagon törökméz. Nekem mégis cseppet kevés volt a történetük, talán túl sokat vártam tőle. A legnagyobb problémám persze az volt, hogy már az elején rájöttem a nagy csavarra és a többi apróságra is meglehetősen hamar, így pedig meglepetés nélkül kellett végigolvasnom a szereplők életét. Ráadásul az egyik csavar picikét erőltetettnek tűnt és tipikusan romantikus regénybe illő húzásnak, ami nem segített a sztori felmagasztalásában.
Pedig van benne mondanivaló bőven. Az általános "Merd élni a saját életed!" instrukciótól a szülő-gyermek kapcsolatokon át a megbocsátás művészetéig. Bőven találtam benne elgondolkodtató sorokat, leginkább az utóbbival kapcsolatban.
Kedveltem Jake-et. Nem kellett volna, mégis úgy jártam, mint Chloe, nem tudtam nem kedvelni. Furcsa volt, hogy bár számomra a megcsalás megbocsáthatatlan bűn, esetükben engedtem volna elveimből. Túlságosan összeillettek, túlságosan szerették egymást, hogy egyetlen hiba tönkre tegye a kapcsolatukat. Ettől persze nem tartom kevésbé mocsok dolognak a félrelépést, csak elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg mindig ilyen egyszerű a válasz rá, vagy sem.
Apropó Chloe, nagyon-nagyon irigylem és most nem a szép hajára gondolok, hanem az apró varázslatra körülötte. Chloét üldözik a könyvek, szó szerint. Valahányszor barátra vagy tanácsra van szüksége, megjelenik mellette egy kötet, ami addig hívja fel magára figyelmét újra és újra a legkülönfélébb helyeken felbukkanva, míg el nem olvassa. Hát nem csodálatos képesség? Milyen jól jönne egy olyan könyvbolondnak, mint amilyen én is vagyok!
Jó volt megismerni a szereplőket, olvasni az életükről, de nagyobb katarzist vártam a végére. Nekem túlságosan könnyedén simultak el a feszültségek és bár az epilógus megadta a könyv végső, édes ízét, nem laktam jól tőle.
Összességében tehát tetszett, szórakoztatott, de nem nyűgözött le. Ettől függetlenül meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki forró kakaó szürcsölgetése mellé valami könnyed, pillecukorszerűen romantikus olvasmányra vágyik. Aki olvasott már Allen tollából, nem fog csalódni a stílusban, aki pedig még nem, kezdheti ezzel a könyvvel is.
Kedvenc idézetem:
"A könyvek képesek hatalmukba keríteni az embert, ugye? Gyanútlanul sétálgatunk egy könyvesboltban, amikor egyszer csak meglep bennünket, mintha magától került volna a kezünkbe, csak hogy felhívja magára a figyelmet. A benne leírtak olykor megváltoztatják az életünket, néha még csak el sem kell olvasnunk őket. Van úgy, hogy egyszerűen csak jobban érezzük magunkat attól, ha van a közelünkben könyv."
A kedvenc Sarah Addison Allen könyvem azonban továbbra is A csodálatos Waverley-kert marad. Holnap pedig veszek egy csomagot kedvenc édességemből (édes-savanyú cukorka) hátha kitölti azt az édességhiányt, amit ez a könyv hagyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése