Mielőtt rátérnék a decemberben megnézett filmek listájára, gyorsan összegzem a 2021-es évet mozgóképek szempontjából.
A legtöbb filmet májusban néztem meg, konkrétan tizenkettőt. A legkevesebbet pedig augusztusban, csupán kettőt. Egész évben 7 alkalommal voltam moziban, ami magamhoz képest nagyon kevés, de a helyzetből adódott és nem a lelkesedésem hiányából. Ha a teljes évet nézzük, 10 filmet értékeltem 10 pontra, ami nem rossz arány. A megnézettek között volt 10 dokumentumfilm és 7 animációs.
Összesen egyébként 82 filmet láttam az elmúlt évben és ebből 11-et decemberben. Lássuk hát azokat a decemberi filmeket!
A karácsonyi kastély
"Egy amerikai írónő meg akar venni egy skót kastélyt egy mogorva hercegtől, aki nem szívesen adná el, de végül mindketten többet kapnak, mint amire számítottak."
Decemberben mindig sort kerítek legalább egy karácsonyi romantikus fimre. Karácsony előtt jólesik egy kis giccs.
Azért ezt a filmet választottam, mert egy skót kastély adja a díszletét. Imádom a kastélyokat, és igazából már ennyi elég is volt nekem. A történet tipikus, kiszámítható és gyakorlatilag mentes minden meglepetéstől. A film végi "konfliktushelyzet" olyan suta, hogy nevetségesnek hat, de épp annyira giccses, mint számítottam rá. Karácsony, kastély, cuki kutya, és egy nem különösebben érdekes románc. Ünnepek előtti kikapcsolódásnak rendben van, de senki se számítson tőle sokra. Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik a karácsonyi giccseket.
Minari: A családom története
"A nyolcvanas években egy dél-koreai család Kaliforniából egy arkansasi farmra költözik, hogy új otthont alapítson. Jacob, a családfő bízik a saját családi gazdaság mielőbbi beindításában. Felesége, Monica jóval szkeptikusabb, s miközben egy csirkefarmon dolgozik, aggódik a nehézségek és kisfia, David egészsége miatt. A napi munka mellett a szülők nem tudnak vigyázni a gyerekekre, ezért segítségül hívják Monica édesanyját Dél-Koreából. A messziről érkező és bölcsességet hozó nagymamával sem boldogulnak könnyen a gyerekek, ám életigenlő, vidám természete mégis változást hoz el a család életében."
Ez a film több díjat nyert, és az Oscar sem kerülte el. Az ennyire felértékelt filmek pedig mindig felkeltik a kíváncsiságomat. Még úgy is, hogy A nomádok földje után kissé cinikus is vagyok a díjazásokkal kapcsolatban.
Ez a film egy családi dráma egy kisfiúra fókuszálva. Nincsenek benne nagy események, sőt a háttér (például a szülők kapcsolata) egy része kibontatlan marad. Mégis van benne egy kis hétköznapi báj, amitől az egyébként nem épp eseménydús film végig érdekes marad. A kisfiú és a nagymama dinamikája pedig elviszi a hátán az egészet. Tetszettek a szimbólumok, a képi világ, az üzenet, így egyáltalán nem bánom, hogy megnéztem. Azonban, mivel a háttér meglehetősen homályos és nem az eseményeken, hanem a karaktereken van a hangsúly, csak azoknak ajánlom, akik kedvelik a lassú, családi drámákat.
A kutya karmai közt
"A zsarnokoskodó ám vonzó farmer gúnyos kegyetlenséggel reagál, amikor a fivére hazaállít újdonsült feleségével és kisfiával, amíg be nem következik egy váratlan fordulat."
Először is nincs ebben a filmben semmi fordulat, és annyira túl van lihegve, hogy az már félelmetes. Nagyon jó reklámja volt ennek a filmnek, így felkeltette az érdeklődésemet, még úgy is, hogy nem szeretem a vadnyugaton játszódó történeteket.
Ez a film lassú és ellentétben az előző, dél-koreai alkotással, rettentően unalmas. A szereplőkkel nehéz, sőt helyenként lehetetlen azonosulni, mert néhány kivételt leszámítva, érthetetlen a motivációjuk. A film ráadásul szándékosan távolságtartó mindennel és mindenkivel. Próbál feszült lenni, de inkább görcsös. Próbál izgalmasnak tűnni, de a végkifejlet borítékolható. A néző így nem csupán unatkozik, hanem könyörög, hogy ezek a sótlan, unszimpatikus karakterek menjenek már el a francba. Ha pedig a néző a szereplőgárda vesztét kívánja, az nem épp azt jelzi, hogy jól szórakozik.
Egyáltalán nem tetszett ez a film. Untam, idegesített és úgy érzem, elvesztegettem rá sok-sok drága percet. Senkinek sem ajánlom.
Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő
"Suzu, a 17 éves középiskolás lány egy kis Japán faluban él édesapjával. Fiatalkorában balesetben elveszítette édesanyját, akivel sokat énekelt. Évek óta csak árnyéka önmagának, édesapja és közte szakadék keletkezett. Egy nap Suzu belép az ötmilliárd felhasználóval rendelkező, „U” nevű virtuális világba, ahol a Belle nevű avatarja hamar világhírű énekesnővé válik. Belle találkozik egy titokzatos, sárkányszerű karakterrel, akit a U felhasználói megvetnek és kiközösítenek az agresszív viselkedése miatt, Suzu azonban úgy érzi, hogy segítenie kell a hozzá hasonlóan mély fájdalmakkal küszködő „Szörnyetegnek”."
Minden alkalomra lecsapok, amikor animét adnak moziban, mert sajnos nagyon kevés ilyen van. Ráadásul a legutóbbi hasonló mozis élményem (Mirai - Lány a jövőből) is Hosoda Mamoru rendezőnek köszönhető. Szóval nagy lelkesedéssel mentem el a premier előtti vetítésre, és vittem magammal San Diegót, aki hősiesen tűrte az éneklős részeket.
Ez a film egy Szépség és a szörnyeteg átdolgozás. Csupán elemeiben köthető a klasszikus meséhez, és ez így van jól. A cselekmény szépen fel van építve a virtuális és a valós iskolai közegben is, hogy a végére a két szál összefonódjon. A karakterek szerethetőek, a történet helyenként nagyon vicces, a látvány szép és a zene is rendben van. Bevallom, tényleg nem tudtam, hogy ennyit énekelnek benne. Az egyetlen hibája talán csak a vége, ahogy a "szörnyeteg" konfliktushelyzetét sután lezárta, ám ettől eltekintve egy kifejezetten kedves alkotás.
Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom minden anime kedvelőnek. Talán még el lehet csípni a moziban is.
Pókember - Nincs hazaút
"Peter Parker számára legutóbb nem alakult túl szerencsésen az európai kiruccanás. Hazatérve azonban nem várt nehézséggel kell szembenéznie, hiszen valódi kiléte Pókemberként az egész világ előtt lelepleződött."
Habár mostanában a Marvel filmekkel nem volt szerencsém (lásd az októberi filmélményeimet) vagyok akkora Pókember rajongó, hogy rögtön elszaladtam a moziba megnézni ezt a filmet. És milyen jól tettem!
Ez a film nem hibátlan, de olyan szépen el tudja terelni a néző figyelmét az izgalmas akcióval, a humorral és egy-egy elejtett utalással a korábbi alkotásokra, hogy ez nézői szempontból senkit sem érdekel. Komolyabb hangvételű, mint az előző két film, de ugyanolyan szórakoztató és ez itt a lényeg. Úgy szórakoztató, hogy az ember közben nem érzi úgy, le kell bontania néhány agysejtet, hogy értékelni tudja, hanem csak laza, helyenként megbotlik a saját logikájában, de nevetve leporolja magát és szaladgál tovább. Egyszerűen jó nézni, szuper filmélményt ad, főleg széles vásznon.
Élveztem minden percét, így bátran ajánlom a rajongóknak és azoknak is, akik hasonló cipőben járnak mint én, és kezdenek elhidegülni a Marvel filmektől, mert ez bizony mindkét csoportnak jó élmény lesz.
A fiú, akit Karácsonynak hívnak
"Nikolas karácsonyi kalandjainak története. Egy karácsonyi rajzfilm, mely Matt Haig azonos című regényén alapszik, és amelyben hó, elfek, emberrablás, még több hó és Maggie Smith szerepel."
Karácsonykor karácsonyi filmre vágytam, és ez jött szembe a Netflixen. Jaj, de bánom már!
Az ötlet nem rossz, bár láttunk már hasonlót, nem is egyet, és még a film kezdete is ígéretes. Aztán valami elszabadult a szörnyű digitális effektek, sarkított karakterek és fura gyerekszínészek világában, és létrejött belőle ez a giccses, de egyáltalán nem cuki katyvasz. Ez a film fárasztó, és lehet, hogy egy hatéves elvan vele, de egy felnőtt agyérgörcsöt kap tőle. Egyrészt sikerült a legmanószerűbb kisfiút kiválasztaniuk egy nem manó szerepre. Másrészt úgy dobálóztak a drámával, mint iskolások a friss hóval. Harmadrészt a történet szájbarágós, kiszámítható, és nem igazán érdekes. Egy karácsonyi mese célja az lenne, hogy elvarázsoljon kicsit, melengesse az ember lelkét, ez viszont olyan rideg, mint egy fagyott mókus a pusztában. Nagyon nem sikerült elkapni a hangulatot és ez teljesen nyilvánvaló.
Nagyon rossz ez a film, tévedés volt megnézni. Senkinek sem ajánlom, nézzétek inkább meg a Klaust, az egy kedves karácsonyi mese, ez meg egy szutyok.
Ne nézz fel!
"A “Don’t Look Up” két alacsony képzettségű csillagász történetét meséli el, akiknek végig kell menniük az összes nagyobb publikáción, legyen az televíziós vagy írott sajtó, hogy figyelmeztessék az emberiséget, hiszen a Földet pusztulás fenyegeti."
Nagyon vártam ezt a filmet és nem kellett csalódnom.
Ez egy szatíra, ami a néző arcába nyomja, milyen abszurd világban élünk. Hiába mesél el egy fiktív történetet, ami látszólag teljesen elrugaszkodik a valóságtól, nagyon sok párhuzamot lehet észrevenni valós eseményekkel. Miközben a néző jókat kacag a jelenetek abszurditásán, valahol érzi, hogy mégsem vicces, mert tényleg elképzelhető, hogy válsághelyzetben emberek így viselkedjenek. Ettől pedig a film egyszerre egy szórakoztató vígjáték és egy olyan görbe tükör, mint a Black Mirror. A filmnek tehát elég erőteljes üzenete van, ami a túlzásokon át is keményen érződik.
Zseniális alkotás. Nekem nagyon tetszett, és bátran ajánlom mindenkinek.
14 hegycsúcs: Semmi sem lehetetlen
"A rettenthetetlen nepáli hegymászó, Nimsdai Purja belevág a lehetetlennek tűnő küldetésbe: hét hónap alatt akarja megmászni a világ mind a tizennégy 8000 méteres csúcsát."
Ez a dokumentumfilm hegymászókról szól. A Free Solo után minden ilyesmi érdekel, azonban rá kellett jönnöm, hogy nem minden dokumentumfilm lett olyan szépen összerakva.
A történet érdekes és fontos is. Mindig arról szólnak a hírek, hogy egy gazdag európai melyik csúcsra mászott fel, míg a felmászásához segítséget nyújtó rengeteg serpa még csak meg sincs említve. Pedig nélkülük senki sem mehetne fel semmilyen hegyre. Szóval fontos üzenetet közvetít a film. Azonban alig 100 percben meséli el 14 nagyon nehéz hegy megmászását és a főhős motivációját, ez pedig kevés. Van olyan hegy, ami két percet sem kap a filmben, és ettől a nézőnek erőteljes hiányérzete támad. Értem én, hogy kevés volt a pénz és rövid az idő, de nem volt szerencsés ennyire lecsupaszítani ezt a történetet. Minisorozatként sokkal jobban megállta volna a helyét.
Összeségében tehát érdekes dokumentumfilm, de nem kiemelkedő. Azoknak ajánlom, akik szívesen néznek dokumentumfilmeket főleg sport témakörben.
Megbocsáthatatlan
"Egy börtönből szabadult nő, miután erőszakos bűncselekmények miatt rárótt idejét letöltötte, megpróbál visszailleszkedni a társadalomba, amely nem képes megbocsátani a múltjában történteket."
Sok jót hallottam erről a filmről, így adtam neki egy esélyt.
Nem volt alaptalan a dicsérete, mert egy érdekes témát meglehetősen izgalmasan dolgoz fel. Eléggé amerikai, de ettől még átérezhető, megérthető. Tetszett, hogy fokozatosan adagolták az információkat, és a film végére egy jó csavart is összehoztak, bár voltak benne kiszámítható elemek.
Összességében tehát ez egy érdekes személyi dráma, amiben a családi kötelékeknek nagy szerepe van. Tetszett, bátran tudom ajánlani a téma iránt érdeklődőknek, illetve mindenkinek, aki egy szépen felépített drámára vágyik egy izgalmas csavarral.
Édes kislányom
"Felesége halála után a férj megfogadja, hogy igazságot szolgáltat, miközben megpróbálja megvédeni megmaradt családtagját – a lányát."
A magyar cím borzalmasan hangzik, és bár kedvelem Jason Momoa játékét, nem sokat vártam ettől a filmtől. A történet meglehetősen tipikus, egy megtorlást mesél el, és főként az akción van a hangsúly, ám volt a készítőknek egy kreatív ötletük.
A film lényegében egy csavarra van felépítve, és ez működik is, ám a történet további elemeinek rovására megy. A rosszfiúk karakterei nem igazán vannak kidolgozva, akadnak benne suta és túlságosan egyszerű megoldások, a bérgyilkos pedig két lábon járó sztereotípia. Aki csupán bosszú alapú csihi-puhira vágyik, az meg fogja kapni tőle, ám aki ennél többet akar, amit a film jó ötlete fel is vet, az kicsit csalódni fog.
Nem voltak magas elvárásaim, így viszonylag kellemes élménynek találtam még úgy is, hogy ez a műfaj nagyon távol áll tőlem. A zsáner kedvelőinek így nyugodtan tudom ajánlani.
A leleményes Hugo
"Az órás apja halála után az iszákos nagybátyja veszi magához Hugót. A nagybácsi eltűnése után az árva fiú titokban javítja a pályaudvar óráit, vigyázva arra, nehogy elcsípjék. A főinspektor ugyanis a lézengő gyerekeket lelencházba dugja. Szabad idejében Hugo az egyetlen örökségét, a különös gépembert, próbálja működésbe hozni, lévén meggyőződése, hogy az apja üzenetét hordozza. Amikor alkatrészt lop hozzá a pályaudvari játékboltból, a tulaj lefüleli a fiút. Az árus lányának azonban megesik a szíve rajta. Isabelle elhatározza, hogy segít neki."
Ez egy viszonylag régi film, 2011-es, de csak most sikerült időt szánnom rá, pedig régóta érdekelt.
Nagyon sok technikai Oscar-díjat bezsebelt, és tényleg nagyon rendben van a film hangulata, a látványvilág és a zene. A szereplőgárda is jól lett összeválogatva, a történet pedig kedves, így minden megvan ebben a filmben, ami egy családi moziélményhez kell. Filmrajongó pedig mindig szívesen néz olyan alkotást, ahol a filmek szeretete hangsúlyos szerepet kap. A cselekmény persze viszonylag egyszerű, picikét talán tipikus is, mivel gyerekek a főhősei, ám ez nem vesz el a bájából.
Tetszett, kellemes szórakozást nyújtott, így bátran ajánlom mindenkinek. Ez egy kedves és hangulatos film, borús idő esetén tudom javasolni.
Értékelés:
Pókember - Nincs hazaút -> 10
Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő -> 9
Ne nézz fel! -> 9
A leleményes Hugo -> 8
Megbocsáthatatlan -> 7
14 hegycsúcs: Semmi sem lehetetlen -> 7
Minari -> 6
A karácsonyi kastély -> 5
Édes kislányom -> 4
A fiú, akit Karácsonynak hívnak -> 3
A kutya karmai közt -> 2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése