A mennyország fogságában

Zafón rajongója vagyok, ami garantálja lelkesedésemet könyvei iránt és talán cseppet elfogulttá is tesz. Mégis úgy hiszem, joggal tartom jónak műveit, mivel még nem okoztak csalódást. (A rajongók már csak megérzik, ha nem azt kapják, amit várnak.)

Szóval nagy lelkesedéssel vágtam neki az Elfeledett Könyvek Temetője regényciklus harmadik részének. A borítóra ezúttal sem lehet panasz, illik a cselekményhez és a hangulathoz, ráadásul passzol az előző két kötet borítójához is.

Terjedelemmel viszont már akadtak gondjaim. Az eddigiekhez képest ugyanis meglehetősen kurta lett, nem éri el a 400 oldalt, ráadásul az utolsó 40 oldal nem is a cselekmény része, hanem könyvajánló. 

Fülszöveg:

"Zafón első világsikerű regényének, A szél árnyékának két főhőse, Daniel és Fermín, néhány hónap elteltével újabb kalandokra indul Barcelona utcáin, egy rejtélyes idegen nyomát követve. De az út valójában a múltba vezet. Milyen titkokat rejteget Fermín élete? Mindent tud-e Daniel a családja történetéről? Nem lenne-e jobb, ha bizonyos dolgok örökre rejtve maradnának? Úgy látszik, eljött az idő, hogy megtudjuk az igazságot, és a keserű emlékek felidézése közben fény derül az Angyali játszma című rejtélyes kézirat keletkezésének körülményeire is. "

Ez a rész összeköti A szél árnyékát és az Angyali játszmát, amik eddig is érintőleges kapcsolatban álltak. Bár a könyvek külön-külön is élvezhetők és kerek egészt alkotnak, illetve Zafón megjegyzése szerint, bármilyen sorrendben olvashatók, úgy érzem A mennyország fogságában igazi megértéséhez legalább az egyik korábbi regényt jó elolvasni. 

Ebben a kötetben A szél árnyéka szereplői vannak ismét reflektorfényben, mivel időrendben is az ottani eseményeket követi. Csakhogy közben fel-fel bukkan egy-egy múltbéli kísértet is angyali játszmát folytatva.

Zafón stílusa még mindig lenyűgöző. Egyszerre művészien kifejező, humoros és borongós. 

"Éreztem, amint a szorongás szétárad a bensőmben, mint ecetcsepp a tiszta vízben."

A nézőpont főleg Daniel szemszögéből íródott, ám a visszaemlékezések már E/3-ban kaptak helyet a történet közepén. Kedveltem Danielt és igazán sokat fejlődött, mondhatni felnőtt, mégsem ő a kedvencem.

Fermín humoros csibész, mint mindig, ám ez a kötet igazából az ő története, így most egy egész más oldalról mutatkozik be. A múltja meglehetősen sötét, tele fájdalommal és a sors kusza szálaival. Mindezek ellenére talán ő a legpozitívabb szereplő, akivel valaha találkoztam. Képes meglátni a fényt még egy börtön mocskos padlójának repedésében is. 

Ízelítő a humorából:

"– Aki igazán a régi idők embere, az a maga édesapja, Daniel. Mert ha már így egymás közt vagyunk, és zárt ajtók mögött marad, bizony mondom, hogy nem ártana neki, ha hébe-hóba megzizzenne egy kicsit. Amióta egy seprűnyelet se tudunk eladni, csak gubbaszt hátul az irodában, és az egyiptomi halotti tekercseket bújja.
– A könyvelésünket – javítottam ki."

A szereplőkre tehát nem lehet panaszom, főleg hogy bár nem szerepel sokat, David is feltűnik a színen és ő az én nagy kedvencem. Imádom a sötét szarkazmusát akár vág az esze, mint a borotvapenge, akár az ördöggel diskurál. 

"– Magának nem áll jól a gúny, Fermín. Ellentmondásban áll a kedves természetével. 
– Menjen a pokolba! 
– Már ott vagyok. Cigarettát? 
– Nem dohányzom.
– Állítólag hamarabb meg lehet tőle halni.
– Akkor gyerünk, ide vele!"

Nagyon jó volt újra látni a megszeretett szereplőket, még ha csak beszéltek róla, mint Juliánról. 

Szóval ez a rész az összekötő kapocs és Fermín története, mégis több egy picit. A szálak ugyanis ismét összekuszálódnak, Danielre új nyomozás vár és rengeteg titok lappang még a háttérben, így amolyan finálé előtti bemelegítésnek érzem.

A könyv Carax egyik regényének részletével nyit, ami már sugallja is a kötet befejezését. A befejezést, ami nem is befejezés, mivel bár lezárja a múltat, legalábbis Fermín múltját, a jövőre vonatkozóan új kalandokat ígér. Mikor befejeztem a könyvet, amit végig nagyon élveztem, hiszen izgalmas volt és humoros, kedvem lett volna Zafón urat elküldeni melegebb éghajlatra, úgy kiáltottam a folytatásért. Aztán összeszedtem magam és nevetni kezdtem, hogy na ezért vagyok én a rajongója, függővé tesz.

Sok helyen olvastam, hogy Zafón "prostituálódott" és csak a pénz miatt ír, ezért lett ez a kötet, ám én ezzel nem értek egyet. Ez a könyv valóban mézesmadzag, amit előre közöl is a Carax idézettel. Tudja ő jól, mit miért szövöget, biztosra veszem, hogy a regényciklus utolsó része ütős lesz. Addig is örülök, hogy van még mit olvasnom tőle.

Összességében tehát nem okozott csalódást, izgalmas és rejtélyes volt, ahogy megszokhattam és egy kicsivel több humor került bele, amitől a borongós hangulat nem uralkodott el. 

Csak ajánlani tudom, elsősorban azoknak, akik már olvasták A szél árnyékát vagy az Angyali játszmát, ha mindkettőt, akkor főleg. Akik pedig még nem ismerik Zafón könyveit, elkezdhetik akár ezzel a könyvvel is. (Bár kezdeni szerintem A szél árnyékával a legérdemesebb.)

Néhány kedvenc idézet a végére, mert ismét nagyszerű gondolatok lapultak a sorok között:

"– Én elvileg ateista vagyok – mondta a beteg. – Bár igazából nagy a hitem.
– Sokak vannak így vele."

"… aki túlzottan ragaszkodik nyájakhoz, az igazából birka." 

"A férfi olyan mint a muskátli. Akkor kel életre, amikor épp ki akarná dobni az ember." 

"A jövőt nem várni kell, hanem kiérdemelni." 

"Az a bolond, aki normálisnak hiszi magát, miközben azt hiszi, hogy a bolondok kevesebbek nála."

Kiegészítés:

Ahogy már említettem, a regényciklus összesen négy kötetet tartalmaz és Zafón jelenleg épp a negyedik, befejező részen dolgozik. Egyelőre még semmit sem lehet tudni róla, még a címét sem, (Nagyon szeretem amúgy a címeit is, annyira találóak és bírom ahogy játszik a regény a regényben elemmel.) vagyis nincs határidő. 

Türelmes ember vagyok és a jó munkához idő kell, szóval dolgozzon csak rajta, ameddig jónak látja, én kivárom. Addig gyönyörködöm a meglévő három könyvben a polcomon.

Egy kis extra a végére: érdemes megnézni az író honlapját, ahol a könyvekhez még egy kis muzsikát is mellékelt. Érdemes végigmazsolázni, nekem tetszettek, bár én alapjáraton szeretem a zongoradallamokat.