A szerelem elmélete

Olvastam már a szerzőtől, és bár kedvencem nem lett, könnyed kikapcsolódásnak megfelelt. Január végén pedig épp erre volt szükségem.

A borító megszokottan egyszerű, aranyos. 400 lapjával átlagos terjedelmű romantikus kötet.

Fülszöveg:

"Elsie ​Hannaway elméleti fizikust végül utoléri számtalan élete. Nappal tanársegéd, rengeteget gürizik és termodinamikát tanít abban a reményben, hogy állandó állást kap. Más napokon Elsie úgy pótolja ki nem létező fizetési csekkjét, hogy felajánlja a szolgálatait kamubarátnőként, felhasználva tökéletesre fejlesztett „emberek kedvére tevő” képességét, hogy azt a verzióját alakítsa, amelyikre az ügyfélnek szüksége van.
Legyünk őszinték, ez így elég klassz; aztán a gondosan felépített Elsie-verzum darabokra hullik. Mert Jack Smithről, a kedvenc ügyfele bosszantóan vonzó és arrogáns bátyjáról kiderül, hogy ő az a kőszívű kísérleti fizikus, aki tönkretette a mentora karrierjét és az összes elméleti fizikus hírnevét aláásta. És ő az a Jack Smith, aki az MIT fizika tanszékét irányítja, és Elsie és álmai munkája közé áll.
Elsie felkészül a tudományos szabotázs totális háborújára, de… azok a hosszú, mélyreható pillantások… Hogy ha a férfival van, akkor nem kell másnak lennie, mint önmagának? Amikor kísérleti pályára áll, vajon készen áll a szerelemmel kapcsolatos legféltettebb elméleteit átültetni a gyakorlatba?"

Ali Hazelwoodnak megvannak a megszokott elemei, amelyek köré építi romantikus történeteit. Ezeket a novellásköteténél már kifejtettem, így most nem ismételném magam. A lényeg, hogy ismét tudományos pályán dolgoznak a szereplők, a férfi főhős természetesen morcosnak tűnik, igazi zseni, és úgy néz ki, mint egy görög szobor. Illetve a túlírt ágyjelent sem hiányzik. Szóval egy teljesen szokványos történet a szerzőtől, ami valakinek hathat megnyugtatóan, hiszen épp azt nyújtja, amit az ember megszokott és így elvárhat, vagy hathat unalmasan, mert elég hamar bele lehet fáradni az egy kaptafára készült történetekbe.

Számomra ez a történet épp azt adta, amit vártam, kellemes és könnyed kikapcsolódást. Úgyhogy megpróbálok nem a hibáira és a klisékre fókuszálni, amelyek természetesen jelen voltak ebben a könyvben, hanem a pozitív meglepetésekre.

Tetszett, hogy a főszereplő egy olyan problémát mutat be, ami mindenkivel megeshet. Bizony, mindenki akart már megfelelni, mindenki mondott vagy tett olyat, ami nem a saját véleményét tükrözte, hanem valaki más elvárásait. Persze, ez itt sarkítva és felerősítve jelenik meg, mégis érthető és ismerős. Az üzenet pedig, hogy tudj, merj nemet mondani, kifejezetten fontos. Ez a vonal szimpatikussá tette számomra a főhőst, így lehetett drukkolni neki, hogy fejlődjön.

A főhősnő jelleméhez adalékként szolgált néhány dolog, ami vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, nincs az a nő a földön, aki egy sünit ne találna aranyosnak. (Ha pedig mégis akad, inkább nem akarok tudni róla...) Szóval kissé fura volt az ellenszenve a tüskés jószágok iránt. A sajtmánia ellenben elképzelhető (olvasás közben meg is kívántam egy kis cheddart), és a cukorbetegsége is egy olyan elem volt, ami viszonylag ritka könyvekben. Mindig örülök, amikor ilyen hétköznapi problémák előjönnek, bár a leírása nagyon amerikai volt és kissé suta.

Tetszett, ahogy a két szereplő kapcsolata fokozatosan alakult. Lassan ismerték meg egymást, lassan haladtak, és ezt kifejezetten kellemes volt olvasni. A tanársegédek alulfizetettsége pedig egy másik olyan probléma, ami jó ha megjelenik szélesebb körben.

Maga a románc tehát teljesen rendben volt, kellemesen haladt, és a túlírt ágyjelenetek ellenére megmaradt az aranyos kategóriában. Bizony, itt jön egy de, mert akadt azért néhány probléma.

Egyrészt a főhősnő és családja kapcsolata nem volt részletezve, és nagyon furcsán hatott. Egyszerűen nehéz volt megérteni, hogy van egy helikopteranyuka, aki egyik gyermekét teljesen mellőzi. A testvéreiről pedig a könyv nagy részén azt feltételeztem, hogy fiatalabbak és még középiskolába járnak. Aztán kiderült, hogy nem, ők az idősebbek. Ez pedig nem csupán azt mutatja jól, mennyire kevés információt adott a szerző a főhős hátteréről, hanem, hogy azok is mennyire félreérthetőek és felszínesek voltak.

Másrészt a konfliktushelyzet borzalmasan kiszámítható és elcsépelt volt. Elsie és a mentora kapcsolata épp úgy lebegett a homályban, mint a családja. Egy érthetetlen kötelék, ami egyértelműen problémához vezet. Ráadásul itt a főhős úgy a homokba dugta a fejét, hogy minden matematikai zsenialitása ellenére képtelen volt két információból levonni a következtetést. A probléma egyébként el lett nyújtva, és a végén a nagy dráma teljes mértékben nevetségesnek hatott. Mert van egy férfi, aki maga a tökély, akivel a főhősnő úgy érzi még sosem volt boldogabb, de mindez nem számít, mert a legelején nem közölt egy olyan információt, amelyre egyébként, ha a szerelem nem vette volna el a hölgy eszét, magától is rá tudott volna jönni. Fárasztó és túlnyújtott problémázás a végére, hogy egy kellően nyálas nyilvános szerelmi vallomással kibékülhessenek. Oké, ez már a kliséfaktor része, de annyira nem esett jól, főleg egy egyébként cuki történet befejezéseként.

Összességében ez egy tipikus Hazelwood kötet, ám a románc benne kifejezetten aranyos. Könnyed kikapcsolódásnak megfelelt, bár a végén a szememet forgattam.

Aki olvasott már a szerzőtől, tudja, mire számíthat és ha még nem unja, akkor hajrá, bátran vágjon bele. Aki pedig még nem olvasott tőle, de szeretne, nos, nekem talán ez adta a legkellemesebb élményt, így kezdetnek tudom ajánlani, ám csak akkor, ha valaki csupán egy könnyed, romantikus olvasmányra vágyik, és ezért hajlandó elviselni jó néhány klisét. Aki viszont jól felépített konfliktust is szeretne a románc mellé, vagy sünirajongó, óvatosan lapozzon bele, mert valószínűleg nem ez lesz számára a megfelelő olvasmány.