Nem kis utazás egy nem kicsi országba

Ahogy korábban már jeleztem olvasóimnak, nyári nagy kalandom Kínába vezetett. Most pedig, hogy kezdem kiheverni az utazás utáni sokkot, ideje elkezdenem élményeim összegzését. Talán ez majd segít a milliónyi fénykép közötti rendrakásban is. 

Az elkövetkező napokban és hetekben tehát sok új bejegyzést fogok közzé tenni minden olyan dologról, ami másokat is érdekelhet. No, de kezdjük a fekete levessel.

Repülés a purgatóriumban

felszállás

Kéthetes utunkkal kapcsolatban egyetlen negatívumom volt, maga a repülőút. Ribizly barátom felkészített, hogy rossz lesz, de nem vettem komolyan. Hiba volt!

Korábban talán már említettem, hogy nem rajongok a repülésért, mert rettentően unalmasnak találom a sok várakozást. Hát, ez egy kontinenst átszelő úton hatványozottan igaz.

Maga az út beleértve a kijutást a reptérre, az ottani várakozást, a repülést, átszállásos várakozást, majd újra repülést és újra várakozást és célba jutást összesen cirka 19 óráig tartott. Ez irdatlan hosszú és irdatlanul nehezen viseltem.

Odafelé könnyebb volt, hiszen hiába indult reggel 6-kor a gépünk Budapestről, bennünk volt az utazás izgalma. Ráadásul a Párizsig tartó út épp olyan volt, mint vártam, mint amit megszoktam. Még a francia reptéren töltött több órányi várakozás sem volt rossz, mert egy négyéves kisfiú elszórakoztatott minket és itt volt a találkapont kicsiny csapatunkkal. Aztán felszálltunk a nagy gépre, hogy szembe nézzünk a cirka 9 és félórás úttal. Itt jöttek a problémák.

kínai repülő menüje

Hiába ültem ablak mellett, a napellenzőket, amint felszálltunk, le kellett húzni, vagyis sötétben ültünk a gépen az egész út alatt. Értem én, hogy az a cél, hogy az utas aludjon, így könnyebben átálljon majd, ha leszállt, de mi van akkor, ha az utas nem képes az istennek sem elaludni? Megmondom: szenved. 

Szenved, mert kényelmetlen az ülés (nem tudtuk hátradönteni, nem volt lábtartó), nagy a zaj (hiába van az előtted lévő ülésen egy monitor rengeteg filmmel, ha a gép motorzajától semmit sem hallasz belőle) és időről-időre hoznak valami ételt, aminek a szaga belengi az egész gépet. Elég klausztrofóbiás érzés. Az út nagy részében ezért fészkelődtem, sudokut játszottam vagy számoltam vissza a perceket.

Sanghaj fölött
(Az bizony nem köd, hanem szmog!)

Apropó kaja, ha vegetáriánus vagy, ne számíts rá. A légiutaskísérő közölte velem ételosztáskor, hogy előre jeleznem kellett volna. Azt azonban nem kötötte orromra, mikor és hol. Talán amikor becsekkoltunk a gépre? Akkor nem volt ilyen opció, még ülést sem engedett választani a rendszer... Úgyhogy maradt a jól bevált nem eszek semmit, vagy a megeszem a desszertet (gyümölcs) megoldás. No, de nem a gasztronómiai élvezet a cél egy ilyen úton, így elvoltam a teával. Italt ugyanis elég sűrűn osztogattak.

Aztán landoltunk végre Sanghajban és minden jóra fordult.

Csakhogy már akkor tudtam, hogy hazafelé pont ilyen lesz. Ezzel azonban két hétig nem foglalkoztam és még utunk végén, a pekingi reptéren is optimistán ignoráltam az előttem álló kínokat.

Tudom, drámaian hangzik, de nem vagyok egy nyafogó típus, így semmi túlzás nincs a beszámolómban. A hazafelé út, maga volt a pokol. Hiába választottunk ülőhelyet (kétszemélyes helyet a gép hátuljában), a repülő felosztása még csak nem is hasonlított a becsekkoláskor a honlapon szereplőhöz. Volt mellettünk egy plusz szék a gép közepén. 

kilátás, ami tükrözte a hangulatomat

Aztán jött az elsötétítés (mondjuk éjszaka indultunk, úgyhogy ez nem volt annyira éles váltás) és amint felszálltunk, turbulenciába kerültünk. San Diego szépen átaludta a felszállással együtt. Az én gyomrom ellenben olyan liftezésbe és szaltózásba kezdett, mintha egy vidámpark legdurvább hullámvasútján ültem volna. Azzal a különbséggel, hogy ott egy menet maximum öt perc és leszállhatsz, míg itt kilenc órán át tart a móka. Ebből másfél órát a székem szélén egyensúlyozva töltöttem zacskóval a kezemben azon meditálva, fussak-e a mosdóba vagy sem. San Diego közben felébredt, rám pislogott és ártatlanul megkérdezte: "Még a kifutón gurulunk?" Kapott tőlem egy kényszeredett vigyort, majd ismét a ne hányjak mantrámra kezdtem fókuszálni, mert elkezdték hozni a kínai kaját, amit úgy hessegettem el, mintha mérget nyújtottak volna.

Megváltás volt leszállni a gépről és még a pár órás hajnali várakozás Amszterdamban is jólesett, mert kicsit lenyugtatta a gyomromat. 

Gondoltam, a holland járat már sétagalopp lesz. Csakhogy mikor több mint tíz órányi utazással a hátad mögött, rosszulléttől és fáradtságtól elcsigázva felszállsz egy gépre, ami tele van vidám, kisimult, cseppet sem fáradt, épp nyaralni induló emberekkel, rájössz, hogy már megint megszívtad. Főleg, ha a mögötted ülő magas férfi végig rugdossa az ülésedet és még csak meg sem próbálja visszafogni magát vagy bocsánatot kérni.

Mindezt azért írtam le, hogy kiadjam magamból az utazás kellemetlenségei által generált frusztrációmat és hogy tanulságként elmondhassam mindenkinek: 

4 óránál többet repülni szívás, jobb ha felkészülsz rá!

Én biztos, hogy nem vetemedem ilyen hosszú útra legalább egy évig és tökéletesen megértem Ribizly barátomat, amiért évente maximum egyszer jön csak haza. Illetve az is biztos, hogy hányingercsillapító és altató nélkül legközelebb nem utazom. Jobb nekem és jobb a világnak is, ha végig ki vagyok ütve.

A bejegyzés negatív hangvétele senki kedvét ne vegye el utam további beszámolóitól. Innentől csupa jó dologról fogok írni, mert remekül éreztem magam Kínában, bár hosszútávon nem tudnék ott élni. Szóval írok majd a városokról, az emberekről, az ételekről, a látnivalókról, kalandomról egy épület 88. emeletén és sok más érdekességről. A teljesség igényéhez azonban szükség volt erre a bevezetőre, mert sajnos nem hopponálva jutottam Sanghajba.