A kínaiak furák? - avagy kínai kultúrsokk

Ezzel a bejegyzéssel szeretném lezárni az élménybeszámolót kínai utamról. Kicsit sokáig húztam, hiszen nyáron jártam Ázsiában, ám eltartott egy ideig, mire minden helyére került a fejemben és átnyálaztam azt a rengeteg fényképet, amit készítettünk. Szóval ez lesz az utolsó bejegyzés Kínáról (legalábbis addig, amíg újra el nem megyek oda...) és talán a legszemélyesebb is. Most ugyanis semmi mást nem szeretnék megosztani olvasóimmal, mint személyes kultúrális sokkjaimat.

Más a kultúra, más a nyelv!

Mivel úgy mentem ki Kínába, hogy a köszönésen kívül egyetlen szót sem beszéltem kínaiul, tisztában voltam vele, hogy nem fogom érteni a helyieket és ők sem fogják érteni azt, amit én mondok. Mégis, megérkezni egy olyan országba, ahol nem csak azt nem érted, amit mondanak, hanem halvány lila gőzöd sincs, mi van kiírva a táblákra és az egyes metrómegállók kínai nevét sem tudod megkülönböztetni egymástól, az azért elég ijesztő tud lenni.

Ahogy a közlekedési útmutatóban már írtam róla, első taxiutunkon megtapasztaltuk, milyen az, ha egy szavát sem érted a sofőrödnek és ő sem ért téged. Ettől függetlenül elég jól elboldogultunk. Általában mi beszéltünk hozzájuk angolul, ők meg mosolyogva feleltek valamit kínaiul. Ennyi erővel igazából magyarul is szólhattunk volna... 

Szóval, amikor épp nem volt velünk a tolmácsunk, Ribizly, kézzel-lábbal kommunikáltunk. Ez egy kicsit furcsa volt, néha zavarba ejtő (engem legalábbis zavar, ha nem értek valamit), de mindig megoldódott. Attól ugyanis, hogy két ember nem beszél közös nyelvet, még megértheti egymást. A kínai ráadásul barátságos nép és akkor is segítőkész, ha nem érted, hogy épp segíteni próbálnak.

Luoyang városában történt, hogy tolmács nélkül akartunk buszozni. Meg is találtuk a buszmegállót, csak a kínai kiírásból semmit sem értettünk a menetrendből. Megkérdeztünk hát két helyi hölgyet, akik szintén a buszra vártak, megmutatva nekik a kínai nevét annak a megállónak, ahová menni szeretnénk. Helyeselve bólintottak, hogy szálljunk fel velük, aztán pár megállóval később, mikor leszálltak, ugyanolyan hevesen integettek, hogy szálljunk le mi is.  Nem tettük, mert annyit azért tudtunk, hogy ez nem a mi megállónk, még sokat kell utaznunk. Még akkor is integettek, mikor már továbbrobogtunk a busszal és aztán persze rájöttünk, hogy igazuk volt, át kellett volna szállni. Sebaj, fogtunk egy másik buszt, amin a sofőr először a fejét rázta, jelezve, hogy nem arra megy (Pedig a busz száma stimmelt.. Éljenek az arab számok!), aztán végül engedett nekünk és hagyta hogy vele utazzunk. Csakhogy az egyik megálló előtt lefékezett és magához hívott minket és elmutogatta, hogy most le kell szállnunk és átszállni a következő buszra.

Tehát nem feltétlenül kell értenünk a másik ember nyelvét, hogy segítséget kérjünk és hogy segíthessen. A jószándéknak ugyanis nincsnek nyelvi korlátai. Azért az ember mégis nagyobb biztonságban érzi magát, ha legalább pár szót makog az adott ország nyelvén.

Egyébként nagyobb városokban, hotelekben és néhol étteremben találni olyan személyt, aki valamennyit beszél angolul, de ha az ember Kínában jár, készüljön fel rá, hogy az ilyen eset bizony ritka lesz.

Ahová a király is gyalog jár...

pekingi wc falán a figyelmeztetések

Számomra a legmegdöbbentőbb élmény mindig az volt, amikor ki kellett menni az illemhelyre. Itt mutatkozott meg ugyanis az ázsiai és európai ember legnagyobb különbsége: a vécéhasználat.

Először is a kínai éttermekben nincs mosdó. Igen, ez azt jelenti, hogy még a McDonalds-ban sem lehet pisilni, nem úgy mint itthon, ahol ez a gyorsétterem a természet által megsürgetett emberek mentsvára. Szóval, ha valakit Kínában hív a természet, jobban teszi, ha étterem helyett keres egy nyilvános vécét vagy egy metrót. Itt ugyanis nagyjából száz méterenként akad nyilvános illemhely és minden metrómegállóban is van belőlük a peronok közelében. No, de nem olyannak kell elképzelni őket, mint itthon, mert ezek egyrészt teljesen ingyenesek, másrészt jóval tisztábbak. A legtöbb helynek van saját takarítója, aki ott van a közelben és rendben tartja a helyet. Persze így is érhetik kellemetlen meglepetések az embert, ám nem feltétlenül higiéniai okokból. 

Kezdjük talán egy gyors útmutatóval, vagyis mit érdemes tudni a kínai vécékről:

1. Gugolós vécék. Képzeljünk el egy földbe süllyesztett vécécsészét.

2. Nem lehet beledobni a papírt. A kínai csatornahálózat nem olyan erős, hogy elbírja a beledobott vécépepír mennyiséget, ezért a papírtól könnyen eldugul és Ribizly barátom elmondása szerint, akár fel is robbanhat... Gondolom senki sem akar egy ilyen robbanás közelében lenni, úgyhogy tessék a papírt a szemetesbe dobni.

3. Ha valaki nagyon nem bírja angol wc nélkül, keressen egy mozgáskorlátozott mosdót. Azok ugyanis egytől-egyig angol módi szerint vannak. Ám a tisztaságuk hagyhat maga után némi kivetnivalót.

4. Nincs olyan, hogy intimszféra, vagyis ne légy szégyenlős. Vannak helyek, ahol a vécéken egyszerűen nincs ajtó...

Most, hogy az alap paramétereket tisztáztuk, jöjjön a top 3 legbizarabb eset, ami megesett velünk a kínai illemhelyeken:

Lengőajtós kukucskálós wc

Xi'an városában, mielőtt felszálltunk volna a buszra, ami kivitt minket az Agyaghadsereghez, jobbnak láttuk a hosszú út előtt elmenni mosdóba a buszpályaudvaron. Belépve a női mosdóba a következő kép fogadott: a fülkékbe kis lengőajtón át kellett bemenni, mint a western filmekben. Vagyis az ajtó, ha az ember elé állt, a sipcsontja közepétől a mellkasáig ért. Ergo szembenézhettél azzal, aki a fülke túloldalán állt, vagy be is kukucskálhattál hozzá alul és nem csak a bokáját szemlélhetted meg. No, de minek is kukucskálni, ha a lengőajtó keskeny deszkalapokból áll, amelyek között egy-két centiméteres hézagok vannak, gondolom a jobb szellőzés érdekében...

Itt tehát volt is fülke, meg nem is, de legalább rajtunk kívül nem volt senki és sok volt a vécé, így kényemes távolságban szétszóródtunk egymástól, hogy kukucskáló nyílások ide vagy oda, közönség nélkül végezhessük a dolgunkat.

a nyilvános wc utcája

Ajtó és fülke nélküli népszerű nyilvános wc

Pekingben töltött első napunkon történt, hogy vacsora után sétálgatni akartunk a városban. Mivel az étteremben értelemszerűen nem volt illemhely, a csipős kaják mellé a hőségben pedig nem spóroltunk az italokkal, út közben kerestünk egy nyilvános mosdót. Nem is kellett sokáig sétálni, csakhogy a kis utcában a következő meglepetések fogadtak. A vécének nem volt ajtaja és bent nem voltak fülkék, hanem a kis gugolós csészék egy-két méter távolságban el voltak osztva egyetlen nyitott térben. Ráadásul helybéli hölgyek trécselve gugoltak fölöttük. Én itt úgy ítéltem meg, kibírom még pár óráig pisilés nélkül, ám volt a csapatunkban olyan, akinek sürgetőbb volt a dolog, így megvártuk, hogy a bent lévő hölgyek végezzenek és elkezdtünk egyesével bemenni, míg a többiek kis sorban álltak a vécé előtt. Csakhogy a kínaiak nem tudják a sorban állást éretlmezni (lásd a közlekedési útmutatós bejegyzésem), így két hölgy szépen elmasírozott mellettünk és bement a mosdóba. Ott bent elsétáltak csapatunk épp bent lévő tagja mellett, majd visszasétáltak, hogy jól megnézhessék. No, nem kell semmi illetlenre gondolni, pusztán meglepődtek a popó fehérsége láttán, majd nem zavartatva magukat mellé gugoltak és cseverésztek tovább, mintha mi sem történt volna. 

A kínaiak tehát egyáltalán nem szégyenlősek. 

Víz nélküli wc

Ha találkozunk egy olyan vécével, amelyben nem folyik a víz, rájövünk, hogy az ajtó hiánya mégsem olyan nagy baj, mint a víz hiánya. Hegyi túránkon esett meg velünk, hogy a hegyen lévő plázában (Kínában mindnehol van pláza. De tényleg mindenhol, még egy 2000 méter magas szent hegyen is!) a túra előtt még el szerettünk volna menni mosdóba. Csakhogy, mikor a helybéliek benyitnak és savanyú arcal inkább kihátrálnak onnan, az ember rájon, mégsem kell annyira pisilnie. Itt ugyanis az történt, hogy a szokásos gugulós vécékben nem folyt a víz, nem lehetett lehúzni. Nos, ez kis dolog estén nem katasztrófa, a gravitáció megoldja, csak nem túl szép látvány. Viszont, ebben a vécében mindenki nagy dologra ment el a túra előtt, így az összes fülke összes vécéje beleértve a mozgáskorlátozottak részére fenntartottat is tele volt ennek bizonyítékával. Ezzel pedig ez a vécé volt számomra a mélypont utunk során.

Egyébként Ribizly barátom mesélte, hogy ő már sokkal jobban szereti a gugolós vécéket és van ebben értelem. Egy ilyen vécé sokkal higiénikusabb abból a szempontból, hogy kevesebb dologhoz ér hozzá az ember. Nem ül le, nem nyúl a fogantyúhoz, mert egy lábpedéllal kell lehúzni őket és még a kincset sem fogja meg, ha épp nincs ajtó. Illetve vonatos tapasztalatom alapján az emberek kevsébé szokták összekoszolni őket. A vonaton ugyanis volt gugolós és angol vévé is és míg a gugolós teljesen kultúráltnak tűnt, addig az angol borzalmasan koszosnak, pedig a vonaton a takarítónő nem tétlenkedett.

Cuki ázsiai babapopsik

Olyan cuki!

Muszáj külön írnom erről a számunkra furcsa, mégis rendkívül aranyos jelenségről: a kínai kisbabák nem hordanak pelenkát.

Van valami nagyon bájos az ázsiai babákban és úgy általánosságban van valami aranyos a csupasz babapopsiban. Itt a kicsik ezt a vicces és mégis aranyos testrészüket elég gyakran kivillantják, mert pelenka helyett nyitott nadrágokat hordanak. Egyszerűen fel van vágva hátul a nadrág, hogy ha dolga akadna a babának, akadáylmentesen megtehesse. Épp ezért elég sokszor láttunk kivillanó babapopsit - mint a mellékelt képen, ami egy metrón készült - és többször találkoztunk járdaszegélyen vagy fűben gugoló és épp dolgát végző apróságokkal.

Talán furcsának tűnhet, de ezzel a megoldással sokkal hamarabb szobatisztává válnak a gyerekek és környezetbarát megoldás is, nem úgy mint a rengeteg nem lebomló pelenka. Ráadásul, mivel ilyen kicsi korban ilyen sokszor végzik nyilvánosan, akár emberek között a dolgukat, felnőve is megőrzik ezt a természetességet, így nem lehet zavaba hozni őket egy olyan aprósággal, mint hogy nincs a vécén ajtó. Szóval bármennyire is különös, ebben is van logika és ez is egy kulturális különbség a sok közül.

Fehér bőr = hírnév

Fel voltam készülve rá, hogy mi leszünk a furcsa külföldiek, így számítottam bámulásra, de nem gondoltam volna, hogy utunk során olyanok leszünk, mint a filmsztárok. Bármerre mentünk, mindig volt, aki minket bámult, aki lesből lefotózott, sőt, rengetegen jöttek oda hozzánk, hogy közös képet készítsenek velünk. Ez rendkívül furcsa volt, ám erre a jelenségre is van logikus magyarázat.
Kínában sokan élnek, ám nagyon kevesen utaznak. A többségnek csak belföldi utakra van lehetősége. A külföldi filmeket és egyéb tartalmakat szűrik (ezt majd később részletesebben kifejtem), így a lakosság nagy része csak elszórtan lát európai embert és akkor is csak felvételen vagy fényképen. Épp ezért, mikor az illető belföldi utazását tölti egy népszerű turistalátványosságnál és megpillant talán életében először egy külföldit, nem rest őt is látványosságnak tekinteni. Főleg, ha az a külföldi fehér bőrű, pláne ha szőke és ha még kék is a szeme, az maga főnyeremény. Ha tehát az ember ilyen tulajdonságokkal van megáldva és Kínába megy, számítson a hírnévre.

Azért a macskák népszerűségével
Kínában sem vetekedhet az ember...

Mi ezt megtapasztaltuk bámulás, zugképek (Úgy helyezkedett az illető, hogy mi is benne legyünk a háttérben.), nyílt fényképezés (Ha csoportképhez összeálltunk, azon kívül akit megkértünk legalább három másik ember megállt lefényképezni minket.) és persze közös képek formájában. Olyan sokan jöttek oda hozzánk, hogy velünk akarnak közös képet, mintha filmsztárok volnánk. Kezdtem kicsit átérezni a hírességek életét.

Jöjjön megint a top 3 esetünk, amikor mi voltunk a rivaldafényben:
Kakukktojás a csoportképen
Sanhgajban a házassági piacon kezdtünk fotózkodásba. (Erről már írtam, ITT olvasható.) Mikor csoportképre került a sor, mi lányok és a legifjabb fiú a csapatban, beálltunk egy közös képre. Az már nem lepett meg, hogy nem csak a csapatunkhoz tartozók fényképeztek minket, hanem más arra járók is, ám egyszer csak mellénk állt egy idősebb kínai hölgy, hogy ő is rákerüljön a képre. A hölgy férje persze kattintgatott veszettül, nehogy lemaradjon a pillantról. Ezt a csoportképet itthon előszeretettel mutatom meg ismérőseimnek azzal a felkiáltással: Keresd a képen a kakukktojást!
Mennyit ér egy közös kép?
Ahogy már írtam, a turista látványosságoknál találni a legtöbb olyan embert, aki rácsodálkozik az európaira. A Lungmen-barlangoknál történt, hogy odalépett hozzánk egy férfi és közös fotót kért. (Ilyen esetben minden arra kell gondolni, hogy egyértelmű mozdulatokkal tette mindezt, nem pedig szóban.) Meg is kapta, majd mentünk tovább. A következő barlangnál szintén odajött hozzánk, újabb fotót kérni. Cseppet furcsáltuk, minek neki ennyi kép idegenekkel, de legyen. Erre, ahogy haladt velünk tovább, mintegy fizetség képpen, megkínálta San Diegót  cigarettával. Mosolyogva nemet intett neki és mentünk tovább, ám a következő barlangnál ismét feltünk az ember és újra hozta a telefonját ezúttal egy szelfire. Csakhogy nem fényképet akart készíteni, hanem épp videochat beszélgetést folytatott valakivel, gondolom az otthon maradt egyik rokonával vagy barátjával, hogy ők is élőben megcsodálhassanak minket. Tényleg olyan volt, mintha hírességek lennénk...
A Tiltott városban nem tiltott a fotózás

a tömeg

A Tiltott városban rengeteg volt a turista, így itt több is odajött hozzánk közös képet készíteni.
Míg a bejutásra várva üldögéltem egy fa alatt a hömpölygő tömeg közepén, San Diego mellettem gugolt jó kínai módra. Egyszer csak mellé lépett egy férfi és a kezét nyújtotta neki. San Diego gondolta, le akar vele pacsizni, így ő is kinyújtotta a kezét, ám a férfi felhúzta álló helyzetbe és már vette is elő a telefonját egy szelfire. Jót nevettem rajta, majd észrevettem, hogy egy anyuka épp egy 1-2 éves kislányt tolt el előttem babakocsiban. Rámosolyogtam a gyerekre, mire anyuka lefékezett, visszatolatott, megállt előttem és kihámozta a gyereket a csatokból. Aztán szó nélkül a kezembe nyomta és már vette is elő a fényképezőgépet. Nagyon meglepődtem, hogy pár másodperc alatt kisbaba került az ölelmbe, ám ő jobban meglepődött nálam. Mikor ugyanis a kicsi felnézett rám és konstatálta, hogy egyáltalán nem hasonlítok az anyjára, sőt, senkire akit eddig látott, keservesen sírni kezdett. Anya azért a biztonság kedvéért lőtt még pár képet, mielőtt visszavette tőlem.
Még távozáskor is megtalált minket egy lány, pontosabban San Diegót. Épp a kijárat felé sétáltunk, mikor egy tizenéves lány az anyukájával megállított minket. A kiskamasz szégyenlősen ugyan, de közös képet kért San Diegóval és miután megkapta, olyan üdvözült mosollyal az arcán köszönt el, mintha épp egy hollywoodi sztártól sétálna el.

Európaiként Kínában tehát biztos az ember sikere. Könnyű rajongókat találni, akiknek nem okoznak gondot a nyelvi nehézségek, ha egy közös kép a tét.

A rendszer
Nem kívánok politikai vizekre evezni, de muszáj megjegyeznem még egy fontos különbséget: teljesen más ott a rendszer.

Matek példa haladóknak:
Hány kamerát látsz az oszlopon?

George Orwell után szabadon, azt kell mondanom, itt a Nagy Testvér tényleg mindent lát. Rengteg kamerát vettünk észre mindenfelé. A nagyobb csomópontokon nem csupán rendőrökkel, hanem fegyveres katonákkal is találkozhat az ember és az ellenőrzések kifejezetten szigorúak.
A vonasútállomásra külföldit csak útlevéllel engednek be és átvizsgálják a csomagokat és az embereket is egy fémdetektorral. Ha pedig olyan tárgyat találnak, ami nem megengedett, azt kérdés nélkül elkobozzák. Így veszítette el csapatunk egyik tagja a bicskáját az egyik vasútállomáson, pedig azzal akart gyömölcsöt enni a vonaton.
A metrónál hasonlóan szigorú a helyzet, fémdetektoros kapu és a táskákat - még a kis kézitáskát is - szintén átvilágítják. Ide sem lehet vinni szúró-vágó eszközt, sőt még aeroszol palackot sem. Így veszítette el csapatunk egy másik tagja a dezodorját az egyik metrómegállóban.
Ha tehát az ember turista, mindig legyen nála az útlevele. Bármikor elkérhetik, mint például a Tienanmen téren, ahová fényképes igazolvány nélkül nem engedik be az embert.
A rendszer miatt az internettel is akadhatnak gondjai a turistának. Kínában ugyanis nem érhető el semilyen ameriaki szolgáltatás. Szóval nincs Google, nincs YouTube, nincs Facebook, nincs semmi, ami külföldi. Nekik ez nem is hiányzik, mert van saját szolgáltatásuk, ami egyszerre tudja mindezt és még fizetni is lehet vele a boltban. Nekünk viszont hiányozhat, ilyenkor jönnek a trükkök, a műholdak, amelyekre rácsatlakozva az ember időnként nyugati világhálóhoz juthat. A jobbak ezek közül persze fizetősek.
Értelemszerűen a hazai telefonok sem működnek Kínában, így ha valaki odautazik, tényleg el lesz vágva picit az otthonától. Kínai telefonkártyát venni viszont olcsó és ha van kártya, van lehetőség az internetre is és ha csoportosan utazik az ember, legalább a csapat tagjait el tudja érni, ha szükséges.

Kína tehát nagyon más világ mint Magyarország. Mások a szokások, mások az emberek, mások még a szagok is és ez nekünk, európaiaknak furcsának tűnhet. Attól azonabn, hogy valami más, még nem lesz rosszabb. Számomra nagyon érdekes volt látni és megtapasztalni Kínát. Nem mondom, hogy tudnék ott élni huzamosabb ideig, de nagyon örülök, hogy elmentem és ha esetleg még egyszer lehetőségem adódik egy ilyen messzi útra, nem fogok habozni.
Azoknak, akik kínai utazást teveznek azt tudom tanácsolni, hogy legyenek felkészültek és nyitottak. Az ember azért megy más országokba, hogy megismerje őket és nem azért, hogy átformálja vagy ítéletet mondjon felettük. Az utazó mindig legyen alázatos és nyitott, akkor nem fog csalódni és nem érik majd sokkolóan a kulturális különbségek.