378 lapjával átlagos terjedelmű olvasmány, se túl hosszú, se túl rövid.
Fülszöveg:
"Elle ötvenéves, három gyermek anyja, boldog házasságban él. Július van, a Cape Codon található családi nyaralóban, a Papírpalotában ébredeznek, Elle gyerekkora óta itt tölt minden nyarat. Ez a reggel más, mint a többi: előző éjjel Elle és gyerekkori barátja, Jonas kisurrantak a hátsó ajtón át a sötétbe, és életükben először szexeltek egymással. Közben a házastársaik gyanútlanul beszélgettek odabent. Most, a következő huszonnégy óra leforgása alatt Elle-nek muszáj lesz döntenie: megmarad a jelenlegi életében a férjével, Peterrel, akit őszintén szeret, vagy fejest ugrik a fantáziába, amire mindig is vágyott – Jonasszel gyerekkorukban is szerelmesek voltak, és egymáséi is lettek volna, ha nem alakul minden másképp egy tragikus baleset miatt, amely örökre megváltoztatta az életüket.
A regény fokozatosan adagolja a múltbeli eseménysort, hogy átérezzük, milyen összetett a döntés, amelyet Elle-nek meg kell hoznia. A Papírpalota egyszerre gyengéd és pusztító mű, amely hitelesen ábrázolja a feszültséget, amely vágyak és méltóság között feszül, feltárva az abuzív családi kapcsolatok, kisebb gaztettek és igazi bűnök közötti összefüggéseket."
Sejtettem, hogy ez nem egy könnyed romantikus történet lesz, ám nem gondoltam volna, hogy egy több generáción át mindenféle értelemben terhelt családról fogok olvasni. Mert itt aztán minden van a negatív minta öröklődésén át az erőszakig.
A történet első harmada egyáltalán nem tetszett. Túlságosan sok volt a negatív szereplő, túl sok rossz döntést hoztak, és nem igazán értettem, miről akar szólni ez a történet. A felütés egy megcsalás és románc meséje, ám elég hamar a főhősnő felmenőinek viszontagságaira vált a fókusz. Ezzel pedig belekerülünk a főszereplő nagymamájának és anyjának viszontagságos házasságaiba, és a gyerekkori visszaemlékezéseken át egy cseppet sem kiegyensúlyozott családot látunk. Egyszerűen nem esett jól olvasni, hogy mennyire nem viselkedtek felelősségteljes felnőttekként, mennyire nem volt szülői támogatás, és hogy milyen sok elhallgatás és önzés jellemezte a kapcsolatokat. Értem én, hogy egy kiegyensúlyozott és szerető család nem olyan izgalmas, de számomra ez inkább taszító volt, mint érdekes. Hogy miért nem hagytam abba? Mert olyan voltam, mint egy katasztrófaturista. Kíváncsi lettem, mi jöhet még ez után, hová lehet fokozni.
A narráció egyébként kifejezetten érdekes, végig a főhősnő fejében járunk, ám újra és újra ugrunk az időben hol kisebbet, hol nagyobbat. Ettől pedig tényleg olyan, mintha Elle számot vetne életéről, szerelmeiről, döntéseiről és bűneiről, miközben igyekszik meghozni egy újabb fontos döntést. Számomra nem volt zavaró az ugrálás, bár voltak benne érdektelennek tűnő részek. Az író stílusa pedig egyszerre volt szemléletesen leíró és rettentően profán. Konkrétan nem emlékszem, hogy olvastam-e korábban olyan történetet, amelyben ilyen sokszor pisiltek. Ráadásul a nehéz témákat, mint például a nemi erőszak, csak úgy mellékesen odavetette, mintha valami hétköznapi dolog volna.
A történetben van egy fordulópont, a fülszövegben is említett baleset, ami elég sok dolgot megmagyaráz a főhősnő szerelmi életében. Sőt, a könyv második fele szinte teljes egészében ezen múltbéli eset köré szerveződik. Ez pedig átlendített a kezdeti érdektelenségen, mert egy kifejezetten érdekes kérdést feszegetett. A lezárása azonban felemásan sikerült. Erkölcsileg még midnig szürke zónában maradt, épp mint a történet szereplői.
Ez a könyv az emberek kevésbé szép oldalát mutatja nekünk. A kicsinyes viselkedést, az önző hozzáállást, a másokon levezetett dühöt és a hazugságok súlyát. Valahol mindenki érthető, hiszen kifejezetten emberien gyarlók, mégsem lesznek igazán szimpatikusak. Vannak jobb és rosszabb pillanataik, és az olvasóra van bízva, melyiket érzi erősebbnek, merre billen ítéletének mérlege. Ráadásul hiába a belsőséges hang, ahogy néhol szó szerint csupaszon látjuk őket, vagy épp egy kifejezetten intim pillanatban (például pisilés közben), könnyű velük távolságot tartani. Én legalábbis végig külső nézőpontban maradtam, mert se azonosulnom nem sikerült senkivel, se jobban megkedvelnem, hogy egy picikét a cipőjében érezzem magam.
A könyv utolsó egysége adja a lezárást és a keretet a történetnek. Itt már nincs elmerülés a múltban, csak a jövő lehetőségeinek mérlegre tétele. Ezen a ponton már tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogyan, ki mellett dönt a főhős, ugyanakkor azt is tudtam, hogy egy ilyen jellegű történetnek nem lehet igazi lezárása. Nos, nem is lett, a történet egyszerűen megszakadt, az olvasó pedig értelmezze, ahogy akarja. Ez számomra rettentően bosszantó volt. Bosszantott, mert bár sejtettem, hová akar a szerző kilyukadni, hiszen ezt éreztette az információk óvatos adagolásával és több dolog szándékos elhallgatásával, gyávának hatott. Egyszerűen nem mert valódi döntést hozni, nem merte felvállalni a következményeket, inkább ragaszkodott a biztonságos szürke zónához. Gyáva húzás volt, de tökéletesen passzolt a főhősnőhöz.
Összességében nem igazán tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Az elején bántam, hogy kézbe vettem, ám így utólag mégsem fáj ez a döntés. Nem kedveltem meg a karaktereket, de valahogy mégis érdekes volt olvasni róluk. Tényleg olyan élmény volt, mint a katasztrófaturizmus.
Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak erkölcsileg megkérdőjelezhető emberekről és döntésekről, nem zavarja őket az emlékek közötti ugrálás, sem a profán tartalom. Aki viszont szerethető szereplőkre, családi összetartozásra és valódi lezárásra vágyik, illetve nem szívesen tapicskol terhelt kapcsolatok szennyében, inkább keressen egy másik családregényt.
Egyébként ez egy nyári könyv, érdemes napsütéses időben kézbe venni, hátha az dob kicsit az olvasó kedvén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése