Felnőtt emberek

Több helyen szembejött már velem ez a könyv, és valamiért nagyon megfogott az egyszerű, ám mutatós borítója.

Rövid kötet, mindössze 144 oldal kemény kötésben. Szóval gyorsan lehet haladni vele, de igyekeztem nem befalni, hanem jól megrágni.

Fülszöveg:

"Ida sikeres építész, egyedül él, és rendszerint nős férfiakkal keveredik inkább rövidebb, mint hosszabb kalandokba. Egyre jobban aggasztja, hogy szingli, és hogy elszalasztja az anyává válás lehetőségét. Amikor betölti a negyvenet, úgy dönt, lefagyasztatja a petesejtjeit arra az esetre, ha találkozik majd a megfelelő társsal. A nagy elhatározást a tengerparti nyaralóban akarja bejelenteni a családtagjainak, ahol összegyűlnek, hogy megünnepeljék az anyja hatvanötödik születésnapját. Azonban Marthe, a húga megelőzi, és egy sokkal jelentősebb hírrel áll elő. Az idillinek induló nyaralás szép lassan kezd rémálomra hasonlítani…"

A fülszöveg kicsit túloz, mert nincs ebben semmi rémálom. Egyszerűen csak olyan érzéseket mutat be, amelyekkel az ember nem szívesen foglalkozik, és kissé nyugtalanító ezekről olvasni.

Ez a könyv egy pillanatkép, amiben megragadja mai társadalmunk családi konfliktusait. Van itt minden a testvéri rivalizálástól a váláson át a gyerekvállalás kérdésköréig. Azonban egyikbe sem megy bele mélyen, inkább csak a felszínt kapargatja, és valahányszor jobban fodrozódni kezd a nyugodt, családi idill állóképe, rögtön elsimítja egy új gondolattal. Ettől persze a hullámok a mélyben megmaradnak, ahogy a ki nem mondott konfliktusok, a felhalmozott sérelmek és a megoldatlan kérdések is.

A kötet inkább hangulatokból, érzésekből építkezik, így nincs kimondott cselekménye. A szereplőkön van a hangsúly, ám mégsem boncolgatja őket részleteiben. Mindenkit a főhősnő, Ida szemüvegen át látunk, és elég hamar nyilvánvalóvá válik, mennyire elfogult, mennyire máshogy lát dolgokat, mint a többiek. Na, meg persze az is, mennyire kényelmetlenül érzi magát bizonyos helyzetekben, mégsem képes ezt elmondani. Nem egy szerethető főhős, sőt, helyenként kifejezetten rosszindulatúnak tűnik, ám épp ettől emberi. A többi szereplő is hasonlóan emberien van ábrázolva minden hibával és tökéletlenséggel egyetemben. Az olvasó hol megsajnálja őket, hol csak csóválja a fejét, mert ők sem igazán szimpatikusak, még a kislány sem.

A háttérben lappangó sérelmek és konfliktusok fel-feltűnését nagyon erőteljes hangulatok törik meg. A nosztalgia a gyermekkor iránt szinte átitatja a lapokat. A szerző ebben a tekintetben nagyon szépen, érzékeletesen ír. A visszaemlékezések pedig segítenek a szereplők megértésében, így a szöveg kifejezetten gördülékenynek hat. Könnyű olvasni, hiába hatja át a főhősnő frusztrációja.

Habár nincs konkrét cselekmény, és talán nem árulok el sokat, ha azt mondom, nincs konkrét lezárás sem, hiszen egy pillanatkép ez a kötet, elég sok témát érint. A leghangsúlyosabb természetesen az életkorból adódó pánik, ahogy a főhős ráébred, elszaladtak mellette az évek, és már nem tudja, hová tart. Ez egy nagyon is általános érzés, amit elég jól megragad a kötet. Mivel pedig ezt egy nő szemszögéből jeleníti meg, a gyerekvállalás kérdésköre az, ami igazán hangsúlyossá válik. Ráadásul egy olyan oldalról közelíti meg a szerző, ami kevesebb figyelmet kap, bár nem hinném, hogy kevesebb embert érintene. Szóval mi van, ha nem arról van szó, akar-e valaki gyereket avagy sem, és nem a pro és kontra érvek elcsépelt és meddő vitáját néznénk meg, hanem azt az esetet, amikor valaki helyett az élet foglal állást ebben a kérdésben. Ez pedig érdekes, és ad egy kis gondolkodni valót.

Persze, ahogy korábban már írtam, nagy mélyéségekbe nem megy bele a könyv, ám így is ad néhány gondolatot egy kis töprengésre. Számomra emiatt és az erőteljes hangulat miatt volt jó olvasmány ez a könyv. Már ha a kapuzárási pánik érzését, a feldolgozatlan frusztrációt és a durván idealizált nosztalgiát jónak lehet nevezni. Érdekes volt, na.

Azoknak tudom ajánlani ezt a könyvet, akik kedvelik, ha egy történet nem eseményekről, hanem érzésekről és gondolatokról szól. Középkorúak előnyben, de bárkinek érdekes lehet, ha családalapítás, családi kapcsolatok és rohanó idő kérdéskörében egy kifejezetten valóságos olvasmányra vágyik. Ha viszont valakit zavar a cselekmény és a feloldozó lezárás hiánya, inkább ne próbálkozzon vele,

Az ötödik évszak

Nagyon sok jót hallottam erről a könyvről. Úgy is mondhatnám, felkerült a fantasy-radaromra, mégis 15 órát kellett késnie a repülőmnek, hogy rászánjam magam az olvasásra.

A borító kifejezetten passzol a történethez, és 360 lapjával nem egy terjedelmes olvasmány. Gyorsan haladni azonban nem tudtam vele, és nem csak azért, mert voltak egyéb teendőim, hanem mert néha egyszerűen nem volt hangulatom hozzá.

Fülszöveg:

"Három ​szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanza ― az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik ― összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra. Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért."

A könyv a fülszövegben is említett gyilkossággal nyit, ami elég erőteljes kezdés. Ehhez jön a nem épp szokványos narráció és a rettentően kreatív világépítés. Szóval tökéletesen értem, miért hallottam olyan sok jót erről a történetről. Nehéz a cselekmény bizonyos mozzanatainak elárulása nélkül írni róla, de azért megpróbálom.

A történet lényegében három szálon fut (ha nem számoljuk a kis kitérőket, közjátékokat). Az olvasó így klasszikus narrációban követhet egy kislányt és egy fiatal nőt, míg harmadiknak egy meglehetősen szokatlan E/2-es narrációban a fülszövegben már említett anyát. Éltekorból és élethelyzetből adódóan mindhárom szál másra helyezi a hangsúlyt, ám valami közös bennük, a világépítés.

A könyv erőssége a rendkívül kreatív fantasy világ, amelyet az írónő megalkotott. (A köszönetnyilvánításban kitér rá, honnan jött az ihlet.) Nem csupán a disztópikus világ berendezkedése, a mágiarendszer és a társadalmi kérdések, amelyek fel-felbukkannak, teszik érdekessé, hanem a nyelvezete is. Habár nehezebb belerázódni azokba a történetekbe, amelyek saját szókinccsel rendelkeznek, a legtöbb esetben megéri és ez egy ilyen eset. Segítségként azért akad egy meglehetősen terjedelmes függelék a kötet végén, azoknak, akik nem tudnak minden újdonságot fejben tartani.

Nekem nagyon tetszett a világépítés, ahogy a szereplők által fokozatosan, mégis nagy adagokban mutatta be ezt a különleges helyszínt. A nyelvezet pedig nem csak a szókincs miatt volt mutatós, hanem a már említett különlegesebb narráció miatt. Kifejezetten nagy szerepe volt annak, hogy mikor, mit és hogyan mesélt el, és az ilyen típusú átgondolt felépítettséget nagyon kedvelem.

Ez a világ azonban nem egy kellemes hely. Tele van erőszakkal, bizonytalansággal és személyes drámákkal, így a könyv hangulata helyenként nyomasztó, amelyet az emberi kapcsolatok sem oldanak fel. Lényegében egy világvégét olvashatunk az oda vezető úttal fűszerezve. Szóval nem egy könnyed olvasmány, hangulat kell hozzá.

Az erőszak és a szexuális tartalom (nem, ebben nincs semmi erotika) ábrázolása naturalista, mennyiségét tekintve nem sok, de helyenként így is több, mint amire az olvasó vágyik. A világépítésből adódóan néhol nagyon részletezőek a leírások, néhol pedig kifejezetten halgatagnak tűnnek, bár ez valószínűleg azért van, mert nem akart a szerző minden információt egyszerre az olvasóra zúdítani. Számomra gördülékeny volt az olvasás, kellemesnek találtam a stílust, a hangulata viszont időnként nyomasztott, mivel nem volt semmi, ami ezt feloldja.

A szereplők nem voltak számomra szimpatikusak, ám ez most egyáltalán nem zavart, mert lekötött a világ kreativitása. Róluk azonban tényleg nem tudok nagy titkok elárulása nélkül nyilatkozni, ezért Vigyázat, spoilerek következnek!

Nagyjából a könyv fele előtt rájöttem a narrációban rejlő nagy csavarra. Arra ugye hamar rá lehet érezni, hogy a fent említett három nézőpont különböző idősíkokon mozog, onnan pedig csak egy kis továbbgondolás, és már meg is van a nagy csavar. Szóval nem volt számomra meglepetés, hogy egy főhősnő van. Viszont, miután ezt tisztáztam magamban, kritikusabbá váltam vele szemben. A kislányban nem találtam kivetnivalót, ám a fiatal nő kifejezetten idegesített. Ez a nem romantikus "romantikus szál" pedig teljes mértékben hidegen hagyott. Még a jóképű kalózkapitány sem tudta megkedveltetni magát velem. Ebben a könyvben minden szereplő sérült lelkileg, ki így, ki úgy. Ráadásul a világvége árnyékában a túlélés praktikus kérdései felülírják a morált (ami még borongósabbá teszi a hangulatot) és a főhősnek egyetlen egészséges kapcsolata sem volt soha. Mivel végig őt követjük, olyan, mintha az egész világ elidegenedett emberek kényszerű csoportosulásaiból állna. Túlságosan szűknek éreztem ezt az egyetlen nézőpontot. Akik pedig igazán érdekesek lettek volna, azokról kevés szó esett, de talán ez a folytatásban változni fog.

Spoilerek vége!

Összességében tehát ez egy kreatív, de sötét hangulatú történet. Tetszett, ahogy a szerző építkezett, és a narráció is ötletes volt. A szereplőkhöz nem tudtam kötődni, ám a világ épp annyira érdekes, hogy így is végig fenntrartotta a figyelmemet. Szóval értem a népszerűségét, értékelem a kreativitását, de számomra nem ez az év legjobb fantasy olvasmánya.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a komor hangulatú fantasy történeteket, illetve mindenkinek, aki egy új mágikus világra vágyik. Viszont, akinek fontos a szereplők szerethetősége, óvatosan vegye kézbe, illetve kezdő fantasy olvasóknak sem épp ezt ajánlanám.

Kiegészítés:

Ez a kötet A megtört föld trilógia nyitó része, vagyis van még két kötetnyi folytatása. Mindegyik elérhető magyarul. Ha érzem magamban a hangulatot hozzá, folytatni fogom.

Becsület

 Elif Shafak egy ideje rajta volt az "akiktől illene olvasni valamit" listámon. Új könyvének megjelenése pedig jó apropót is adott hozzá, bár a könyvtárból végül ez a régebbi kötete jött velem.

Örültem, hogy a korábbi kiadást vehettem kézbe, mert ez a borító sokkal jobban tetszik. A másik, bár egységessé teszi az írónő munkáit, túlságosan romantikus hatást ad ehhez a nem épp romantikus történethez.

448 lapjával nem kimondottan terjedelmes olvasmány, magamhoz képest mégis lassan haladtam vele. Egyrészt mostanában alig volt időm olvasni. (Ha elutazom, viszek ugyan könyvet, de ritkán nyitom ki.) Másrészt  nem egy kimondottan pörgős történet és nem is szívderítő, így kell egy kis idő, míg az ember belerázódik a szövegbe.

Fülszöveg:

"Elif ​Shafak legújabb keletinyugati története a fenséges Eufrátesz folyónál kezdődik és végződik, ahol egy kurd faluban élt két ikerlány. Arrafelé a becsület nem csak jelző volt, névként is használták. Az ember adhatta a Becsület nevet a gyermekének, feltéve, hogy fia született. A becsület és a tisztelet a férfiak tulajdonsága volt. Az idős, a középkorú, a fiatal, sőt még a tejszagú csecsemő fiúnak is kijárt a tisztelet. A nőknek viszont nem. Nekik egy másik szó jutott osztályrészül: a szégyen. Az egyik ikerlányt feleségül vette egy török fiú, és Isztambulba, majd Londonba vitte. Ott reméltek új életet teremteni maguknak és gyerekeiknek, de akármilyen messzire utaztak, nem szabadulhattak a hagyományoktól, hiedelmektől és kötelességektől, amelyeket pedig maguk mögött akartak hagyni – a vérükben vitték magukkal. Ez az oka annak, hogy a Toprak család egyik tagja borzalmas gyilkosságra ragadtatja magát."

 Kicsit ugyan bőbeszédűnek tűnhet a fülszöveg, ám nem az. A könyv elején kiderül a gyilkosság ténye, és a történet nem igazán a cselekményre fókuszál, hanem a szereplőkre. Ez ugyanis egy családtörténet, ahol több generáció sorsát ismerheti meg az olvasó, miközben látja a különbségeket és a hasonlóságokat is.

"A szavak – akár az ember – képesek nagy utat bejárni. Messzire, nagyon nagy távolságokra képesek eljutni."

A narráció, a szerteágazó szereplők és idősíkok miatt, térben és időben is oda-vissza ugrál. Ez olvasói szempontból egyáltalán nem zavaró, legfeljebb kissé mozaikszerűvé teszi az eseményeket, mert az egyes részek közötti összefüggések csak később válnak világossá. A generációkon átívelő problémák és negatív viselkedési minták öröklődése azonban eléggé nyilvánvaló.

A szöveg gördülékeny, helyenként kifejezetten szép. 

"Amikor meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket. Függetlenül attól, hogy mi történt köztük és gyermekeik között földi életük során."

 A leírt események azonban nem mindig követik ezt a szépséget. A könyv több fontos problémára kitér, amelyeknek alapjai a szereplők kapcsolataiban rejtőznek. Inkább leíró, mint ítélkező. Nem foglal állást sem kulturális, sem vallási, sem nemi kérdésekben, csak bemutat nézőpontokat. Ez a hozzáállás pedig kifejezetten tetszett. Volt néhány remek gondolat a könyvben rasszizmus és más társadalmi problémák kérdésében.

Ami a szereplőket illeti, kissé furcsán különböző, kivel mennyit foglalkozik a szerző. Ettől ők is darabossá válnak, mert látjuk ugyan egy-egy pillanatban a nézőpontjukat, de aztán sokáig nem kerülnek elő. Pedig kifejezetten érdekes karakterekről van szó, bár egyikőjük sem volt számomra szimpatikus. Érdekes, hogy bár egyik szereplő sem nyert meg magának, egyikkel sem tudtam azonosulni, és meglehetősen távolságtartó is voltam velük, mégis érdekeltek. Érdekes volt a dinamikájuk, a gondolkodásuk, az események, amelyek formálták őket és persze a fejlődésük is. Úgyhogy a könyv ékes példája annak, hogy a karakterek szeretete nélkül is lehet érdekessé tenni egy történetet.

A könyv elsődleges hangsúlya a családon volt, amit rendesen ki is fejtett, ám én kissé kurtának éreztem mellé a nemzetiségi kérdéseket. Őrültem, hogy kurd szereplőkről olvashatok, de nem tudtam meg róluk sokkal többet. A becsületgyilkosság kérdésköre is megmaradt ezen a sejtelmes szinten, pedig lehetett volna ennél jóval többet rágódni rajta.

A kötet végén van egy nagy csavar, ami történetvezetés szempontjából igazán remek, de számomra nyilvánvaló volt. Nagyjából a könyv felénél tudtam, mire fut ki a cselekmény, ám ettől még tetszett. A lezárást viszont kissé összecsapottnak éreztem, főleg a korábbi bő lére eresztett kiegészítő történetek mellett. Olyan kis suta volt, hiszen nem igazán volt vége a sztorinak. Oké, egy családtörténetnél sosincs igazán vége a sztorinak, de itt nem éreztem a lezárást igazi lezárásnak.

Van még a könyvben egy elem, amire szeretnék kitérni, a minimális misztikus vonal. Az írónő beleszőtt néhány "sorszerű" elemet, amire külön fel is hívta az olvasó figyelmét, és ezt minimális hétköznapi mágiával/babonával fűszerezte. Mivel ez elsősorban a könyv hangulatának fokozását jelentette, szerintem teljesen belefért, de azért jó ha az olvasó előre tudja, erre is számíthat ebben a történetben.

Összességében tehát tetszett a könyv, Shafak szépen ír érdekes karakterekről, így nem bántam meg, hogy elolvastam. Kiemelkedő alkotásnak nem mondanám, de fogok még a szerző tollából olvasni.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a több generáción átívelő családtörténeteket, és nem zavarja őket, ha ez nem egy vidám történet. Közel-keleti kultúrák iránt érdeklődők előnyben.

"A mondás szerint a kávé olyan, akár a szerelem: minél nagyobb odaadással készíted, annál finomabb."

Mozgóképek CXIV.

 Augusztusban kicsit visszaesett a filmek száma, csupán 5 filmet láttam, ám ebből kettőt moziban.

Thor - Szerelem és mennydörgés

"A mennydörgés istene az eddigiekhez nem fogható utazásra indul: a belső békét kutatja. A szuperhősködéstől való visszavonulása azonban rövidre sikerül, mivel a galaktikus gyilkos, Gorr, az Istenölő az istenek kiirtását tűzi ki céljául. A reá váró küzdelemhez Thor segítségül hívja Valkűr királyt, Korgot és volt barátnőjét, Jane Fostert, aki – Thor legnagyobb meglepetésére – képes használni a mágikus pörölyt, Mjölnirt. Ők együtt embert- és istent próbáló kozmikus kalandra indulnak, hogy kiderítsék az Istenölő bosszújának rejtélyes okát, s megállítsák, amíg még nem késő."

Kezdek meglehetősen kiábrándult lenni, ha Marvel filmekről van szó. Az elmúlt időszakban ugyanis több számomra élvezhetetlen filmet láttam tőlük (ITT van példának kettő is), és bár mindig akadnak kivételek (Pókember még mindig zseniális) hezitálva kezdek bele újabbakba. Viszont a Thor előző része nagyon tetszett és ezt az újat is Taika Waititi követte el, így adtam neki egy esélyt.

Ennél a filmnél két lehetőség van: vagy utálod, vagy imádod, nincs középút. A humora vagy elkap, vagy nem. Nos, engem elkapott és rettentően jól szórakoztam rajta. Igen, a sikoltó kecskéken is! Számomra ugyanis egy szuperhősös film a szórakoztatásról szól. Legyen humoros, kalandos, de ne próbálja meg magát komolyan venni, mert én bizony nem tudom komolyan venni a kezeslábasba bújtatott sérthetetlen fickók csetepatéját. Ez a film pedig egy picurkát sem vette magát komolyan, sőt, helyenként saját magán kacarászott, és ez nagyon jól állt neki. Azt elismerem, hogy ez a humor nem mindenkinél működik, többeknek sok lehet, ám én élveztem minden bugyuta viccét.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik nem veszik komolyan ezeket a filmeket, és kedvelik a rendező kissé fura humorát. Ha viszont valakinek az előző rész nem jött be, nos, ez sem fog, mert itt még több viccet nyomnak a néző arcába és vannak sikoltó kecskék.

Az elveszett lány

"Egy nő tengerparti nyaralása sötét fordulatot vesz, amikor szembesülni kezd múltja gondjaival."

Ez a film egy Elena Ferrante regény alapján készült. Még nem olvastam az írónőtől, bár meglehetősen népszerű, csak szemeztem a könyveivel, így gondoltam megnézem ezt a filmet, hogy lássam, érdemes-e a könyveket is megkóstolni. 

Hát, nem hozta meg a kedvemet az olvasáshoz. Ez a történet ugyanis rettentően vontatott, rémesen unalmas, meglehetősen kusza és a szereplői is unszimpatikusak. Hiába jó színészek, engem itt mindenki irritált. Ráadásul az a lélektani vonal, amelyet valószínűleg a könyv is boncolgat, egyáltalán nem jött át. Nem tudtam együtt érezni a főhőssel sajnálom. A huzavonát a babával nevetségesen abszurdnak éreztem. A vége pedig nem hozott megnyugvást.

Egyáltalán nem tetszett ez a film. Ez a műfaj nem az én világom, így kizárólag azoknak tudom javasolni, akik kedvelik a szenvelgő történeteket, és nem zavarja őket, ha nincs mellette cselekmény.

Elvis

"A legendás Elvis Presley élete, ahogy még sosem láttuk: titokzatos menedzsere, a magát csak „ezredesnek” szólíttató Tom Parker szemén keresztül. A két férfi közti különös, sokat változó kapcsolat (néha barátság, néha gyűlölet) több mint 20 évig tartott. Akkor kezdődött, amikor Elvis még a pályája elején állt, nem múlt el akkor sem, amikor az énekes addig példátlan hírnevű sztárrá emelkedett, és akkor is megmaradt, amikor megismerte élete legfontosabb nőjét, Priscillát.
Közben Amerika háborúba ment, elveszítette az ártatlanságát, és megváltozott az egész világ. De a két férfi között mindig megmaradt valami furcsa kapcsolat..."

Nem vagyok Elvis rajongója, nem igazán tudtam róla semmit, és kicsit tartottam a sok dicsérettől, amit ez a film kapott, mert a Rocketman számomra nagy csalódás volt, és féltem, ezzel is így járok majd. Nos, aggályaim alaptalannak bizonyultak.

Ez egy nagyon rendben lévő életrajzi film jó tempóval és megfelelő zenés jelleggel. Számomra, aki minimális háttértudással ült be rá, nagyon sok dologra rávilágított, amiről hallottam, csak nem értettem. Például, hogy Vegas miért van tele Elvisnek öltözött fickókkal... A film tempója feszes, kellemesen halad előre a cselekmény. A negatív szereplő narrációja jó ötlet volt, és nagyon szépen felépíti, miért is volt ennyire különleges Elvis zenéje, holott nem is írt saját dalokat. Austin Butler pedig zseniális, tökéletes választás volt erre a szerepre.

Nekem tehát ez a film nagyon tetszett, így bátran tudom ajánlani mindenkinek, akár rajongó, akár nem. Zenés életrajzi filmek kedvelői előnyben.

Esküvők ideje

"A szülői nyomás arra készteti Ashát és Ravit, hogy eljátsszák egymás párját a nyári esküvőkön, azonban egyszer csak elkezdenek érzelmeket táplálni egymás iránt."

Időről-időre szükségem van egy könnyed, romantikus vígjátékra. Ezt a célt szolgálta múlt hónapban ez a film több-kevesebb sikerrel.

A történet tipikus, az indiai vonal kissé sztereotip, és a film humora sem kiemelkedő. Amolyan, ha nincs jobb dolgod, egynek elmegy film. A készítők szerintem kissé lustára vették a dolgokat, mert ahelyett, hogy kitaláltak volna bármi újat, vagy megpróbálták volna nem ilyen felszínes módon bemutatni az indiai kultúrát, megelégedtek a megszokott sablonokkal. Szóval kicsit csalódás volt ez a film, ám a hónapra kielégítette a műfaj iránti vágyamat.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik szívesen néznek meg egy olyan romantikus történetet, amilyet már korábban jó néhány filmben láttak. Ha pedig valaki az indiai vonal miatt érdeklődne, nos, nem ebben fogja megtalálni a kultúra esszenciáját, az tuti.

Rémálmok sikátora

"Az utazócirkusznál dolgozó Stanton Carlisle becsvágyó férfi, aki néhány jól megválasztott szóval tehetségesen manipulálja az embereket. Találkozik egy pszichiáternővel, akiről rövidesen kiderül, hogy talán még nála is veszedelmesebb."

Jó rendező, jó színészek, borongós hangulat, minden csábítónak tűnt, de be kell látnom, hogy el kellene már engednem a cirkuszos történeteket, mert hidegen hagynak.

Ez a film számomra hatalmas csalódás volt. Nem fogott meg sem a történet, ami egyébként tele volt homályos foltokkal és nem a jó értelemben, sem a szereplők, sem a hangulat. Egy ideig még csak-csak fenntartotta a figyelmemet, aztán úgy elkezdtem unni, hogy alig vártam, hogy a főhős lebukjon, és vége legyen végre. A "nagy csavar" sem hatott meg igazán, és még a maffiózó szál is meglehetősen vérszegényre sikerült.

Untam, nem tetszett, inkább nem ajánlom senkinek. Legközelebb pedig hatszor meg fogom gondolni, mielőtt belevágok bármilyen cirkuszban játszódó történetbe.

Értékelés:

Thor - Szerelem és mennydörgés     -  10

Elvis                                                  -   9

Esküvők ideje                                   -   6

Rémálmok sikátora                          -   5

Az elveszett lány                              -   4

Higgy nekem

Ez a kötet a Bízz bennem folytatása, és még mindig nagyon tetszik ennek a sorozatnak a borítója.

496 lapjával megszokott vastagságú olvasmány.

Fülszöveg:

"Már ötödik napja tart az IOV, és a címvédő piros csapat még mindig versenyben van, méghozzá nem is akárhogy, a résztvevők és szervezők is őket tartják az egyik legesélyesebbnek a győzelemre.

Az otthoniak azonban továbbra is kétkednek, számukra az idei Szirtes-csapat mindörökre megbélyegzett társaság marad, akiknek az IOV részvétele és eredménye sem változtatja meg a negatív megítélésüket.
Kocsis igazgató próbál tenni ez ellen, és mindent bevetve igyekszik megkedveltetni a négy versenyzőt a szirtesesekkel, miközben a Hortobágyon egyre kiélezettebb a verseny, Sára, Rajmund, Vivi és Dominik pedig az események sodrásában szép lassan rádöbbennek, hogy nemcsak sorstársakra, de barátokra is találtak. Sőt, talán még annál is többre…"

Általában olvasás után pár napon belül értékelni szoktam a könyveket, most viszont közbe jött egy utazás, így három hét késésben vagyok. Ezért az élmény nem olyan friss, és rá kellett jönnöm, hogy utólag kicsit összefolynak a kötetek. Ha ugyanis erre a könyvre gondolok, a hangulat az, ami megvan, ám az, hogy pontosan milyen feladat volt és mikor, azon el kell töprengenem. Ez pedig azt mutatja, hogy átvezető könyvnek teljesen rendben volt, de nem adott kiemelkedő élményt.

A cselekmény és a verseny ott folytatódik, ahol az előző könyv végén megszakadt, és igazából nem hozott semmi váratlant. Sikerült még azt is tisztázni, miért megy folyton feladatra a főhős, ami egyébként írói szempontból jó húzás volt, lendítette előre a cselekményt.

A karaktereket picikét jobban meg lehetett ismerni, ami szintén dicséretes. Dominik is kapott egy kis teret (no nem sokat, de már ez is valami), aminek nagyon örültem. A csapatok kiesésével pedig végre néhányan nevet és arcot kaptak ebből a színkavalkádból. Eddig csupán a főhősökkel jóban lévő pár ember vált személlyé, míg a többi színkód alapján létezett. Most viszont egyre többen kaptak nevet, egy-egy mondatnyi megszólalást vagy bármilyen új tulajdonságot a melegítőjük színe mellé. Erre pedig szükség volt, mert itt elvileg sok a diák, az olvasó mégis csak egy tucatot lát közülük, a többi egyszerűen beolvadt a környezetbe.

Megengedek magamnak egy gonosz megjegyzést: alig várom, hogy Panna kiessen. Nem szoktam átugrani oldalakat, bekezdéseket, de esetében szemrebbenés és bűntudat nélkül megtettem. Értem én, hogy a szómenése az egyik visszatérő poén, de nekem durván sok, így amint Panna feltűnt, lapoztam kettőt a könyvben.

No, de kanyarodjunk vissza  főhősökre. Ez a rész a kapcsolatuk alakulásáról, a kezdeti szimpátia elmélyüléséről és a románcról szólt. Kellemes tempóban, aranyosan alakulnak a dolgok. Rajmund és a balhés jelzője még mindig nincsenek összhangban, de ebben a részben ez annyira nem is volt érdekes. A bimbózó románc sikeresen elterelte a figyelmet. Azért az utolsó kötetre remélek némi konklúziót az ügyben.

Sára közel járt, hogy Panna sorsára jusson, mert már nagyon, de tényleg nagyon unom a belső monológjait a tánccsoportjáról. Mintha a szerző ötven oldalanként kényszert érezne, hogy megint az olvasó szájába rágja a nagy tanulságot. Pedig egyébként egy szerethető karakter, de ezek a megnyilvánulásai, és hogy túl jó mindenben, amit kipróbál, rontják az olvasói szimpátiát.

Az internetes kommentháború még mindig szórakoztató. Ráadásul akadt némi fejlődés a trollokat illetően, és bár rezeg a léc, az igazgató is inkább szórakoztató volt, mint idegesítő.

Összességében tehát, ha visszagondolok erre a kötetre, a kellemes olvasási élmény jut eszembe. Valamiért nagyon kikapcsolnak Leiner Laura könyvei, főleg ha néhány nehéz témájú könyv után veszem kézbe, vagy épp meg vagyok fázva, mint ahogy ennél a kötetnél történt.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző részt olvasta. Illetve, aki még nem vágott bele a sorozatba, de szeretne egy könnyed, ifjúsági regényt hazai helyszínen egy csipet internetes gonoszkodással fűszerezve, kezdjen bele nyugodtan.

Szent Szó

Kedvelem az izlandi irodalmat, ez a borító pedig nagyon szép, és ennyivel meg is nyert magának ez a könyv.

Nem hosszú olvasmány, 284 oldal, gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Egy fiatal nő, Edda eltűnik az otthonából, újszülött gyermeke mellől. A rendőrség tanácstalan, és a család a nő öccsét kéri meg, hogy keresse meg Eddát. A rejtély megoldásához egy idegen világban kell követnie a nő nyomait, és meg kell küzdenie a család nem mindennapi múltjával. A Szent szó szenvedélyekről és olvasásról, menekülésről és utazásokról és az emberi elme bámulatos labirintusáról szól."

 A cím alapján számítottam rá, hogy az irodalom nagy hangsúlyt kap ebben a történetben, és ebben nem is csalódtam, bár máshogy alakult, mint gondoltam.

Nehéz lenne beskatulyázni ezt a történetet, mert egyszerre szól anyaságról, kapcsolatokról, írott szóról, miközben elmesél egy nyomozást, és ad egy kis társadalomkritikát. A cselekmény ezért összetett, több nézőpontot és idősíkot követ, ami árnyalja a képet, ám ha az olvasó nem rajong az ugrálásért, kieshet a ritmusból. Én nagyon kedvelem az ilyen szerteágazó történeteket, így jó élmény volt olvasni.

A cselekmény veleje Edda eltűnése és a nyomozás utána, és bár ez viszi el az olvasót a már említett irodalmi gondolatokig, számomra nem ez volt a könyv legérdekesebb része. A családtörténeti szálat sokkal jobban kedveltem. Az írónő kifejezetten érdekes karaktereket alkotott, akik nem épp hétköznapi módon alakították az életüket. Tetszett, hogy minden karakternek volt egy kis mélysége, hogy mindegyiknek adott egy kis teret a kibontakozáshoz, és nagyon tetszett az a családi dinamika, amiben működtek. Egyszerűen lekötöttek az apró-cseprő dolgaik, még jobban is, mint a nyomozás New Yorkban.

Ez a könyv egyébként is karakterközpontú, bár nehéz lenne megmondani, ki is a főhős, hiszen Edda körül forog a cselekmény, ám ő viszonylag keveset szerepel a történetben, ellentétben mondjuk a testvérével. Ráadásul a kifejezetten mellékszerepben lévő karakterek egy része is meglehetősen érdekes, bár akadt egy hiányosság is közöttük. Számomra Ragnar egy nagy kérdőjel volt. Edda férje, mégis alig tudunk meg róla valamit, nem ismerjük a kapcsolatukat, pedig ez a könyv épp a kapcsolatokról szól.

A címben is sugallt irodalmi vonatkozásról vegyes érzéseim voltak. Egyrészt az alapfelvetés és a kezdeti filozófiai elmélkedések érdekesnek tűntek, aztán viszont olyan irányt vettek, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Kicsit talán túlságosan nagyot ugrott bennük a szerző, így helyenként hiányosnak éreztem a téma kifejtését. Az pedig, hogy egyáltalán nem értettem egyet a kötet végi nagy elméleti következtetéssel, nem tette számomra szimpatikusabbá ezt a részt.

A társadalomkritikát is egy cseppet hiányosnak éreztem, mert sablonos állításoknál nem ment mélyebbre. Sőt, egyáltalán nem mutatta be, mégis hogyan lett a különc Eddából tucatmintára készült influenszer. Ezzel pedig szerintem a szerző egy nagy lehetőséget hagyott ki.

Egyébként a szöveg stílusa nagyon kellemes, olvasmányos és helyenként kifejezetten szépnek találtam. (Nagyon tetszett a pikkelyes hasonlat.) Ebben persze a fordító keze is benne van, aki már megint kiváló munkát végzett. A következtetést tehát levontam, fogok még olvasni az írónő tollából.

Összességében tehát, bár voltak benne olyan részek, amelyek nem nyűgöztek le annyira, és a végét összecsapottnak éreztem, jó olvasási élményt adott ez a kötet. Nagyon tetszett a családtörténeti szál, a karakterek és a tempó, így tudom ajánlani azoknak, akik egy különleges családtörténetre vágynak. Elmélkedni szerető olvasók előnyben. Aki viszont a fülszöveg alapján egy izgalmas nyomozást vár, csalódni fog, mert itt nem a cselekményen, hanem a szereplők múltján és belső világán van a hangsúly.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Az írásban varázserő rejlik, megváltoztatja a gondolkodásunkat, a viselkedésünket, a világot. Az írás a tűz megszelídítése óta az emberiség legnagyobb hatású eszköze."