2024 könyvösszegzése

2024 nem az olvasás éve volt. Ez meg is látszik az átlapozott könyveim számán, illetve a ritka blogbejegyzéseken. Ennek okát a félévzáráskor már megjegyeztem, de így év végén úgy érzem, részletesebben is be kell számolnom róla.

Nos, a kimaradás oka a mellékelt képen látható talpacskák tulajdonosa. Az év nagy részében ugyanis ezeket a lábacskákat és a hozzájuk tartozó többi testrészt növesztettem. Van, akinek a terhesség még több elolvasott könyvvel jár, és vannak az olyan "szerencsések" mint én, akik a 9-ből 8 hónapot végighánynak. Ez persze normális, de ha az ember lánya átlalában tömegközlekedésen olvas, vagy este, lefekvés előtt, akkor búcsút is vehet egy időre legkedvesebb hobbijától. Minden tömegközlekedési eszközön rosszul voltam, estére pedig vagy elaludtam (volt, hogy már munkából hazaérve azonnal ki is dőltem) vagy szenvedtem a kényelmes pozíció (lehetetlen küldetés hat párnával is...) megtalálásával. Aztán ősszel megszületett a kis manó, ám ez nem jelenti azt, hogy több időm vagy energiám lenne olvasni, vagy úgy bármire rajta kívül. Egy csecsemő 24 órás elfoglaltságot ad, így csak akkor tudok lopni pár percet olvasásra, ha ő alszik. Viszont akkor általában előbbre való, hogy egyek valamit vagy én is szundítsak kicsit. Úgyhogy egy reményeim szerint jövőbeli kis könyvmoly most nem kicsit befolyásolja az olvasási szokásaimat.

Na, de ennyit a magánéletemről, lássuk inkább a könyveket.

2024-ben összesen 26 könyvet olvastam el. A blog indulásakor volt ilyen kevés olvasmányom, 2010-ben 25 kötettel. Illetve 2019-ben volt még egy hasonló visszaesés 29 elolvasott könyvvel. 

Oldalszámot illetően 8914 lappal szinte feleannyit olvastam, mint tavaly.

A 26 kötetből 10-et könyvtárból kölcsönöztem ki, és ötöt e-könyvben olvastam el.

Olvasmányaim között szerepelt 2 útikönyv, egy ismeretterjesztő kötet, egy illusztrált könyv és egy kisbabáknak szóló kötet is. Az illusztrált volt egyébként az egyetlen, amit idegen nyelven, angolul olvastam. A japán mangát ugyanis még mindig nem sikerült befejeznem...

Nemzetiségi bontásban ezúttal is a legtöbbet, szám szerint 7 könyvet olvastam amerikai szerző tollából. A hazai arányt azonban sikerült tartanom, újra 4 magyar szerzős kötet került a kezembe. (Plusz a babakönyv is magyar, de azt inkább nem számolom.) Brit szerzőtől szintén 4 kötetre szántam időt, illetve volt 2-2 olvasmányom izlandi és japán szerzőtől is. Ezen kívül akadt egy-egy ausztrál, észak-ír és spanyol szerző is a repertoárban.

Összesen 14 kiadó kínálatába kóstoltam bele. A legtöbbet, 4 kötetet az Athenaeum gondozásából olvastam, ezt követi 3 kötettel a 21. Század, majd 2-2 kötettel a Fumax, a Maxim és a Könyvmolyképző. Továbbá egy-egy könyvet olvastam az Alexandra, Delta Vision, Jelenkor, Park, Penguin, Magvető, Metropolis Media, Typotex és Skarlát kiadóktól.

Melyik volt a leghosszabb?

864 oldalával A Narancsfa-kolostor messziről veri a mezőnyt. Kár, hogy olvasási élményben már nem sikerült leköröznie a rövidebb fantasy köteteket.

Melyik volt a legrövidebb?

Az évben több rövid, 200 oldal körüli kötetet is olvastam, ám a legrövidebb az utolsó olvasmányom, a Big Panda & Tiny Dragon volt. Ez a gyönyörűen illusztrált kötet csak 162 oldal.

Melyik tetszett a legjobban?

Ennél a kérdésnél úgy jártam, mint tavaly. A félévzárásnál gyakorlatilag meg is jósoltam, hogy így fog történni. Vártam, vártam az év kiemelkedő olvasmányát, aztán vége lett az évnek, és még mindig várom. Olvastam ugyanis jó könyveket, de nehezen adom a legjobbnak járó kitüntetést. Üresen azonban nem szeretném hagyni ezt a kérdést, így legyen a Bódító méz, amit még az év első felében olvastam. Ez áll ugyanis a legközelebb ahhoz, amit egy igazán kiemelkedően jó olvasási élménytől várok. Kellemesen meglepett, végig fenntartotta a figyelmemet, tetszett a fordított idővezetés, és egy fontos témát járt körül finoman érzékenyen. 

Melyik tetszett a legkevésbé?

Ezúttal itt is bajban vagyok. Nem mindegyik olvasmányom tetszett, de nincs kiemelkedően rossz élményem. Volt, ahol a karakterekkel akadt problémám, volt ahol a cselekmény nem kötött le, és volt, ami túl sok időt rabolt el az életemből, amit jobb könyvek lapozgatására is fordíthattam volna. Viszont ezeknél valószínűleg nem én voltam a célközönség. Úgyhogy ez most egy teljesen szubjektív citromdíj lesz, amit A világítótorony boszorkányai kap tőlem. Mert jó is lehetett volna, de megmaradt középszerűnek, nem tetszettek a karakterek, nem tetszett a történetvezetés, és semmit sem veszítettem volna, ha kimarad az életemből.

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?

A legtovább az ismeretterjesztő kötetet olvastam. A Montessori baba nem egy olyan könyv, amit gyorsan befal az ember, jobb beosztani. Nekem ez a beosztás áprilistól szeptemberig tartott. 

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?

Itt most csalni fogok, mert a legrövidebb ideig, mindössze egy nap alatt elolvasott könyvet egy másik ponthoz tartogatom. Szóval álljon itt egy másik cím, a Rémület, ami az első olvasmányom volt az évben és két nap alatt a végére is értem.

Melyik könyv volt a legvidámabb?

Attila koporsója, mert ez a könyv tele van bölcsész humorral. Nagyon jól szórakoztam rajta, kellemesen kikapcsolt, és még mindig mosolyra görbül a szám, ha a hivatalos szervek jelszavaira gondolok.

Melyik könyv volt a legszomorúbb?

Életszikra, mert ez a könyv egy kifejezetten nehéz téma köré építi a cselekményt. Ráadásul, bár a történet fikció, a jogi szabályozás mögötte sajnos egyáltalán nem a szerző fantáziájának szüleménye. Rettentően szomorú, hogy még mindig ott tart a világ, hogy nőket korlátoznak a saját testük feletti rendelkezésben...

Melyik könyv volt a legromantikusabb?

Itt is könnyű volt választani, A lelkitárs-egyenlet volt a legromantikusabb. Ez egy kedves, aranyos történet egy kellemesen lassan kibontakozó románcról két átlagos felnőtt ember között. Semmi túlbonyolítás, se klisék áradata, csak két ember, akik fokozatosan megszeretik egymást. Számomra ezek a legjobb romantikus történetek.

Melyik könyv volt a legizgalmasabb?

Egyértelműen A lány és a hegy volt a legizgalmasabb. Mark Lawrence könyveiben nem szoktam csalódni, nem is értem, miért nem csaptam még le az új könyvére.

Melyik könyvet értékelik túl?

Én tényleg nem értem, hogy Az utolsó vándorlás miért szerepel 89%-on a Molyon. Megtévesztően másról szól, mint az ember gondolná, és a szenvedésen kívül nem sokat ad. Egyáltalán nem tetszett nekem.

Melyik könyvet értékelik alul?

Az Árkok az esőben picikét alul van értékelve. Ez Jón Kalman Stefánsson korai munkája, és valóban érződik rajta, hogy itt még nincs teljesen kiforrva a szerző stílusa, ám ez szerintem nem ok a negatív véleményekre. Egyszerűen helyén kell kezelni, hogy a kiemelkedően remek frissebb alkotásai után olvasva más élményt fog nyújtani. Rajongóknak azonban így is megadja azt, amiért nagyon lehet szeretni ezt az izlandi szerzőt.

Melyik könyv volt a legnagyobb csalódás?

A Narancsfa-kolostor. Egy izgalmas fantasy történetre számítottam sárkányokról. Helyette viszont egy unalmas és túlnyújtott történetet kaptam, amely csak nyomokban tartalmazott sárkányokat. Ráadásul, mivel ez volt az évben a leghosszabb olvasmányom is, úgy érzem, túlságosan sok időt pazaroltam rá.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?

Nem gondoltam volna, hogy a The One - A tökéletes pár ennyire jól van összerakva. Érdekesen és okosan van felépítve, és egyáltalán nem szokványos történet, hiába sugallja ezt a csúnya borítója. Igazán kellemesen meglepett.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?

Több olyan könyv is került a kezembe, aminek nagyon szép a borítója, így nem egyszerű egyet választani. Van azonban egy kis elfogultságom a keleti dolgok irányába, ezért a Tükör a felhőkön túlra az, ami igazán gyönyörködtetett.

Hány új sorozatba kezdtem bele?

Négy, ám ezek közül csupán egyet szándékozom folytatni is. Azért a teljesség igénye miatt sorra veszem őket.

Olvastam egy recenziós könyvet (Szenvedélyes hadviselés), aminek vannak jó és kevésbé jó tulajdonságai. Viszont a mérleg nem billent eléggé a pozitív oldalra, hogy a szereplők sorsa tovább érdekeljen, így nem fogom folytatni.

A legromantikusabb olvasmányomnak (A lelkitárs-egyenlet) van folytatása. Ez azonban egy olyan mellékszereplőről szól, akit idegesítőnek találtam, ezért köszönöm szépen, nem érdekel a románca.

A legnagyobb csalódásomnak (A Narancsfa-kolostor) szintén van folytatása, de nem, nem vagyok mazochista, nem fogom elolvasni.

Az egyetlen sorozat pedig, aminek a folytatására látok esélyt, a Véresküdtek sagája. Bár nem volt kiemelkedően jó az első rész (Az istenek árnyéka), időről-időre eszembe jut. Úgyhogy lehet, hogy ezt a sorozatot valamikor folytatni fogom.

Hány sorozatot fejeztem be?

2024-ben egyetlen sorozatot sem sikerült befejeznem. Ilyen kevés elolvasott könyv mellett ez egyáltalán nem meglepő. 

Ami a következő évet illeti, most sem szeretnék előre tervezni. Az viszont biztos, hogy nem 2025-ben fogok rekordot dönteni az elolvasott könyveim számával. Illetve egy változás biztosan lesz a jövőben, több gyerekkönyvet fogok olvasni. 

The One - A tökéletes pár

Ezt a könyvet valaki ajánlotta nekem. Már nem emlékszem pontosan, mikor és miért, csak annyi maradt meg, hogy ha A lelkitárs-egyenlet tetszett, akkor ezt is érdemes elolvasnom. Az ajánlás pedig jól jött, mivel borító alapján bizony nem választottam volna ezt a kötetet.

416 lapjával nem egy rövid olvasmány, de kifejezetten gyorsan lehet haladi vele. Még akkor is, ha az olvasónak korlátozott szabadidő áll rendelkezésére.

Fülszöveg:

"Meddig ​mennél el, hogy megtaláld az igazit?Nem kell hozzá más, csak egy egyszerű DNS-teszt. Gyorsan mintát vesz az ember, és már össze is párosítják a DNS-párjával – azzal, aki genetikailag neki rendeltetett.
Ezt ígéri egy DNSPárod nevű alkalmazás. Egy évtizeddel ezelőtt egy nagyvállalat bejelentette, hogy megtalálták azt a gént, ami párosítja az embereket a lelki társukkal. Azóta világszerte emberek milliói találták meg a DNS-párjukat. Azonban ennek a felfedezésnek megvannak az árnyoldalai: a teszteredmények miatt számtalan párkapcsolat bomlott fel, és a feje tetejére állították a klasszikus értelemben vett románcot, randevúzást és szerelemet. Öt nagyon különböző ember kap értesítés arról, hogy megtalálták a DNS-párjukat. Mindegyikük hamarosan találkozni fog az igaz szerelmével. De nem mindenki fog „boldogan élni, amíg meg nem hal.” Mert még a lelki társaknak is vannak titkaik. És némelyik bizony sokkolóbb, mint azt bárki sejtené…"

Nem ez az első könyv, amely a nagybetűs igazi megtalálásáról szól. Azonban a szerző egy kifejezetten érdekes megközelítést alkalmazott. Egyrészt tudományos alapra helyezte a kérdést, így tekinthetjük ezt a könyvet sci-finek. Másrészt meglehetősen realista szemszögből írta meg. Harmadrészt pedig egyszerre öt kifejezetten érdekes és a többitől teljesen különböző szálat használt. Igen, ez a könyv jól van összerakva, kellemesen meglepett.

Nem szeretnék minden egyes karakter sorsára kitérni, mert azzal sokat elárulnék a cselekményből, inkább csak összegzem a benyomásaimat.

A nézőpont karakterek mind különbözőek. Vannak köztük nők és férfiak vegyesen, hol jobb, hol rosszabb élethelyzetben. A közös bennük a teszt elvézése, ami eredményt is hoz, és az eredmény forgatja aztán fel az életüket. Mint a jó tudományos fantasztikus könyvekben, itt is akad pozitív és negatív oldala is ennek a felfedezésnek. Közben pedig a szerző elkezdi meggyőzni az olvasót, hogy ebben a világban ez a teszt bizony működik, kőbe van vésve. Aztán persze csavar a szálakon, és a kötet végére visszatérnek a kérdőjelek. Finom kis feszültségek, fordulatok bontakoznak ki a szálakon, így végig fenntartja a figyelmet.

Tetszett, hogy a kérdést nem csupán férfi és nő vonzalmában kezelte, hanem kitért arra is, mi történik, ha azonos nemű partnert ad az eredmény. Talán ez a szál volt a kedvencem, mert okosan és érzékenyen lett felépítve.

Mindegyik karakter érdekes utat járt be, mindegyik adott valamit a kép egészéhez viszonyítva, ami a kötet második felére bontakozott ki igazán. Egy ideig ugyanis úgy tűnt, különálló kis történeteket olvashatunk, ám a végére mégis akadt egy kis kapcsolat közöttük. Ettől pedig a kezdeti darabosság érzése teljesen elpárolgott.

Tetszett a történet által bemutatott társadalomkritika. Volt, ami adta magát, kikövetkeztethető volt, ám olyan is akadt, ami kifejezetten kreatívra sikerült. Sokáig azonban nem tudtam elképzelni, hogyan lehet lezárni egy ilyen jellegű könyvet. Lehet-e igazán lezárni, vagy megmarad nyitottnak az olvasóra bízva a továbbiakat. John Marrs azonban megoldotta. Elvarrta a szálakat, mindegyik szereplő kapott tetőpontot, és a végére a már említett laza kapcsolat is összeállt. Az olvasónak tehát csak azt kell tovább gondolnia, amit a szereplőkről érez, na meg a kérdést, jó lenne-e egy ilyen teszt vagy sem.

Összességében tehát ez egy társadalmi sci-fi a szerelemről. Érdekes és helyenként kellemesen elgondolkodtató. Engem pozitívan meglepett. 

Tetszett, jó élményt adott, így bátran ajánlom azoknak, akik szeretnek emberi kapcsolatokról olvasni. Aki viszont csupa kedves és egyértelműen pozitív románcra vágyik, nos, keresse máshol, mert ez nem egy szokványos romantikus kötet, hiába sugallja ezt a borító.

A Telihold kávézó

Ajándékba kaptam ezt a könyvet. Aki meglepett vele, biztos volt benne, hogy tetszeni fog nekem, mert japán szerző munkája és cicák vannak benne.

A borító szép és igényes kemény kötésével. Az illusztrációk, amelyek időnként megtörik a szöveget, azonban nem nyerték el a tetszésemet. Nem éreztem ugyanis, hogy bármit hozzá tudtak volna tenni a történethez, pedig a szerző gyakorlatilag ezekhez igazította a cselekményt.

180 oldalával nem hosszú olvasmány, gyorsan lehet haladni vele. 

Fülszöveg:

"A japánok úgy tartják, hogy ha gondoskodsz egy macskáról, az egy napon meghálálja. Ha pedig a megfelelő macskának viseled gondját, akkor még az is megtörténhet, hogy meghívást kapsz egy titokzatos kávézóba.Ez a bizonyos kávézó semmihez nem fogható: nincs állandó helye, sem nyitvatartási ideje – ráadásul beszélő macskák vezetik. Miközben a macskák süteményt, kávét és teát szolgálnak fel a vendégeknek, asztrológiai tanácsadást nyújtanak számukra, és elmondják, hol zökkent ki az életük a megfelelő kerékvágásból.
A kávézóba betérő szerencsétlen forgatókönyvíró, a válságba került filmrendező, a reménykedő fodrász és a technológiai kihívásokkal küszködő weboldaltervező mind kicsit elveszettnek érzi magát. Nem véletlenül kerültek a Telihold kávézóba…"

Ez egy amolyan tipikus japán kötet. Tipikusan japános a stílusa, tipikusan emberi kapcsolatokról szól és tipikusan szeretne adni egy pozitív tanulságot. Több ilyen jellegű kötetet olvastam már, így ezek a dolgok egyáltalán nem értek váratlanul. Az viszont, hogy mennyire szeretem ezt a fajta japán irodalmat, még számomra sem teljesen világos.

A történet alapja teljesen rendben van. Adva van egy munkában és magánéletben is kissé félre siklott forgatókönyvíró, akinek szüksége van némi iránymutatásra. Ezt meg is kapja kissé szokatlan módon, majd még néhány hasonlóan eltévedt személy is részesül a furcsa helyről érkező tanácsadásban. Ezek az esetek látszólag csak lazán kapcsolódnak össze, mivel a szereplők közvetetten ismerik egymást. A végére azonban kiderül, hogy mégis akad valami, ami összeköti őket.

Nos, ez a felépítés nekem tetszett. Viszonylag rövid volt egy-egy szereplő része, és ahogy a történet végére összefonódtak a szálak, épp olyan kerek lett ez a könyv, mint a címadó telihold. A problémák, amelyekkel megküzdöttek, és a tanácsok, amelyeket a megoldásukra kaptak, nem voltak sem eget rengetőek, sem túlságosan bonyolultak. Amolyan hétköznapi, emberi kihívások vannak itt, amelyekről kellemes olvasni. Ráadásul semmi sem volt túlírva, így nem éreztem, hogy szájba rágós útmutatást olvasnék. A helyszín, Kiotó is kellemesnek hatott, és úgy általánosságban tetszett a japán hangulat és környezet.

Bizony, itt jön az a bizonyos de. De nagyon távol áll tőlem az asztrológia. Nem hiszek a horoszkópokban, és sosem éreztem késztetést, hogy elmerüljek a témában. Ettől pedig számomra minden csillagokon alapuló okfejtés, ami ebben a könyvben előfordult, érdektelen és unalmas volt. Sőt, helyenként úgy éreztem, túlságosan is belement a szerző a csillagok állásába, ennél jóval rövidebben is elmondhatta volna azt, amit szeretett volna. Csakhogy az utószóból kiderül, épp ez a részletesség sarkallta a történet megírására, mert őt nagyon is foglalkoztatja ez a téma.

A macskák beépítése a cselekménybe már egy fokkal jobban tetszett, bár itt is voltak fenntartásaim. Egyrészt a gondolat, hogy ha segítesz egy cicán, azt valamikor majd vissza fogod kapni, szép és kedves. A különféle macskák és bolygók párhuzama pedig szintén ötletes volt. Másrészt viszont az ember nagyságú, két lábon járó, kötényes macska már sok volt nekem. Amúgy sem igazán kedvelem az antropomorf ábrázolást, de jelen esetben inkább csak feleslegesnek éreztem. Ha a cicák maradtak volna egyszerűen cicák, szerintem úgy is működött volna a történet.

Van még egy eleme a könyvnek, amiről érdemes szót ejteni, a kávézóban felszolgált dolgok. Ezek egyrészt kapcsolódnak az asztrológiához (nevükben legalábbis mindenképp), másrészt az útmutatás részét képezik. Vártam volna ezért, hogy valamilyen plusz töltettel bírjanak azon kívül, hogy nagyon finomak. Ez azonban elmaradt, amiért kissé csalódott voltam.

Összességében tehát ez egy tipikus japán könyv az élet dolgairól. Nem akarja megváltani a világot, csak elmesél néhány történetet, és reméli, hogy az olvasó tanul belőle valamit. Viszont tele van asztrológiával, ami kicsit el is nyomja a macskák jelenlétét. Nem bánom, hogy elolvastam, de akkor sem veszítettem volna sokat, ha kihagyom.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik komolyan foglalkoznak a horoszkópokkal, nem áll távol tőlük ez a téma és kedvelik a cicákat. Ha valaki tipikus kapcsolatokról szóló japán könyvre vágyik, nyugodtan kézbe veheti. Azonban, ha még nem olvasott hasonlót, óvatosan kezdjen bele, mert ez bizony nem mindenkinek csúszik könnyedén.

Attila koporsója

Elég lassan haladok a Borbíró Borbála sorozattal. Konkrétan kétévente olvasok el egy-egy részt. Ez nem a könyveket minősíti, hanem az olvasási kedvemet.

Az ötödik kötet borítója is kifejezetten mutatós lett. Nagyon tetszik a színvilág, és remekül passzol a cselekményhez. 550 oldalával ez eddig a sorozat legvaskosabb darabja.

Fülszöveg önkényesen kicsit megrövidítve:

"Míg ​a nagyvilág a karácsony ünnepére készül, Borbíró Borbálát nap mint nap a halál fenyegető közelsége kísérti. A megfáradt vámpírológus még ki sem pihenhette a Nofertiti kínkamrájában átélt megpróbáltatásokat, máris újabb pokoljárásra kényszerül. Attilát közel három hónapja a táltosereje tartja életben, és a felbomlott mágikus egyensúly miatt esély sincs a varázslatos segítségre – mindeközben Bori mindennapjait nemcsak a boszorkányszövetség rejtélyes akciója, hanem egy új főnök is lépten-nyomon megkeseríti.Borinak ezúttal tőle telhető legnagyobb áldozatot kell meghoznia, hogy teljesíthesse választott küldetését: a legendás hun uralkodó, Attila titkos nyughelyét kell megtalálnia ahhoz, hogy az ő Attilája ne kerüljön koporsóba. A elszánt bölcsész újabb versenyfutásba kezd az idővel, a vállalkozás sikeréhez pedig olyan szövetségre van szükség, amilyet rég nem látott a világ."

Azt kell mondanom, nagyon jó időpontban kezdtem bele ebbe a kötetbe. Egyrészt ködös őszi időben igazán jólesik egy télen játszódó történetet olvasni. Másrészt két év távlatából épp elég homályosak olvasási emlékeim, hogy a korábbi esetleges problémáim fel se merüljenek. Szóval jólesett visszatérni ebbe az ízesen magyar és szórakoztatóan fantasztikus világba.

A kötet elején kapunk egy kis összefoglalót az eddigi legfontosabb eseményekről, és bár nem igazán kedvelem az ismétlést, ez most kifejezetten jól jött nekem. Aztán bele is vág a szerző az új konfliktus felvázolásába. A könyv felütése így ismét izgalmas, főleg hogy a főhősnő egyszerre több dolgot is igyekszik felderíteni, és elég változatos társakat kap hozzá.

A cím sokat sejtet arról, miről fog szólni a történet. Csakhogy a lényegi cselekmény viszonylag későn indul be. A felvezetés és a mellékszálak töltik ki a kötet 80 százalékát, és csak az utolsó fejezetek szólnak arról a bizonyos koporsóról. Mondhatnám, hogy ez zavart (és a korábbi részekben zavart is az ilyesmi), de nem lennék teljesen őszinte. Engem most ugyanis kifejezetten kikapcsolt a lassan bontakozó cselekmény, a sok verbális adok-kapok és a szereplők apró-cseprő dolgai. Ez pedig két dologra vezethető vissza. Egyrészt limitált időm volt olvasni, így többnyire nem tudtam hosszasan belemerülni a könyvbe. Az ilyen olvasási metódushoz pedig pont jó, ha nem pörög a cselekmény, hanem kényelmesen csordogál, mert így mindig lehet kicsit bekapcsolódni és könnyebb letenni is. Másrészt sokkal élvezetesebbnek találtam a kötet szórakoztató kiegészítő elemeit, mint a központi akciót. 

"Először is, mindenki abból indul ki, hogy ez Magyarország, tehát senki nem tartja be a szabályokat."

A sorozat legvonzóbb tulajdonsága a magyar vonatkozásokban rejlik. A szerző remekül megragadja a magyar valóságot, ami egyszerre otthonos és humorosan abszurd. Az olvasó könnyedén tud asszociálni a valóságra, amelyben élünk, miközben jókat nevethet rajta. Itt most nem csupán a politikát és annak vonatkozásit értem, hanem az élet minden területét. Például a hivatalos szervek hálózati jelszava a valóságban is ennyire "kreatív", és ez bizony egy olyan tapasztalat, amelyen az olvasó osztozhat a szerzővel és a szereplőkkel egyaránt.

A humor egy állandó eleme a történetnek, ami számomra kellemes volt. Persze nem mindenki értékeli a szóvicceket és a filmes utalásokat, de én remekül szórakoztam rajta. Kár, hogy Attila ebben a részben alig szólalt meg, pedig ő igazán fel tudja dobni a párbeszédeket.

"– Muszáj lefoglalnom magam, hogy ne őrüljek meg.

– Süssél pogácsát – javasolta még a középkorból örökölt patriarchizmusa minden gőgjével Fehérholló, és ellépett mellőlem.
– Süssek pogácsát?! Mégis melyik században volt ez megoldás arra, hogy egy nő levezesse a fölös szellemi energiáit?! – emeltem fel a hangom.
– Nem tudom. Ma beregisztráltam a Facebookra, és úgy tűnt még tartja magát ez az ősi elképzelés – nyomta még feljebb bennem az adrenalint."

A történelmi és kulturális utalások is jól voltak elhelyezve a történetben, és mennyiségüket is épp megfelelőnek találtam. A karakterek is hozták a megszokott formát, és ez szintén kellemessé tette az olvasási élményt. Ami viszont egy kis negtívum, hogy Bori helyenként fafejű és nagyon sok. Egyetértek a vámpírurakkal, tényleg fura, hogy még életben van egy ilyen világban. Illetve a szerelmi szál alakulása is elég gyengére sikerült. Oké, az egyik fél szinte végig kómában volt, de minimális haladás azért így is lehetett volna.

Na, és hogy milyen volt a könyv központi cselekménye? Nos, elég lassan indult, lassan haladt és gyorsan le lett zárva. Szóval ez sem épp egy akcióban dúskáló rész lett, bár mindig akadt benne ez-az, ami épp történt. 

Összességében tehát ez egy kellemes része volt számomra a sorozatnak. Nem tökéletes, de kikapcsolt, élveztem az olvasást. Bátran ajánlom mindenkinek, aki a korábbi köteteket már olvasta és kedvelte. 

Árkok az esőben

Csupán néhány szerző van, akitől mindent el szeretnék olvasni. Jón Kalman Stefánsson pedig ezen kevesek közé tartozik. Nem volt hát kérdés, hogy ezt a kötet is beszerzem tőle.

Hatalmas piros pont jár a Jelenkor kiadónak, amiért ilyen gyönyörű és egységes borítóval adják ki  a munkáit. Nagyon szépen mutatnak a könyvespolcon, és mindig érdeklődve várom, milyen lesz a következő kötet.

180 lapjával ez egy kifejezetten rövid könyv, talán az eddigi legkurtább a szerzőtől.

Fülszöveg:

"Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs.
Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: „van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?” "

Nem néztem utána ennek a kötetnek, mikor megvettem. Sőt, még a fülszöveget sem olvastam el, ennyire mániákusan gyűjtöm tőle az olvasnivalót. Így gyakorlatilag magamtól jöttem rá, hogy ez a szerző legkorábbi munkája. Ez pedig engem cseppet sem zavart, mert mint már írtam, mániákus Stefánsson-könyv gyűjtögető vagyok.

Mivel nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől, cseppet sem lepett meg a stílus és a narráció darabossága. Viszont pont azért, mert már olvastam tőle, méghozzá a legfrissebbeket is, nagy érdeklődéssel néztem, honnan is indult. Ez ugyanis gyakorlatilag egy tesztkötet. Minden megvan benne, ami a szerző sajátja: az izlandi légkör, kisemberek apró-cseprő dolgai, az irodalom szeretete, kissé karcos humor és egy csipet dráma, hogy minden furcsaság ellenére komolyan lehessen venni. Csakhogy itt mindez még képlékeny, kezdetleges formában van jelen. A sorok nem olyan líraiak, a karakterek kicsit távolabbinak tűnnek, tehát érződik rajta, hogy első kötet. Ez lehet, hogy néhány olvasóban csalódást kelt, ami látszik is az értékelések között, ám egy rajongónak igazi csemege.

"Csodálkozhatnánk is, hogy egy fiatalember miért visz magával három könyvet egy ilyen felszabadult buliba. Igen, de három könyv nem olyan sok. Harminc, az igen, de nem három."

Rettentően tetszett, hogy úgy olvashattam ezt a könyvet, mint egy jövőbe látó médium. Láttam ugyanis, hogy ez a hangulat, hová fog a későbbiekben fejlődni. Láttam, melyik mozzanatot fejti ki majd részletesebben később egy másik kötetben. Láttam, hogyan fejlődnek a karakterek, hogyan lesz belőlük egy-egy maradandó figura, míg itt csak a vázuk, főbb paramétereik adottak. Rajongói szemmel tehát a könyv minden esetlensége (ami természetesen csak a későbbi kötetek fényében van jelen) érthető és érdekes.

Nagyon kedvelem a szerző humorát, és talán ez a legmókásabb szövege. Persze itt is akad dráma bőven, nehéz sorsok és a vidéki közeg nem mindig kellemes légköre, de tele van vicces jelenetekkel. Kissé maróan gúnyos jelenetek ezek, de én mindegyiket nagyon élveztem. Ráadásul itt sokkal nyíltabban élcelődik a karakterein.

"Fogorvosok! Salvör megborzongott: gondoljatok csak bele, vadidegen emberek szájában turkálni, annál még tyúkólat ganézni is jobb, főleg, ha azt vesszük, milyen büdös egyesek lehelete! Starkaður: igen, korhadt szavak bűze."

Cselekmény természetesen itt sem igazán van, inkább kisebb-nagyobb események helyenként összefüggő lánca. Na, de ez megint egy olyan dolog, ami jellemző a szerzőre.

Összességében tehát, bár ez az első és így a jövőből nézve kezdetleges Stefánsson kötet, azért mégis csak egy Stefánsson kötet. Megvan benne minden, ami a szerző sajátja, így élveztem az olvasást. Viszont, mivel itt még helyenként kiforratlan a stílus, csak rajongóknak ajánlom. Aki már olvasott tőle és szerette, valószínűleg ezt a kötet is szeretni fogja, csak ne várja, hogy ez lesz majd a kedvence. Aki azonban még nem olvasott ettől a remek izlandi szerzőtől, de szeretne, nos, nem biztos, hogy ezzel érdemes kezdenie, hiszen van már ennél sokkal jobb munkája, nem is egy. Kivéve persze, ha időrendben kíváncsi a műveire.

Tükör a felhőkön túlra

Két okból választottam ezt a könyvet. Egyrészt a gyönyörű borítója miatt, mert jó csupán nézegetni is. Másrészt a japán helyszín és mondavilág miatt, mert kifejezetten szeretem. Az pedig, hogy magyar szerző munkája, csak egy kis extra kedvcsináló volt nekem.

344 oldalával átlagos terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

"Japán az 1600-as évek vége felé. A határok lezárva, a császár túszként él saját palotájában, a hatalom valódi gyakorlója a sógun. Az árva Szorana mindent, amit tud, az őt befogadó nindzsáktól tanult, ám mivel hófehér külsejével feltűnő jelenség, talán sosem válhat a láthatatlanság mesterévé. Ő azonban még ennél is többről álmodik: a szamurájok kasztjához szeretne tartozni, és valami fontosat tenni jelentéktelen életében.
Renmu alakváltó nyestkutya. Egy megkeseredett varázstanuki, aki megtanulta, hogy az emberekkel pusztán üzleti kapcsolatokat ápoljon: mellettük él, de sosem velük. Napról napra éli az életét, kergeti a gyönyöröket, és semmit nem akar kevésbé, mint valami jelentős dolog részesévé válni.
Egy küldetés, egy találkozás, egy alku – és elindul a kaland, amely mindkettejük életét fenekestől felforgatja. Miközben halálos szörnyek elől menekülnek, szenvedélyes és tiltott vonzalom alakul a két számkivetett között – azonban senki és semmi nem az, akinek vagy aminek eleinte látszik."

A japán kultúra közel áll a szívemhez, a japán mondavilág pedig egy olyan téma, amiről szívesen olvasok vagy szívesen nézek filmeket. A tanuki pedig egy rettentő cuki jószág, volt szerencsém élőben is megcsodálni. (És örömmel meg is ölelgettem volna, ha hagyja...) Úgyhogy minden adva volt ebben a könyvben, hogy szeressem, és ez így is történt nagyjából a kötet kétharmadáig. Ott ugyanis rá kellett jönnöm, hogy nem voltam elég körültekintő, a borító annyira elvarázsolt, hogy nem néztem utána rendesen a kötet besorolásának. Na, de ez az én figyelmetlenségem hibája és nem a könyvé.

Japán, mint helyszín szépen van beépítve a történetbe. Pontosan lehet követni, épp hol járnak a szereplők, és ad egy kis bepillantást a 17. század társadalmi berendezkedésébe. A háttér tehát hozza az elvárt ígéreteket, és a különféle lények és hitvilág is szépen vannak beleszőve. Gyakorlatilag ez adja a kellemesen japános hangulatát az olvasásnak. 

Nagyon tetszett, hogy a szerző jól használta a japán kifejezéseket. Egyáltalán nem éreztem indokolatlannak, mikor egy-egy japán szó bekúszott a szövegbe. Minden ilyen elejtett szónak volt értelme, és többnyire a japán mondavilághoz voltak köthetők. Például a tanuki sokkal kifejezőbb, mint a nyestkutya, hiszen nem csupán az állatot jelöli, hanem a mitológiai lényt is.

Ha már szöveg, a könyv kifejezetten olvasmányos. Gördülékenyek a mondatok és a cselekmény is kellemes tempóban halad. Az olvasó könnyedén belesüpped a történetbe, amit jól bizonyít, hogy kórházi környezetben is sikerült benne elmerülnöm.

Ami a cselekményt illeti, egy tipikusnak mondható kaladra épül. Két valószínűtlen szövetséges keres egy elrejtett tárgyat, miközben mindenféle bajba keverednek. Nekem tetszett ez az egyszerűség, mert van valami az ilyen utazásra épülő kalandokban, ami kellemes kikapcsolódást nyújt. Viszont a kaland motivációjául szolgáló konfliktus egyáltalán nem lett kibontva. Sőt, kifejezetten erőtlennek és esetlennek hatott. Konkrétan olyan volt, mint egy mellékszál, pedig a címben is megjelenő tükörnek ennél központibb szerep illett volna.

Itt érkeztünk el a figyelmetlenségemhez. Én ugyanis a fent leírtakra, a kellemes utazásos kalandra Japánban számítottam, hozzá néhány mítikus lényre is, viszont arra nem, hogy mindez csupán egy vékony kis keretet adjon valami másnak. Ez a könyv ugyanis nem egy kalandregény, nem is fantasztikus történelmi regény, csupán ezek elemeit használja, hogy kibontson egy szerelmi történetet. Bizony, a kötet fókuszában a két főszereplő egymásra találása áll. Ez meglepett kicsit, ám nem zavart, mivel úgy voltam vele, kalanddal fűszerezett kellemes romantika még mindig elég komfortos számomra. Csakhogy, mikor a történetben eljött a pont, ahol a két főhős vonzalma találkozott, egészen más fordulatot vett a kötet. Erre pedig nagyon, de nagyon nem számítottam. Pedig, ha rendesen utána nézek, tudhattam volna...

Szóval félreértések elkerülése végett jelzem mindenkinek, hogy ez nem egy cuki romantikus történet, hanem egy romantikus és erotikus mese egy lányról és egy tanukiról. Ezzel a tudattal érdemes hozzáállni, akkor talán nem éri az embert olyan nagy csalódás, mint engem. Én ugyanis nem keresem az erotikus regényeket. Ha egy romantikus kötetben akad egy-egy ilyen jelenet, rendben vagyok vele, de mikor az ágyjelenet hangsúlyosabb, mint maga a cselekmény, az már sok nekem. Itt pedig a cselekmény puszta díszlet volt a románchoz, míg a románc elsodródott az erotika irányába. Konkrétan több fejezet szólt részletesen arról, hogy a két főhős mit és hogyan csinál egymással az ágyban. Meglepődtem? Igen. Zavart? Nos, szintén igen. Nem azért, mert a románcban helyet kapott a testiség, hiszen ez természetes és normális dolog. Még azt is le szoktam nyelni, ha egy szerző túlírja ezeket a jeleneteket, de itt most az erotika egy olyan szekciójába vitt el a könyv, ahová cseppet sem vágytam. Tudom, nagy az igény a mindenféle fajok nászára az irodalomban, de ha van valami, ami cseppet sem érdekel, akkor az számomra ez. Hiszen itt egy tanuki az egyik résztvevő és nem emberi alakjában. Én peidg túlságosan racionális vagyok, hogy ettől el tudjak vonatkoztatni...

Na, de ezt előre tudhattam volna, ha nem vakít el a borító szépsége és rendesen utána is nézek a könyvnek. Úgyhogy nem róhatom fel neki, egyszerűen nem én vagyok a célközönsége. Azt viszont már joggal jegyezhetem meg negítavumnak, hogy a cselekmény lezárása eléggé vérszegényre sikerült. A tükör és a megszerzése mögött húzódó érdekek végig mellékesen voltak jelen, így a nagy csavar, hogy ki is akarja valójában megszerezni, már senkit sem érdekelt. Konkrétan érdektelenné vált, pedig ez lett volna a kötet központi cselekménye.

Összességében tehát vegyes érzéseim vannak ezzel a kötettel. Egyrészt megadta a kellemes japános hangulatot és a könnyed kalandot, amire vágytam. Másrészt viszont volt a kötetben bőven olyan rész, ami egyértelműen nem nekem íródott, nem az én világom. Úgyhogy a könyv első fele tetszett, a második kevésbé.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik kifejezetten egy románcra épülő történetre vágynak, és nem zavarja őket az erotikus tartalom. Kükönféle lények közötti erotikára vágyók előnyben. Viszont, ha valaki ezt az irányt nem kedveli, nos, keressen egy másik japános kötetet.