Wolfsbane - A keresők

Andrea Cremer farkasos könyvtrilógiájának második kötete. Az első részről, Az őrzők már írtam korábban, azzal érdemes elkezdeni az olvasást.

A borító ezúttal is mutatós lett, vastagságra pedig csak kicsit marad el az előző résztől. A borzalmasan nyálas alcím pedig itt is felütötte a fejét. Ezúttal azonban jobban passzolt a cselekményhez, sajnos...

Egmont Kiadó munkája és most egy kis szemrehányással kell kezdenem. Akadt benne elgépelés és hiányzó vagy elkóborolt gondolatjel is, ami bár hiba - mivel megtöri az olvasás gördülékenységét - nem tettem volna szóvá. Csakhogy a szereplők felcserélésén nem tudok könnyedén túllépni. Figyelmetlenségből egy mondat erejéig sikerült feltámasztaniuk az egyik mellékszereplőt. Mivel több könyvet olvastam már a kiadótól, joggal mondhatom, nem ehhez szoktam tőlük és remélem, egyedi esetről van szó.

A fejezeteket elválasztó oldalak még mindig tetszenek a holdciklusokkal és a Dante idézetek is passzoltak.

Ennyit a külsőségekről, jöhet a boncolgatás, de előbb fülszöveg:

"Calla Tor esküdt ellenségei, a keresők fogságában tér magához, és biztos abban, hogy a napjai meg vannak számlálva. Ám a keresők ajánlatot tesznek: szabadon engedik, ha segít nekik legyőzni korábbi urait, a vigyázókat, ráadásul így megmenthetné a falkáját és egykori vőlegényét, Rent is.
De nem túl nagy ár ez a szabadságért? És Shay minden körülmények között mellette áll-e majd a küzdelemben? Callának döntenie kell a sorsáról, arról, hogy melyik oldalon száll harcba.
Vajon hány próbatételt élhet túl az igaz szerelem?"

Nyálas, mi? Förtelmesen, de az első kötet fülszövege is hasonló volt, így nem riasztott vissza.

Mikor elkezdtem olvasni, gyorsan felvillantak az előzmények agyamban (meglehetősen jó az olvasási memóriám) és éreztem, hiányoztak a farkasok. Így kényelmesen belesüppedtem a "de jó megint farkasokról olvasni" érzésbe és lapoztam és lapoztam és lapoztam, aztán túljutottam a könyv negyedén és párbeszédbe kezdtem vele.

Szokásom beszélgetni a könyvekkel, általában vagy gügyögök nekik, mint egy pihés kiskacsának gyönyörűségemben, vagy fennhangon veszekszem és elküldöm melegebb éghajlatra. Itt sajnos az utóbbi volt érvényben.

Első megszólalásom a következő volt: "Sok a duma!" Tényleg bosszantósan sok benne a felesleges párbeszéd. A könyv első felén (komolyan a 200. oldalig!) nem történik semmi, leszámítva az értelmetlen szájkaratét. A keresők egymást cukkolják, mindenbe belekotyognak egy kétéves kisgyerek közlési kényszerével. Fárasztottak. No, de amikor a könyv felén túl beindulnak az események és épp az életükért kellene rohanniuk, ám ők továbbra is csak állnak és cseverésznek, besokalltam. 

Szóval a könyv első fele lassú, szörnyen lassú és nem sok új dologra derül fény, leszámítva persze a "nagy csavart" amit a gondolkodásra képes olvasó már az első néhány oldalon kiderít, hacsak nem szívja le az agyát teljesen a szereplők süketelése.

Apropó szereplők, Calla kikészített. Nem tudom, hogyan, de mintha kicserélték volna az előző részhez képest. Ott határozott volt, bátor és erős, itt meg hisztis, nyafka és mindezek tetejébe generál magának egy szerelmi háromszöget. Komolyan, magának találta ki az egészet, mert hirtelen a fejébe vette, hogy ő mégis szereti Rent. Akkor mi volt ez a cirkusz az előző kötetben? Mert ott végig szabadulni akart a fiútól és oda meg vissza volt Shay-ért. No, persze most is oda meg vissza van érte, ezért is nyalják és falják egymást a leglehetetlenebb helyzetekben...

Shay amúgy szintén hisztis és persze féltékeny, de ebben a szerelmi huzavonában egyértelműen Calla a hunyó.

Aztán persze ott van Ren, aki nekem még mindig a legszimpatikusabb karakter. Szegény srác biztos folyamatosan csuklott, Calla annyit nyafogott utána gondolatban. Félek, a harmadik részben ő is ki fog esni kegyeimből, legalábbis az írónő erősen próbálkozik.

Mint mondtam, a keresők idegesítettek a folytonos szómenésükkel, Ethant mégis sikerült cseppet megkedvelnem, egészen addig, míg a "szerelem áldozatává" nem vált. Nem tudom, mit szívott az írónő, hogy ennyi kusza és giccsesen romantikus szálat tudott belesűríteni alig 400 oldalba, de remélem gyorsan leszokik a szerről. Heves röhögőgörcsöt kaptam ugyanis Ethan csata közepén fellobbanó szerelmétől "Na, ne!" felkiáltásokkal megtűzdelve.

Ha már csatajelenetek, illene szólnom pár szót a könyv második feléről.

A 200. oldal után ugyanis beindulnak az események. Drámai történetnek lehetünk tanúi és úgy hullanak a szereplők, mint a legyek. Épp ezért gondoltam, végre megtörtént az áttörés, innentől már jobb lesz. Sajnos, nem volt igazam. 

Normális ember egy közeli ismerősét is megsiratja, vagy legalábbis gyászolja, míg egy családtagja elvesztését heves érzelmekkel fogadja, itt viszont a szereplők egy fakír érzéketlenségével vesznek tudomást mindenről. Ez pedig cseppet sem normális, még akkor sem ha ők a világ legkeményebb harcosai.

Mert ők harcosok, harcolnak is, hol egész jól leírt csatajelenetekben, hol primitív tömegbunyóban. És itt jön a képbe, a negatív oldal, vagyis Emile és az ő "zseniális" gonoszsága. Mikor tanulják már meg ezek a bugyuta rossz fiúk, hogy az ellenséget nem hagyjuk futni, akkor sem, ha az egónk mérete egy tömbházéval vetekszik?

A könyv második felén tehát egy izgalmasnak szánt, de heves szemforgatást kiváltó harcsorozat szerepel, aminek lezárása kiverte volna nálam a biztosítékot, ha még mindig komolyan vettem volna a könyvet. A végére azonban már csak vihogtam kínomban. 

Az utolsó fejezetet pedig mézesmadzagnak szánták a következő részhez, ám én inkább megborzongtam tőle. Muszáj még Rent is belerágatni Calla hülyeségeibe? 

Tudom, meglehetősen negatívan írtam erről a könyvről, de nem annyira borzalmas. A hatalmas hibái ellenére is lekötött és kíváncsi vagyok a harmadik részre.

Akinek tetszett az első kötet, azt javaslom, tegyen egy próbát ezzel is, csak ne legyenek túl magas elvárásai.