Tündevér

A Vaják sorozat harmadik része ránézésre épp olyan, mint az első kettő. Ismét 300 oldal körül jár és ismét vörös-fekete borítót kapott egy meghatározhatatlan figurával (Én ezúttal sem jöttem rá, ki ez az íjjal felszerelt tünde.), legalábbis a PlayOn kiadásában. A tartalmat illetően azonban már kicsit más a helyzet, no de előbb jöjjön a fülszöveg:

"Az emberek, törpök, manók és tündék több mint száz esztendőn keresztül éltek békében egymás mellett. De ennek a békének vége, és a fajok ismét egymás ellen – és maguk ellen – harcolnak.
Ebben a viharos időben születik egy gyermek, akire a világ összes vajákja várt. Ciri a Cintrai Nőstényoroszlán, Calanthe királyné unokája. Különös hatalmakkal és még különösebb sorssal van megáldva, mert egy jövendölés Lángnak hívja őt: lángnak, amely örökre megváltoztatja a világot – jó vagy rossz irányba…
Ríviai Geralt, a vaják magával viszi Cirit a vajákok központjába, de Ciri egyáltalán nem hasonlít a többi tanítványhoz. Nem kell keresztülmenjen az átlagos vajákok számára a természetfeletti képességek eléréséhez szükséges mutációkon, amelyek gyakran kiirtják az érzelmeket és az emberi érzékenységet. Ciri valami egészen egyedülálló.
Ahogy a politikai helyzet egyre baljóslatúbbá válik, és a háború fenyegetése szinte már kézzel fogható a vidéken, Ciri megtanulja a hatalmát azok támogatására használni, akik szembeszállnak a gonosszal. De több segítségre van szüksége, mint amennyit a vajákok adhatnak neki: amint Geralt és ő elhagyják a vajákok központját, olyasvalaki veszi üldözőbe őket, aki pontosan érti a prófécia tartalmát – és pontosan tudja, mire képes Ciri."

Ahogy a fülszöveg is mutatja, jelentős változás állt be ebben a sorozatban: lett központi cselekménye. Míg az előző két rész legfeljebb lazán kapcsolódó kalandokból állt, addig itt már egy kaland van, értelemszerűen Ciri körül, ám a már jól megszokott kisebb sztorikból felépítve. Be kell vallanom, hogy ez először bosszantott, mert vágytam a megszokott alternatív mesékre, ám aztán megbarátkoztam vele. A történetnek ugyanis határozottan jót tett a központi cselekmény.

Tetszett, hogy hiába ugráltunk fejezetenként időben és térben, a lényegi elem változatlan maradt. Ráadásul, míg a könyv első felén a hangulat a megszokottnál komorabbra sikerült, néhány kedvelt szereplő felbukkanásával helyreállt a rend, és ha nem is volt olyan bohókás, mint korábban, de mindenképpen szórakoztatóbbá vált.

Azt hiszem, ki kell jelentenem, hogy Kökörcsin egyik rajongója lettem. Már a második részben is éreztem, hogy ő az egyik legjobb szereplő, de ez most már kétségtelen. Úgy feldobta az olvasási kedvemet, mint költészetrajongó fruskák a szoknyájukat a trubadúr közelében. A sorozat legszórakoztatóbb fénypontjai mindig hozzá kapcsolódnak.

A másik szereplő, akiről szintén nagyon szeretek olvasni, az Yennefer, mert ő sokkal gördülékenyebbé teszi az olvasást gunyoros megjegyzéseivel. Nagyon örültem, hogy ezúttal nagyobb hangsúlyt kapott és úgy néz ki, ez a folytatásban is ki fog tartani.

A főhős persze továbbra is Geralt, akinek jól áll az utazás. Ráadásul ő tényleg magányos farkasként a legjobb, olyankor keveredik a legérdekesebb kalandokba.

Cirit a könyv elején nem igazán tudtam hová tenni. Köré épül a központi cselekmény, ez eddig oké, voltak szórakoztató megnyilvánulásai, ami szintén oké, valahogy mégis csak az utolsó fejezetben éreztem úgy, hogy van helye a többiek mellett. Talán mondhatom, hogy kellett idő, míg felnőtt a feladathoz.

No, és hogy mi ez a központi cselekmémy? Egyelőre jóslat és ármánykodás gubanca. Az író még nem igazán konkretizált semmit és bár az olvasónak ezúttal elég részletes képet adott az egyes országokról, azok elhelyezkedéséről és uralkodóik politikai érdekeiről, azért akadnak itt még hézagok. Mégis, ez az összeesküvős, orgyilkos vonal tetszett. Tetszett, hogy adott hátteret az eseményeknek és motivációt a folytatásnak.

Nem tetszett azonban, hogy Sapkowski már megint visszatért a kizárólag párbeszéden alapuló narrációhoz. Rendkívól puritánnak éreztem a mágiaórákat, amelyek tőmondatokban folytatott párbeszédekből álltak hosszú oldalakon keresztül. Biztos bennem van a hiba, hogy a "Így fordítsd a csuklódat! Nem jó. Igazíts rajta! Ez az! Most jó! Gyorsabban. Hajajaj!" monológok tömege érdektelen, gagyi és semmitmondó volt. Tudod, tudom, sznob olvasó vagyok, de ez van, nekem igen is kell a leírás és ebből alig kapok bármit is ebben a történetben.

Összefoglalva, a sorozat továbbra is jó, sőt kezd összeállni a cselekmény, a karaktereket pedig nagyon megkedveltem, ám a nyelvezettel még mindig vannak gondjaim. A gondokon azonban túl fogok lépni és kíváncsian várom, mit hoz a negyedik kötet.

Tudom ajánlani ezt a részt azoknak, akik az előző kettőt olvasták és szerették. Ha pedig valakit esetleg zavart volna a korábbi részek összefüggéstelensége, akkor mindneképpen lapozzon bele, mert itt bizony kezd összeállni minden.

A kínaiak furák? - avagy kínai kultúrsokk

Ezzel a bejegyzéssel szeretném lezárni az élménybeszámolót kínai utamról. Kicsit sokáig húztam, hiszen nyáron jártam Ázsiában, ám eltartott egy ideig, mire minden helyére került a fejemben és átnyálaztam azt a rengeteg fényképet, amit készítettünk. Szóval ez lesz az utolsó bejegyzés Kínáról (legalábbis addig, amíg újra el nem megyek oda...) és talán a legszemélyesebb is. Most ugyanis semmi mást nem szeretnék megosztani olvasóimmal, mint személyes kultúrális sokkjaimat.

Más a kultúra, más a nyelv!

Mivel úgy mentem ki Kínába, hogy a köszönésen kívül egyetlen szót sem beszéltem kínaiul, tisztában voltam vele, hogy nem fogom érteni a helyieket és ők sem fogják érteni azt, amit én mondok. Mégis, megérkezni egy olyan országba, ahol nem csak azt nem érted, amit mondanak, hanem halvány lila gőzöd sincs, mi van kiírva a táblákra és az egyes metrómegállók kínai nevét sem tudod megkülönböztetni egymástól, az azért elég ijesztő tud lenni.

Ahogy a közlekedési útmutatóban már írtam róla, első taxiutunkon megtapasztaltuk, milyen az, ha egy szavát sem érted a sofőrödnek és ő sem ért téged. Ettől függetlenül elég jól elboldogultunk. Általában mi beszéltünk hozzájuk angolul, ők meg mosolyogva feleltek valamit kínaiul. Ennyi erővel igazából magyarul is szólhattunk volna... 

Szóval, amikor épp nem volt velünk a tolmácsunk, Ribizly, kézzel-lábbal kommunikáltunk. Ez egy kicsit furcsa volt, néha zavarba ejtő (engem legalábbis zavar, ha nem értek valamit), de mindig megoldódott. Attól ugyanis, hogy két ember nem beszél közös nyelvet, még megértheti egymást. A kínai ráadásul barátságos nép és akkor is segítőkész, ha nem érted, hogy épp segíteni próbálnak.

Luoyang városában történt, hogy tolmács nélkül akartunk buszozni. Meg is találtuk a buszmegállót, csak a kínai kiírásból semmit sem értettünk a menetrendből. Megkérdeztünk hát két helyi hölgyet, akik szintén a buszra vártak, megmutatva nekik a kínai nevét annak a megállónak, ahová menni szeretnénk. Helyeselve bólintottak, hogy szálljunk fel velük, aztán pár megállóval később, mikor leszálltak, ugyanolyan hevesen integettek, hogy szálljunk le mi is.  Nem tettük, mert annyit azért tudtunk, hogy ez nem a mi megállónk, még sokat kell utaznunk. Még akkor is integettek, mikor már továbbrobogtunk a busszal és aztán persze rájöttünk, hogy igazuk volt, át kellett volna szállni. Sebaj, fogtunk egy másik buszt, amin a sofőr először a fejét rázta, jelezve, hogy nem arra megy (Pedig a busz száma stimmelt.. Éljenek az arab számok!), aztán végül engedett nekünk és hagyta hogy vele utazzunk. Csakhogy az egyik megálló előtt lefékezett és magához hívott minket és elmutogatta, hogy most le kell szállnunk és átszállni a következő buszra.

Tehát nem feltétlenül kell értenünk a másik ember nyelvét, hogy segítséget kérjünk és hogy segíthessen. A jószándéknak ugyanis nincsnek nyelvi korlátai. Azért az ember mégis nagyobb biztonságban érzi magát, ha legalább pár szót makog az adott ország nyelvén.

Egyébként nagyobb városokban, hotelekben és néhol étteremben találni olyan személyt, aki valamennyit beszél angolul, de ha az ember Kínában jár, készüljön fel rá, hogy az ilyen eset bizony ritka lesz.

Ahová a király is gyalog jár...

pekingi wc falán a figyelmeztetések

Számomra a legmegdöbbentőbb élmény mindig az volt, amikor ki kellett menni az illemhelyre. Itt mutatkozott meg ugyanis az ázsiai és európai ember legnagyobb különbsége: a vécéhasználat.

Először is a kínai éttermekben nincs mosdó. Igen, ez azt jelenti, hogy még a McDonalds-ban sem lehet pisilni, nem úgy mint itthon, ahol ez a gyorsétterem a természet által megsürgetett emberek mentsvára. Szóval, ha valakit Kínában hív a természet, jobban teszi, ha étterem helyett keres egy nyilvános vécét vagy egy metrót. Itt ugyanis nagyjából száz méterenként akad nyilvános illemhely és minden metrómegállóban is van belőlük a peronok közelében. No, de nem olyannak kell elképzelni őket, mint itthon, mert ezek egyrészt teljesen ingyenesek, másrészt jóval tisztábbak. A legtöbb helynek van saját takarítója, aki ott van a közelben és rendben tartja a helyet. Persze így is érhetik kellemetlen meglepetések az embert, ám nem feltétlenül higiéniai okokból. 

Kezdjük talán egy gyors útmutatóval, vagyis mit érdemes tudni a kínai vécékről:

1. Gugolós vécék. Képzeljünk el egy földbe süllyesztett vécécsészét.

2. Nem lehet beledobni a papírt. A kínai csatornahálózat nem olyan erős, hogy elbírja a beledobott vécépepír mennyiséget, ezért a papírtól könnyen eldugul és Ribizly barátom elmondása szerint, akár fel is robbanhat... Gondolom senki sem akar egy ilyen robbanás közelében lenni, úgyhogy tessék a papírt a szemetesbe dobni.

3. Ha valaki nagyon nem bírja angol wc nélkül, keressen egy mozgáskorlátozott mosdót. Azok ugyanis egytől-egyig angol módi szerint vannak. Ám a tisztaságuk hagyhat maga után némi kivetnivalót.

4. Nincs olyan, hogy intimszféra, vagyis ne légy szégyenlős. Vannak helyek, ahol a vécéken egyszerűen nincs ajtó...

Most, hogy az alap paramétereket tisztáztuk, jöjjön a top 3 legbizarabb eset, ami megesett velünk a kínai illemhelyeken:

Lengőajtós kukucskálós wc

Xi'an városában, mielőtt felszálltunk volna a buszra, ami kivitt minket az Agyaghadsereghez, jobbnak láttuk a hosszú út előtt elmenni mosdóba a buszpályaudvaron. Belépve a női mosdóba a következő kép fogadott: a fülkékbe kis lengőajtón át kellett bemenni, mint a western filmekben. Vagyis az ajtó, ha az ember elé állt, a sipcsontja közepétől a mellkasáig ért. Ergo szembenézhettél azzal, aki a fülke túloldalán állt, vagy be is kukucskálhattál hozzá alul és nem csak a bokáját szemlélhetted meg. No, de minek is kukucskálni, ha a lengőajtó keskeny deszkalapokból áll, amelyek között egy-két centiméteres hézagok vannak, gondolom a jobb szellőzés érdekében...

Itt tehát volt is fülke, meg nem is, de legalább rajtunk kívül nem volt senki és sok volt a vécé, így kényemes távolságban szétszóródtunk egymástól, hogy kukucskáló nyílások ide vagy oda, közönség nélkül végezhessük a dolgunkat.

a nyilvános wc utcája

Ajtó és fülke nélküli népszerű nyilvános wc

Pekingben töltött első napunkon történt, hogy vacsora után sétálgatni akartunk a városban. Mivel az étteremben értelemszerűen nem volt illemhely, a csipős kaják mellé a hőségben pedig nem spóroltunk az italokkal, út közben kerestünk egy nyilvános mosdót. Nem is kellett sokáig sétálni, csakhogy a kis utcában a következő meglepetések fogadtak. A vécének nem volt ajtaja és bent nem voltak fülkék, hanem a kis gugolós csészék egy-két méter távolságban el voltak osztva egyetlen nyitott térben. Ráadásul helybéli hölgyek trécselve gugoltak fölöttük. Én itt úgy ítéltem meg, kibírom még pár óráig pisilés nélkül, ám volt a csapatunkban olyan, akinek sürgetőbb volt a dolog, így megvártuk, hogy a bent lévő hölgyek végezzenek és elkezdtünk egyesével bemenni, míg a többiek kis sorban álltak a vécé előtt. Csakhogy a kínaiak nem tudják a sorban állást éretlmezni (lásd a közlekedési útmutatós bejegyzésem), így két hölgy szépen elmasírozott mellettünk és bement a mosdóba. Ott bent elsétáltak csapatunk épp bent lévő tagja mellett, majd visszasétáltak, hogy jól megnézhessék. No, nem kell semmi illetlenre gondolni, pusztán meglepődtek a popó fehérsége láttán, majd nem zavartatva magukat mellé gugoltak és cseverésztek tovább, mintha mi sem történt volna. 

A kínaiak tehát egyáltalán nem szégyenlősek. 

Víz nélküli wc

Ha találkozunk egy olyan vécével, amelyben nem folyik a víz, rájövünk, hogy az ajtó hiánya mégsem olyan nagy baj, mint a víz hiánya. Hegyi túránkon esett meg velünk, hogy a hegyen lévő plázában (Kínában mindnehol van pláza. De tényleg mindenhol, még egy 2000 méter magas szent hegyen is!) a túra előtt még el szerettünk volna menni mosdóba. Csakhogy, mikor a helybéliek benyitnak és savanyú arcal inkább kihátrálnak onnan, az ember rájon, mégsem kell annyira pisilnie. Itt ugyanis az történt, hogy a szokásos gugulós vécékben nem folyt a víz, nem lehetett lehúzni. Nos, ez kis dolog estén nem katasztrófa, a gravitáció megoldja, csak nem túl szép látvány. Viszont, ebben a vécében mindenki nagy dologra ment el a túra előtt, így az összes fülke összes vécéje beleértve a mozgáskorlátozottak részére fenntartottat is tele volt ennek bizonyítékával. Ezzel pedig ez a vécé volt számomra a mélypont utunk során.

Egyébként Ribizly barátom mesélte, hogy ő már sokkal jobban szereti a gugolós vécéket és van ebben értelem. Egy ilyen vécé sokkal higiénikusabb abból a szempontból, hogy kevesebb dologhoz ér hozzá az ember. Nem ül le, nem nyúl a fogantyúhoz, mert egy lábpedéllal kell lehúzni őket és még a kincset sem fogja meg, ha épp nincs ajtó. Illetve vonatos tapasztalatom alapján az emberek kevsébé szokták összekoszolni őket. A vonaton ugyanis volt gugolós és angol vévé is és míg a gugolós teljesen kultúráltnak tűnt, addig az angol borzalmasan koszosnak, pedig a vonaton a takarítónő nem tétlenkedett.

Cuki ázsiai babapopsik

Olyan cuki!

Muszáj külön írnom erről a számunkra furcsa, mégis rendkívül aranyos jelenségről: a kínai kisbabák nem hordanak pelenkát.

Van valami nagyon bájos az ázsiai babákban és úgy általánosságban van valami aranyos a csupasz babapopsiban. Itt a kicsik ezt a vicces és mégis aranyos testrészüket elég gyakran kivillantják, mert pelenka helyett nyitott nadrágokat hordanak. Egyszerűen fel van vágva hátul a nadrág, hogy ha dolga akadna a babának, akadáylmentesen megtehesse. Épp ezért elég sokszor láttunk kivillanó babapopsit - mint a mellékelt képen, ami egy metrón készült - és többször találkoztunk járdaszegélyen vagy fűben gugoló és épp dolgát végző apróságokkal.

Talán furcsának tűnhet, de ezzel a megoldással sokkal hamarabb szobatisztává válnak a gyerekek és környezetbarát megoldás is, nem úgy mint a rengeteg nem lebomló pelenka. Ráadásul, mivel ilyen kicsi korban ilyen sokszor végzik nyilvánosan, akár emberek között a dolgukat, felnőve is megőrzik ezt a természetességet, így nem lehet zavaba hozni őket egy olyan aprósággal, mint hogy nincs a vécén ajtó. Szóval bármennyire is különös, ebben is van logika és ez is egy kulturális különbség a sok közül.

Fehér bőr = hírnév

Fel voltam készülve rá, hogy mi leszünk a furcsa külföldiek, így számítottam bámulásra, de nem gondoltam volna, hogy utunk során olyanok leszünk, mint a filmsztárok. Bármerre mentünk, mindig volt, aki minket bámult, aki lesből lefotózott, sőt, rengetegen jöttek oda hozzánk, hogy közös képet készítsenek velünk. Ez rendkívül furcsa volt, ám erre a jelenségre is van logikus magyarázat.
Kínában sokan élnek, ám nagyon kevesen utaznak. A többségnek csak belföldi utakra van lehetősége. A külföldi filmeket és egyéb tartalmakat szűrik (ezt majd később részletesebben kifejtem), így a lakosság nagy része csak elszórtan lát európai embert és akkor is csak felvételen vagy fényképen. Épp ezért, mikor az illető belföldi utazását tölti egy népszerű turistalátványosságnál és megpillant talán életében először egy külföldit, nem rest őt is látványosságnak tekinteni. Főleg, ha az a külföldi fehér bőrű, pláne ha szőke és ha még kék is a szeme, az maga főnyeremény. Ha tehát az ember ilyen tulajdonságokkal van megáldva és Kínába megy, számítson a hírnévre.

Azért a macskák népszerűségével
Kínában sem vetekedhet az ember...

Mi ezt megtapasztaltuk bámulás, zugképek (Úgy helyezkedett az illető, hogy mi is benne legyünk a háttérben.), nyílt fényképezés (Ha csoportképhez összeálltunk, azon kívül akit megkértünk legalább három másik ember megállt lefényképezni minket.) és persze közös képek formájában. Olyan sokan jöttek oda hozzánk, hogy velünk akarnak közös képet, mintha filmsztárok volnánk. Kezdtem kicsit átérezni a hírességek életét.

Jöjjön megint a top 3 esetünk, amikor mi voltunk a rivaldafényben:
Kakukktojás a csoportképen
Sanhgajban a házassági piacon kezdtünk fotózkodásba. (Erről már írtam, ITT olvasható.) Mikor csoportképre került a sor, mi lányok és a legifjabb fiú a csapatban, beálltunk egy közös képre. Az már nem lepett meg, hogy nem csak a csapatunkhoz tartozók fényképeztek minket, hanem más arra járók is, ám egyszer csak mellénk állt egy idősebb kínai hölgy, hogy ő is rákerüljön a képre. A hölgy férje persze kattintgatott veszettül, nehogy lemaradjon a pillantról. Ezt a csoportképet itthon előszeretettel mutatom meg ismérőseimnek azzal a felkiáltással: Keresd a képen a kakukktojást!
Mennyit ér egy közös kép?
Ahogy már írtam, a turista látványosságoknál találni a legtöbb olyan embert, aki rácsodálkozik az európaira. A Lungmen-barlangoknál történt, hogy odalépett hozzánk egy férfi és közös fotót kért. (Ilyen esetben minden arra kell gondolni, hogy egyértelmű mozdulatokkal tette mindezt, nem pedig szóban.) Meg is kapta, majd mentünk tovább. A következő barlangnál szintén odajött hozzánk, újabb fotót kérni. Cseppet furcsáltuk, minek neki ennyi kép idegenekkel, de legyen. Erre, ahogy haladt velünk tovább, mintegy fizetség képpen, megkínálta San Diegót  cigarettával. Mosolyogva nemet intett neki és mentünk tovább, ám a következő barlangnál ismét feltünk az ember és újra hozta a telefonját ezúttal egy szelfire. Csakhogy nem fényképet akart készíteni, hanem épp videochat beszélgetést folytatott valakivel, gondolom az otthon maradt egyik rokonával vagy barátjával, hogy ők is élőben megcsodálhassanak minket. Tényleg olyan volt, mintha hírességek lennénk...
A Tiltott városban nem tiltott a fotózás

a tömeg

A Tiltott városban rengeteg volt a turista, így itt több is odajött hozzánk közös képet készíteni.
Míg a bejutásra várva üldögéltem egy fa alatt a hömpölygő tömeg közepén, San Diego mellettem gugolt jó kínai módra. Egyszer csak mellé lépett egy férfi és a kezét nyújtotta neki. San Diego gondolta, le akar vele pacsizni, így ő is kinyújtotta a kezét, ám a férfi felhúzta álló helyzetbe és már vette is elő a telefonját egy szelfire. Jót nevettem rajta, majd észrevettem, hogy egy anyuka épp egy 1-2 éves kislányt tolt el előttem babakocsiban. Rámosolyogtam a gyerekre, mire anyuka lefékezett, visszatolatott, megállt előttem és kihámozta a gyereket a csatokból. Aztán szó nélkül a kezembe nyomta és már vette is elő a fényképezőgépet. Nagyon meglepődtem, hogy pár másodperc alatt kisbaba került az ölelmbe, ám ő jobban meglepődött nálam. Mikor ugyanis a kicsi felnézett rám és konstatálta, hogy egyáltalán nem hasonlítok az anyjára, sőt, senkire akit eddig látott, keservesen sírni kezdett. Anya azért a biztonság kedvéért lőtt még pár képet, mielőtt visszavette tőlem.
Még távozáskor is megtalált minket egy lány, pontosabban San Diegót. Épp a kijárat felé sétáltunk, mikor egy tizenéves lány az anyukájával megállított minket. A kiskamasz szégyenlősen ugyan, de közös képet kért San Diegóval és miután megkapta, olyan üdvözült mosollyal az arcán köszönt el, mintha épp egy hollywoodi sztártól sétálna el.

Európaiként Kínában tehát biztos az ember sikere. Könnyű rajongókat találni, akiknek nem okoznak gondot a nyelvi nehézségek, ha egy közös kép a tét.

A rendszer
Nem kívánok politikai vizekre evezni, de muszáj megjegyeznem még egy fontos különbséget: teljesen más ott a rendszer.

Matek példa haladóknak:
Hány kamerát látsz az oszlopon?

George Orwell után szabadon, azt kell mondanom, itt a Nagy Testvér tényleg mindent lát. Rengteg kamerát vettünk észre mindenfelé. A nagyobb csomópontokon nem csupán rendőrökkel, hanem fegyveres katonákkal is találkozhat az ember és az ellenőrzések kifejezetten szigorúak.
A vonasútállomásra külföldit csak útlevéllel engednek be és átvizsgálják a csomagokat és az embereket is egy fémdetektorral. Ha pedig olyan tárgyat találnak, ami nem megengedett, azt kérdés nélkül elkobozzák. Így veszítette el csapatunk egyik tagja a bicskáját az egyik vasútállomáson, pedig azzal akart gyömölcsöt enni a vonaton.
A metrónál hasonlóan szigorú a helyzet, fémdetektoros kapu és a táskákat - még a kis kézitáskát is - szintén átvilágítják. Ide sem lehet vinni szúró-vágó eszközt, sőt még aeroszol palackot sem. Így veszítette el csapatunk egy másik tagja a dezodorját az egyik metrómegállóban.
Ha tehát az ember turista, mindig legyen nála az útlevele. Bármikor elkérhetik, mint például a Tienanmen téren, ahová fényképes igazolvány nélkül nem engedik be az embert.
A rendszer miatt az internettel is akadhatnak gondjai a turistának. Kínában ugyanis nem érhető el semilyen ameriaki szolgáltatás. Szóval nincs Google, nincs YouTube, nincs Facebook, nincs semmi, ami külföldi. Nekik ez nem is hiányzik, mert van saját szolgáltatásuk, ami egyszerre tudja mindezt és még fizetni is lehet vele a boltban. Nekünk viszont hiányozhat, ilyenkor jönnek a trükkök, a műholdak, amelyekre rácsatlakozva az ember időnként nyugati világhálóhoz juthat. A jobbak ezek közül persze fizetősek.
Értelemszerűen a hazai telefonok sem működnek Kínában, így ha valaki odautazik, tényleg el lesz vágva picit az otthonától. Kínai telefonkártyát venni viszont olcsó és ha van kártya, van lehetőség az internetre is és ha csoportosan utazik az ember, legalább a csapat tagjait el tudja érni, ha szükséges.

Kína tehát nagyon más világ mint Magyarország. Mások a szokások, mások az emberek, mások még a szagok is és ez nekünk, európaiaknak furcsának tűnhet. Attól azonabn, hogy valami más, még nem lesz rosszabb. Számomra nagyon érdekes volt látni és megtapasztalni Kínát. Nem mondom, hogy tudnék ott élni huzamosabb ideig, de nagyon örülök, hogy elmentem és ha esetleg még egyszer lehetőségem adódik egy ilyen messzi útra, nem fogok habozni.
Azoknak, akik kínai utazást teveznek azt tudom tanácsolni, hogy legyenek felkészültek és nyitottak. Az ember azért megy más országokba, hogy megismerje őket és nem azért, hogy átformálja vagy ítéletet mondjon felettük. Az utazó mindig legyen alázatos és nyitott, akkor nem fog csalódni és nem érik majd sokkolóan a kulturális különbségek.

Amit sohase mondtam el

Ezt a könyvet egyik munkatársam adta kölcsön. Szeretem a kölcsönkönyveket, mert ismerősök ajánlása során több olyan történetet ismertem meg, ami mellett valószínűleg elsiklottam volna. Ez is egy azok közül, amelyekre örülök, hogy felhívták a figyelmemet.

A borító nagyon szép, passzol is a történethez, bár kicsit megtévesztő, hogy úgy tűnik, a lány kényelmesen úszik.

316 lapjával kellemes terjedelmű olvasmány és olyan jó volt ismét papíralapú könyvet kézbe venni az e-könyvek után.

Néhol a nevek fel vannak cserélve a szövegben, ami eléggé megakasztja az olvasást, de egyébként nincs sok gondozási hibája.

Fülszöveg:

„Lydia ​halott. De ők még nem tudják.” Így kezdődik az 1970-es években játszódó regény, amelynek középpontjában egy ohióbeli kisvárosban élő kínai-amerikai család áll. Marylin és James Leenek három gyereke van, és Lydia a kedvencük: a szülők az ő életére vetítik rá minden félbemaradt álmukat, reményüket és nagyravágyó tervüket. De amikor Lydia holttestét kifogják a házukhoz közeli tóból, a család addig is törékeny egyensúlya végképp felborul. Titkok, elvágyódás és a múlt zsákutcái – az Amit sohase mondtam el thriller, de közben megindító történet is, amelyet nem lehet letenni, végeredményben pedig finom megfigyelésekkel teli, érzékeny jellemrajz egy különös, de hallatlanul emberi és életteli családról, amelynek tagjai szüntelenül azért küzdenek, hogy jobban értsék egymást.

Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem thriller, sőt, köszönő viszonyban sincs vele. Ez egy kemény családi dráma annak minden pozitív és negatívabb tulajdonságával együtt. Szóval nem kell itt fordulatos cselekményre számítani, mert inkább a gondolatokon, érzéseken és emlékeken van a hangsúly, mint a klasszikus értelemben vett cselekményen. Épp ezért a cselekményt szinte három mondattal össze lehetne foglalni, míg a történet velejéhez bizony kellett ez a 300 oldal.

A könyv első ránézésre valóban Lydia körül forog, hiszen ő halt meg, őt gyászolják és rá emlékeznek, illetve az egész családi dinamika omegája is ő. Csakhogy, ahogy haladnak a fejezetek, a könyv első felében úgy tűnik, mintha Lydia csak mellékszereplő volna, mintha csak egy ok lenne a töprengésre és nem a főhős. Aztán persze megkapja azt a figyelmet, amit igényel, ám az olvasó időközben rájön, hogy igazából a Lee család a főhős. A családtagok csak így, együtt, egymáshoz viszonyítva kapnak igazi értelmet, a tetteik, céljaik és érzéseik, csak így érthetőek meg. Ettől lesz ez a könyv egy remek családtörténet.

Az írónő tehát nagyon szépen, fokozatosan és izgalmasan bontotta ki a karaktereket. Nem kapkodott el semmit és kifejezetten alapos munkát végzett, hogy mindegyikükkel lehessen együttérezni és valahol mindenkit meg lehessen kedvelni legalább egy kicsit. A szereplők kifejezetten emberiek, emberi gondolkodással és persze emberi hibákkal. Olyan ez a könyv, mintha az ember egy fotóalbumot nézegetne részletes kommentárokkal. Ettúl az olvasó mindentudóvá válik és ha olyan típus, könnyen tud ítélkezni. Az írónő azonban nem hagyta, hogy pálcát törjenek a család felett, ahhoz túlságosan közel hozta őket.

A könyv tehát könnyen beszippantja az embert és nem csak azért, mert kíváncsi, hogyan kötött ki Lydia a tóban, hanem, mert egyre jobban és jobban meg szeretné ismerni a családját és rajtuk keresztül a lányt is. A figyelem tehát adva van és adva van a szomorú hangulat is.

Nem csak azért szomorú ez a könyv, mert az értelmetlen halál feldolgozása fókuszban van, hanem mert olyan sok lelki sérülést cipelnek magukkal a szereplők, hogy az olvasó nem tudja nem sajnálni őket. Van itt minden a kisebbségi komplexustól, a kivetített vágyakon át a megfelelési kényszerig. A legnyomasztóbb pedig az, hogy a családban mindenki szenved, méghozzá egyedül. Együtt vannak, mégis magányosak a problémáikkal és bár egyértelműen szeretik egymást, képtelenek ezt a szeretetet jól és gyógyítóan felhasználni. Olvasás közben időnként kifejezetten elkeserített látom, hogyan vezetik le egymáson a fusztrációikat, ahelyett hogy meghallgatnák és segítenék egymást. Ráadásul mindez annyira hétköznapian emberi, olyan valóságos, hogy a tudat, mi szerint biztosan rengeteg hasonló család van a világon, csak még szomorúbbá teszi az embert. Én végig szomorú voltam és sokáig úgy gondoltam, nem fogok kapni feloldozást erre a szomorúságra, ám szerencsére az írónő megkegyelmezett olvasóinak és ha nem is sokat, csak egy kis reményt a változásra, azért nyújtott nekik.

Nagyon tetszett a korszakválasztás, hogy a '70-es és '50-es években játszódik a történet. Sok új dolgot tudtam meg a kínai bevándolók körülményeiről és bár nem a legjobb színben volt feltüntetve, de tetszettek a női egyenjogúsággal kapcsolatos gondolatok is. A könyvnek így van némi háttérüzenete, ám a legfontosabb mégis a család életén belül van. 

Ez tehát egy nagyon érdekes családregény. Tetszettek az egyszerre hétköznapi, mégis egyedi családi konfliktusok, a részletgazdag karakterábrázolás, és hogy bár elszomorított, adott valami elgondolkodtatót.

Tudom ajánlani azoknak, akik kíváncsiak egy család mindennapi drámájára, akik szívesen boncolgatnák a felelősség kérdését, a szülő-gyerek viszonyokat és a testvéri kapcsolatokat. Nem lesz mindig kellemes olvasni, de végig érdekes marad. Ha viszont valaki nem szeretne egy szomorkásan nyomasztó olvasmányt, akkor válasszon inkább egy olyan könyvet, ami nem egy halálesettel nyit.

A végzet kardja

Ez a kötet a Vaják sorozat második része, aminek közvetlenül az első könyv befejezése után ugrottam neki.

Terjedelemre épp olyan, mint az előző és még mindig a PlayON kiadás borítói mellett teszem le a voksomat, bár foglamam sincs, kit illusztrál a kardos úriember a borítón.

Fülszöveg:

"Geralt a vajákok közé tartozik: mágikus képességeinek köszönhetően, amelyeket hosszan tartó kiképzése és egy rejtélyes elixír csak még tovább csiszolt, zseniális és könyörtelen harcos hírében áll. Ugyanakkor nem hétköznapi gyilkos: célpontjai vérszomjas szörnyetegek és aljas fenevadak, amelyek mindenütt hatalmas pusztítást végeznek, és megtámadják az ártatlanokat. A birodalmat járva azonban fokozatosan ráébred, hogy bár prédái egy része kétségtelenül elvetemült szörnyeteg, mások azonban bűn, ármány vagy egyszerű ostobaság áldozatai."

Oké, ez a fülszöveg pont ugyanolyan, mint az első résznél, azonban ez nem lustaság vagy fantáziátlanság következtében alakult így, hanem jobb híján. A sorozat cselekménye ugyanis csak ennek a második résznek a végén kezd kibontakozni, így lényegében nincs is mit összefoglalni. Sőt, a két kötetet akár egy vaskosabb könyvbe is bele lehetett volna foglalni, annyira nem érzi az olvasó hol van egyiknek a vége és hol kezdődik a másik.

Ebből egyenesen következik, hogy ez a rész is rövidebb történetek sorát meséli el. Tehát még mindig olyan, mint egy novellás kötet, azzal a különbséggel, hogy a különálló kalandokat egyre többször köti össze valami - vagy inkánbb az estek többségében valaki - így sokkal erősebben érződik rajtuk az összetartozás.

Az író továbbra is remek humorral nyúl a jól ismert mesékhez (Pélául: A kis hableány.) és csempészi bele a florklórból ismert lényeket. Ezúttal azonban az egyes kalandok cseppet hosszabbra nyúltak és mindegyikben nagyobb hangsúlyt kapott a főhős gondolkodásmódja. Az olvasó így egyre közelebb kerül Geralt karakteréhez, ami a folytatásban reményeim szerint még fontos szerepet kap. Kökörcsinből pedig sosem elég. Olyan jó humorral dobja fel a kalandokat ez a bohókás szereplő, hogy öröm olvasni. Míg az első részen csak mosolyogtam, itt volt hogy hangosan fel is kacagtam.  A sárkányvadászatot például végignevettem és még most is kuncogok, ha eszembe jut. Sapkowski stílusa tehát továbbra is szórakoztató.

Ha már az írónál tartunk, picivel több leírást alkalmazott ebben a részben, aminek kifejezetten örültem. Illetve nagyon tetszettek a történetbe ágyazott környezetvédő gondolatok és hogy újra és újra előkerült a kisebbség kérdése. Itt ugyan a varázslatos lények vannak kisebbségben, ám az ő problémájuk a valóságban is kifejezetten fontos üzenettel bír. A könnyed szórakozáson túl tehát tud adni a könyv néhány mélyebb gondolatot, amin érdemes elmélkedni, rágódni, mint egy jó mese tanulságán.

Nekem tehát továbbra is tetszik ez a sorozat, így biztosan olvasom majd tovább is. Tudom ajánlani mindnekinek, akinek az első könyv tetszett, mert ebben sem fog csalódni. Ha pedig valaki még nem kezdett volna bele ebbe a sorozatba, pedig kedveli a mesés kalandokat, akkor ne habozzon adni neki egy esélyt.

"A más fajokkal folytatott háborút idiotizmusnak tartom. Lehetséges persze, hogy remek szórakozást jelent unatkozó és fásult hercegeknek. De nem nekem."

Mozgóképek LXXXV.

Februárban jelentősen kevesebb filmet láttam, csupán hármat. Közülük is csak egyet volt szerencsém moziban megnézni. Sajnos a mozis arányt ebben a hónapban sem fogom bővíteni, hiszen bezártak a mozik... 

No, de ne szaladjunk előre, lássuk, mint láttam a múlt hónapban.

Kisasszonyok

"Öt nő magára marad a házban. Az apa a polgárháborúban harcol: négy lánya és a felesége pedig kénytelen férfi nélkül boldogulni. Nem hajlandóak elfogadni azt, amit a világ kínál nekik: szabadabbak, önállóbbak, bátrabbak kortársaiknál. A négy lány, Jo, Amy, Beth és Meg együtt nő fel: reménykednek, csalódnak, tanulnak… és persze szeretnek – és közben felnőtté válnak."

Nagyon szeretem ezt a történetet. Szeretem a könyvet és szerettem a korábbi filmfeldolgozásokat is. Úgyhogy, amint megtudtam, újra vászonra kerül, nem volt kérdés, hogy elmegyek rá a moziba. Rá is beszéltem Dörmi barátomat, hogy jöjjön el velem. Nem bánta meg.

Ez az a történet, amiből végtelen számú átdolgozást meg tudnék nézni. Attól ugyanis, hogy más színészek játszák a karaktereket és hogy más a díszlet, ez még mindig ugyanaz a szívmelengető történet. Szóval nem tudom megunni, ám minden elfogultságom ellenére mondhatom, hogy ez egy kifejezetten jól sikerült változat. Nagyon tetszettek az időbeli ugrások és a szépen kiszámított arányok, amitől mindegyik March lány megkapta a kellő figyelmet. A látványvilág nagyon szép és a színészek játékára sem eshet panasz.

Ez tehát egy remek új feldolgozás, nekem nagyon tetszett és tudom ajánlani mindnekinek. Aki pedig még nem olvasta volna ezt a csodálatos történetet, az sürgősen pótolja.

Baby Driver

"Bébi szerény, mosolygós srác, aki mindent zenére csinál. Akkor is, amikor bankrablókat furikázik, és a zsaruk elől menekül akció után. Amikor megismerkedik egy álmodozó lánnyal. Bébi hátat fordítana a munkának, ám az nem olyan egyszerű."

Nem, nem vagyok hajlandó a magyar címét leírni, annyira borzalmas. Olyan sok sebből vérzik így is, ez a film, hogy bár megérdemelné, nem akarom ezzel a förtelmes magyar névvel megadni neki a kegyelemdöfést.

Mikor a mozikba került, több pozitívat hallottam róla, mint negatívat és Nel barárom is dicsérte - erről nemrég jól számon is kértem... Gondolom, már ebből a pár sorból is látszik, hogy nem lett a kedvencem ez az alkotás. Sőt, kifejezetten idegesített és csak remélem, hogy a készítők ezt egy percig sem akarták komolyan gondolni. Akciófilm paródiának mégis kevés volt, pedig ez lehetett volna az egyetlen mentségük erre a rém unalmas, szörnyen sablonos, logikátlan történetre. A karakterek karikatúrába illőek és még kétdimeznziósnak is csak jóindulattal lehet őket nevezni. A főhős pedig olyan üres és olyan idegesítő (Oké, Ansel Elgort eddig minden filmjében idegesített.), hogy nem megkedvelni, még elviselni is nehezen tudtam. A történet egyébként rém egyszerű, a szerelmi szál fájdalmasan buta és a konfliktushelyzet is agyzsibbasztó. Ráadásul tele van ellentmondásokkal mindneki, de persze ez kit érdekel, ha lehet nyomni közben a gázpedált. Egyébként az autós üldözések látványra rendben voltak, de motivációjuk, miértjük és végkimenetelük hazavágta őket, mint golyózápor a fényezést.

Én nagyon szenvedtem ezen a filmen és leszámítva néhány jól összerakott száguldást, semmi élvezhetőt nem találtam benne. Többnyire csak a szememet forgattam a bugyutaságokon, ezért ezt a filmet  bizony senkinek sem ajánlanám. Van ennél fényévekkel jobb autós film, nem is kevés.

A két pápa

"A Vatikán falai között a konzervatív Benedek pápának és a leendő egyházfőnek, a liberális szemléletű Ferenc pápának egyezségre kell jutnia azzal kapcsolatban, hogy mely irányba vezessék tovább a katolikus egyházat."

A Netflix időről-időre bebizonyítja, hogy nem csak filmsorozatok terén van otthon. Ez a film ugyanis olyan jól sikerült, hogy bármelyik nagyobb mozifilm gyártó megirigyelhetné.

Mielőtt azonban elkezdem magasztalni ezt az alkotást, szeretném leszögezni, hogy filmről van szó. Hiába van valós  személyekről mintázva és hiába van benne sok valóban megtörtént eset, ez egy film, annak minden művészi szabadságával. Szóval minden szűklátokörű, vallási troll elmehet a búsba, ha ezt nem képes felfogni.

Ez a film tipikus esete azoknak az alkozzásoknak, amelyekben két vagy több személy beszélgetését követhetjük nyomon. Nincsen tehát itt nagy cselekmény, csak nagy monológok, ám ettől egyetlen percig sem lesz unalmas ez a film, sőt, úgy a képernyőhöz szegezi a nézőt, mint a csuda. Zseniális választás volt Anthony Hopkins és Jonathan Pryce a két főszerepre. Mindketten beleadtak mindent ebbe a filmbe, amit öröm volt nézni. A film magját mégsem a szereplők gesztusai adják, hanem a mondataik. Ezek a mondatok pedig elképesztően a helyükön voltak. Minden megvolt bennük, ami kell, kis humor a könnyed befogadásért, mély gondolatok az egyházi töltetért és kérdések az emberi tényezőért. Ez a film ugyanis mélyen emberi, emberi problémákat dolgoz fel emberi gobdolatokkal, még akkor is, ha ez a katolikus egyház fejétől kissé távolinak is tűnik. Szerintem mégis ebben rejlik a film egyik legnagyszerűbb tulajdonsága, volt bátorsága embernek bemutatni ezt a két karizmatikus embert és nem valmi megközelíthetetlen fehér ruhás jelenésnek. Ettől pedig minden gondolat, ami egyértelműen az egyház és a hívők körül forgott sokkal érthetőbb és átérezhetőbb lett.

Nekem nagyon tetszett. Ajánlom mindnekinek, aki egy jó párbeszéd-központú filmet szeretne nézni, akár vallásos az illető, akár nem.

Értékelés:

Kisasszonyok                     ->  10

A két pápa                          ->   9

Baby Driver                       ->   3

Az utolsó kívánság

Többször belebotlottam már ebbe a sorozatba. Ajánlotta ismerősöm, láttam sok-sok ember kezében, valahogy mégsem vonzott igazán. Talán, mert a számítógépes játéknak köszönheti sikerét, a játékok pedig engem teljes mértékben hidegen hagynak. Aztán elkészült a filmsorozat adaptációja, amit pár nap alatt befaltam (majd írok róla a Sorozatajánló rovatomban) és ami meghozta az érdeklődésemet.
Illetve meghozta a kedvemet az e-könyv olvasás iránt is, mert a sorozat 7 kötetét e-könyvként szereztem be. Igazi modern könyvmoly lettem.
Őszintén szólva nekem a régebbi kiadás borítói jobban tetszenek, mivel sokkal egységesebbek, mint az új változat a Gabo Kiadótól.
Ez a kötet tehát a Vaják sorozat első része és 300 körüli oldalszámával kellemes terjedelmű olvasmány.
Fülszöveg:

"Geralt a vajákok közé tartozik: mágikus képességeinek köszönhetően, amelyeket hosszan tartó kiképzése és egy rejtélyes elixír csak még tovább csiszolt, zseniális és könyörtelen harcos hírében áll. Ugyanakkor nem hétköznapi gyilkos: célpontjai vérszomjas szörnyetegek és aljas fenevadak, amelyek mindenütt hatalmas pusztítást végeznek, és megtámadják az ártatlanokat.
Hiába tűnik azonban valami gonosznak vagy jónak, nem biztos, hogy valóban az – és minden mesében van egy csipetnyi igazság."

Van valami, amit nem árul el a fülszöveg és amit nem igazán értem, hogy miért, de nem szoktak kiemelni ennél a könyvsorozatnál, pedig az egyik legjobb tulajdonsága. Ez nem más, mint a történetbe csempészett klasszikus mesék szórakoztató átdolgozása. A könyv a főhős kisebb-nagyobb kalandjait meséli el, amolyan novella jellegű stílusban. Ezek a kalandok így vagy lazán kapcsolódnak egymáshoz, vagy teljesen különállóak és többségükben felbukkan egy-egy jól ismert mese átdolgozása. Ilyen például Hófehérke története, ami kicsit sötétebb lett az ismert változathoz képest, vagy a Szépség és szörnyeteg, ami épp hogy sokkal szórakoztatóbb átiratot kapott, mint amit a rajzfilm változatból megszokhattunk. Szóval a szerző nagyon kreatívan oldotta meg a kalszzikusok újragondolását.
No, de persze nem csak a jól ismert mesékhez nyúlt, hanem a népi hiedelemvilághoz és Tolkien után szabadon a fantasy történetek népszerű figuráihoz. Van tehát itt minden a strigátók a tündékig és persze az elmaradhatatlan középkori díszletben. Ha pedig középkor, akkor jöhetnek a királyok, hercegek, bárdok és persze a királyságok közötti csatározások és udvari intrikák. A lengyel szerző tehát egy jól ismert, fantasy olvasók körében kifejezetten otthonos világot alkotott.
A karakterek ehhez a világhoz, illetve a mesei elemekhez igazodva szintén meglehetősen szórakoztatóra sikerültek. A főszereplők kifejezetten könnyen kedvelhető figurák és a párbeszédeik gördülékenyek és jó humoruknak köszönhetően kifejezetten szórakoztatóak is.
Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni ennél a könyvnél, az a nyelvezete. Eredeti megjelenése 1993-as, így nem egy mai alkotás és ennek megfelelően a '90-es évek fantasy stílusában íródott. Ez azt jelenti, hogy nagyon-nagyon sok a párbeszéd és rettentően minimális a leírás. Ettől az olvasási élmény egyrészt felgyorsul, mert a párbeszédeken tempósan végighalad az olvasó, másrészt nem egy esztétikai magasugrás. Bár az is lehet, hogy túl sok szépirodalomra hajazó, illetve terjengősebb könyvet olvastam mostanában. Nekem tehát furcsa volt az átkötő részek kurtasága és az extrán fecsegős szereplők hosszú monologizálása. Azért persze jó néhány oldal után belejöttem és a végére teljesen megszoktam ezt a fajta írói stílust.
Összességében tehát ez egy szórakoztató fantasy kötet kifejezetten humoros meseváltozatokkal. Nekem tetszett, kellemes kikapcsolódást nyújtott, így tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt és szívesen olvasnák a klasszikus meséket egy egészen új köntösben. Ha viszont valaki nagy epikus történetet keres, nem ez számára az ideális olvasmány, mert ez a könyv inkább egy novellás kötetre hajaz.

Kiegészítés:
A Vaják sorozat, ahogy fent már írtam, összesen 7 kötetből áll, illetve íródott még hozzá egy kiegészítő kötet Viharidő címmel. A kiegészítő rész lényegében előzmény, mert cselekménye az első kötet előtt játszódik, azonban később írta meg a szerző, így a sorozat legvégén érdemes elolvasni. Tervezem, hogy végigolvasom a teljes sorozatot, sőt már bele is kezdtem a második kötetbe.