Mielőtt elkezdeném a szokásos értékelést legutóbbi olvasmányomról, egy kicsit hosszabban kell írnom az előzményekről. Ettől válik talán érthetőbbé a motiváció, ami arra késztetett, hogy elolvassam a könyvet és a sok gondolat, ami lapozása közben felvillant az agyamban.
Kezdem talán ott, hogy sok évig kategorikusan kijelentettem, nem szeretem a sci-fit. Valahogy nem vonzott sem az űrutazás gondolata, sem más tudományos köntösbe bújtatott fantasztikum. No, persze nem ez volt az egyetlen kategória, ami hidegen hagyott, mert így járt a krimi is. Csakhogy a nyomozást más témájú könyvekben mindig nagyra értékeltem, így egy idő után rájöttem, butaság ez a skatulyázás. Szóval kidobtam minden előítéletemet és elhatároztam, felfedezek magamnak minden témát, hogy megtudjam, valóban nem az én világom, vagy csak az előítéleteim korlátjaiban élek.
Éppen ezért februárban merész vállalkozásba kezdtem "Meg fogom szeretni a sci-fit" szlogennel és felvettem egy kurzust a kortárs magyar tudományos-fantasztikus irodalomról. A dolog meglehetősen jól indult, elmélyedhettem a témában, átláthattam a mozgatórugóit, ami sokat segített irodalmi látókörömben. Aztán, mikor konkrét és meglehetősen friss olvasmányok kerültek a kezembe, visszatértem a kiindulóponthoz, vagyis hogy nem szeretem a tudományos köntöst. Mégis, úgy érzem, nem volt felesleges kör ez a kis kitekintés, mivel már pontosan tudom, mi az, amit nem szeretek a sci-fi témáján belül és így megtalálhatom, mi az, amit mégis.
 |
| "- Nem hiszem, hogy érted a helyzet gravitációját. - Ó, szerintem értem" |
Nem szeretem tehát a sok kütyüt, nem érdekel, hogyan működik egy űrhajó, vagy egy miniatűr számítógép, hidegen hagy, hogy a Jupiteren kék bőrű lények élnek-e vagy zöldek és amúgy sem akarom tudni, milyen lesz a világ 3452-ben. Én a jelenben élek, rövid távokon gondolkodom és a múlttal foglalkozom, a távoli jövő, amit úgysem fogok látni, nem fér bele az időbeosztásomba.
Azonban szeretem az utópiákat, amik a fantasztikus irodalomban fel-fel bukkannak. Érdekelnek a társadalomra, politikára, világnézetre vetített alternatívák, a gondolat, hogy a jelenből merrefelé vezethet az út, milyen következményekkel járhat egy-egy fontos mozzanat.
Ezek alapján tehát van a tudományos-fantasztikus irodalomnak egy szelete, ami kifejezetten érdekel.
És most végre elértem Ray Bradburyhez és a műveihez.
Egyik kedves olvasóm hívta fel az íróra figyelmemet, mikor a Fahrenheit 451-et ajánlotta. Ez a történet kétszer is felkerült könyves kívánságlistámra, legutóbb februárban a rovat ötödik részében. Eközben többször belefutottam itt-ott, környezetemben emlegették, ajánlották, beszéltek róla, így kíváncsiságom nem csappant.
Aztán könyvtárban bóklászva, megláttam a polcon Bradbury nevét és a Marsbéli krónikákat. Eszembe jutott, hogy Kristen a Könyvfesztiválon említette, épp ezt olvassa. Gyorsan felcsaptam a tartalomjegyzéknél és örömmel nyugtáztam, hogy a kötet tartalmazza a Fahrenheit 451-et is, így vittem magammal.
Persze, ha már kiveszek egy könyvet, akkor végig is olvasom, legyen benne egy vagy épp egy tucat történet.
Még egy rövid kis anekdota, aztán ígérem, tényleg rátérek a krónikákra.
Sajnos a könyvtári könyvek néha meglehetősen megviselt állapotban vannak. Ez a példány pedig 1966-os kiadás, így túlélt jó néhány olvasót. A védőborító elveszett (így én egy egyszerű narancssárga könyvet lapoztam és csak tippelem, hogy a lenti kép lehetett az eredeti köntöse) és az utolsó oldalon egy kisgyerek megpróbált rajzolni valamit. A legfájóbb mégsem ez, hiszen a firka és egy-egy apróbb sérülés csak az olvasók keze nyoma, ami hozzátartozik a könyv életéhez, hanem a hiányzó lapok.
Mikor kivettem, nem lapoztam át, így olvasás közben ért a felismerés, hiányzik belőle 20, majd a Fahrenheitből 30 oldal, illetve még két másik helyről 2-5 lap. Először mérges voltam, aztán szomorú, majd az villant az agyamba: "Biztos egy tűzőr keze van a dologban..."
No, de én rafinált olvasó vagyok, nem hagyom, hogy holmi hiányzó oldalak közém és egy nagyszerű történet közé álljanak. Elmentem hát az első útba eső Libribe, megkerestem a Fahrenheit 451 legújabb kiadását (köszönet érte az Agave Kiadónak) felcsaptam a hiányzó részeknél és nekiláttam olvasni. Nem szoktam ilyet csinálni és valószínűleg nem is fogok (bár szükség törvényt bont) mivel 30 oldalt átolvasni méregető eladók és kíváncsi vásárlók közt állva nem épp kellemes. De megérte, mert a történet egyik kulcsmomentumát hagytam volna ki a hiányzó lapokkal.
.jpg)
Ebben a könyveben tehát, ahogy a címben is szerepel, több rövidebb történet kapott helyet közel 600 oldalnyi terjedelemben.
Külön-külön veszem sorra a történeteket személyes véleményemmel, így a fülszöveget is mellőzöm most.
Hoztam helyette egy kis ismertetőt az íróról:
"Ray Bradbury a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb művelője. Vérbeli író: a távoli jövőben sohasem a gépkorszak technikai részletei érdeklik – hiszen akkor már rég elavultak volna a könyvei –, sőt, tulajdonképpen nem is a távoli jövő – hiszen a Fahrenbeit 451-et saját bevallása szerint az ötvenes évek McCarhy-korszakáról mintázta. Az élet, az ember, a jóság és a gonoszság, az emberiség sorsa érdekli. Szenvedélyes humanista. És igazi költő: az élettelen, rideg várost s az onnan kiszabaduló ember első természetélményét ilyen hátborzongatóan, ilyen megragadó erővel csak költő tudja érzékeltetni. És végül: mesemondó, ahogy ő nevezte magát egyik nyilatkozatában – a régi mesemondó öreg bölcs utóda."
Bradbury tehát nem a kütyükre építkezik műveiben, hanem az emberekre, vagy jelen kötet esetében akár marslakókra. Ő inkább társadalomról ír, egyéni sorsokról, gondolatokról, érzésekről, vagyis pont arról, ami engem érdekel. Stílusa pedig könnyed és megkapó. Gördülékenyen fejt ki mindent szépen összerakott mondataiban.
Nem véletlen tehát, hogy Molyon ez a könyv a 31. legjobb sci-fi és az 53. legjobb szépirodalom.
Marsbéli Krónikák
A kötetnek is címet adó első történet valójában egy novellacsokor, amik egymáshoz lazán kapcsolódnak, ahogy halad az idő.
Az elején nagyon tetszett az író kissé abszurd, fanyar humora, amivel a marslakókat kezelte. Aztán jött a kritika, a sáskák módjára özönlő emberhad és a sok-sok szomorú epizód. Hol megtartotta közben a fanyar humort, hol nem. Mégis mindegyik történet elgondolkoztatott és egy picit elszomorított. Pont mint az utolsó novella, ami bár lehangoló volt, egy kis reménnyel is kecsegtetett.
Még most is aktuális témákat feszeget, pedig 60 éve írta, és még most is tanulságos lehet.
"Mi földiek különösen tehetségesek vagyunk nagy és szép dolgok lerombolásában."
"– Mit figyelsz annyira, papa?
– Azt figyelem, hogy hol van a földi logika, a józan ész, a jó kormányzás, a béke és a felelősség.
– Ezt mind odafent látod?
– Nem, nem látom sehol. Nincs többé. Lehet, hogy nem is lesz soha. Lehet, hogy becsaptuk magunkat, mikor azt hittük, hogy valaha is létezett."
Az űrhajó
A kedvenc történetem az egész könyvben. Krónikák után kicsit megijedtem, féltem, hogy besokallok a negatív töltetektől, a sok szomorúságtól. Aztán jött ez a rövid kis novella és megmutatta, Bradbury nem csak facsarni tudja a szíveket, hanem simogatni is.
Ez a történet a családról, az összetartozásról, az önzetlenségről és a szeretetről szól. Érdemes elolvasni.
Fahrenheit 451
Nem csalódtam. Ez a történet valóban zseniális.
Félelmetes, milyen könnyedén bekövetkezhet mindaz, ami ebben az elképzelt jövőben megvalósul. Az egyre gyorsuló élet, a hipnotikus televízió, a könyvek elhanyagolása és az emberi kapcsolatok rohamosan zuhanó hőmérséklete körülvesz minket egy tűzőrökkel, tévéfalakkal teli világ felé vezetve, ahol az emberek nem tudnak beszélgetni, nincs önálló gondolatuk és teljes érdektelenségbe fulladnak a külvilággal szemben.
Tele van zseniális gondolatokkal, nem is bírom megállni, hogy ne szúrjak be néhányat.
Mindenkinek érdemes lenne elolvasnia, hogy a gondolatok szikráját felizzítsa.
"Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie."
"A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól, hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk."
"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk – minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeg, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet. A fűnyíró tevékenysége olyan, mintha soha nem is lett volna, a kertész egy életen át jelen van a munkájában."A ködkürt
Ennél a történetnél, aki szereti a világítótornyokat, előnyben van. Szerintem nagyszerű építmények, ahogy magányosan állnak a parton és csalogatják a hajókat. No, meg a történet szerint valami mást is...
Ez a novella az időről és a magányról szól, aki érezte már úgy, hogy egyedül van az egész világon, annak tetszeni fog.
Mennydörgő robaj
Pillangóhatás. Aki látta a filmet, tudja, miről beszélek.
Időutazás? Olvasd el ezt a novellát és rájössz, talán mégsem olyan jó ötlet.
Villanytelep
Bradbury nem csak kimondottan tudományos-fantasztikus témában alkotott, hanem volt néhány "hétköznapibb" története is. Ez az egyik ilyen, amiben a hit került főszerepbe meglehetősen egyedi közvetítő által. Nem kell megijedni, semmiféle vallási boncolgatás nincs benne, csak a puszta hit, ami bárhol felütheti a fejét.
Tyrannosaurus Rex
Az író otthon volt a filmszakmában is (forgatókönyveket is írt) és talán pont ez a tapasztalat késztette arra, hogy megírja ezt a gúnyos humorra építkező történetet.
Egészen a történet csattanójáig nem tudtam, mit gondoljak róla. (Megjegyzem a novellák mindegyike ütősen van lezárva és ezt nagyra értékelem.) Aztán a pszichoanalízis végén elmosolyodtam és lapoztam tovább. Egy újabb "hétköznapibb" történet volt ezúttal a lélektanba pillantva.
Szabadjegy a Chicagói Bombatölcsérbe
A kötet vége felé ismét felbukkan a disztópia. Félelmetes és nyomasztó ezúttal is, csak rövidebb terjedelemben. Remélem Bradbury ezen látomása sem válik valóra.
Szép arany almáit a Nap
Űrutazásos történet keretet adva a kötetnek. Mivel ebben nem találtam meg a kedvemre való üzentet, nem igazán hatott meg. Tényleg nem vonz az űrutazás gondolata.
Egy kis csemege a könyv végére, ami egy interjú a szerzővel még 1964-ből. Igazán érdekes volt olvasni és megismerni a művek hátterét.
Összességében tehát tetszett ez a könyv. Ray Bradbury pont olyan sci-fit ír, amilyet szeretek, így csak ajánlani tudom.
A Fahrenheit 451 kötelező darab, de a többit (különösen Az űrhajó és a Marsbéli Krónikák) is tudom ajánlani, ha valaki valami elgondolkodtató történetre vágyik. Aki pedig szívesen megismerkedne a tudományos-fantasztikus irodalommal, az mindenképpen Bradbury könyveivel kezdje, aztán majd eldönti, szereti-e ezt a témát, vagy sem és ha igen, melyik irányban olvas tovább.
"A legjobb fantasztikus irodalmat tehát végeredményben azok írják, akik társadalmunkban olyan dolgokat látnak, amitől azon nyomban felrobbannak mérgükben."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése