The One - A tökéletes pár

Ezt a könyvet valaki ajánlotta nekem. Már nem emlékszem pontosan, mikor és miért, csak annyi maradt meg, hogy ha A lelkitárs-egyenlet tetszett, akkor ezt is érdemes elolvasnom. Az ajánlás pedig jól jött, mivel borító alapján bizony nem választottam volna ezt a kötetet.

416 lapjával nem egy rövid olvasmány, de kifejezetten gyorsan lehet haladi vele. Még akkor is, ha az olvasónak korlátozott szabadidő áll rendelkezésére.

Fülszöveg:

"Meddig ​mennél el, hogy megtaláld az igazit?Nem kell hozzá más, csak egy egyszerű DNS-teszt. Gyorsan mintát vesz az ember, és már össze is párosítják a DNS-párjával – azzal, aki genetikailag neki rendeltetett.
Ezt ígéri egy DNSPárod nevű alkalmazás. Egy évtizeddel ezelőtt egy nagyvállalat bejelentette, hogy megtalálták azt a gént, ami párosítja az embereket a lelki társukkal. Azóta világszerte emberek milliói találták meg a DNS-párjukat. Azonban ennek a felfedezésnek megvannak az árnyoldalai: a teszteredmények miatt számtalan párkapcsolat bomlott fel, és a feje tetejére állították a klasszikus értelemben vett románcot, randevúzást és szerelemet. Öt nagyon különböző ember kap értesítés arról, hogy megtalálták a DNS-párjukat. Mindegyikük hamarosan találkozni fog az igaz szerelmével. De nem mindenki fog „boldogan élni, amíg meg nem hal.” Mert még a lelki társaknak is vannak titkaik. És némelyik bizony sokkolóbb, mint azt bárki sejtené…"

Nem ez az első könyv, amely a nagybetűs igazi megtalálásáról szól. Azonban a szerző egy kifejezetten érdekes megközelítést alkalmazott. Egyrészt tudományos alapra helyezte a kérdést, így tekinthetjük ezt a könyvet sci-finek. Másrészt meglehetősen realista szemszögből írta meg. Harmadrészt pedig egyszerre öt kifejezetten érdekes és a többitől teljesen különböző szálat használt. Igen, ez a könyv jól van összerakva, kellemesen meglepett.

Nem szeretnék minden egyes karakter sorsára kitérni, mert azzal sokat elárulnék a cselekményből, inkább csak összegzem a benyomásaimat.

A nézőpont karakterek mind különbözőek. Vannak köztük nők és férfiak vegyesen, hol jobb, hol rosszabb élethelyzetben. A közös bennük a teszt elvézése, ami eredményt is hoz, és az eredmény forgatja aztán fel az életüket. Mint a jó tudományos fantasztikus könyvekben, itt is akad pozitív és negatív oldala is ennek a felfedezésnek. Közben pedig a szerző elkezdi meggyőzni az olvasót, hogy ebben a világban ez a teszt bizony működik, kőbe van vésve. Aztán persze csavar a szálakon, és a kötet végére visszatérnek a kérdőjelek. Finom kis feszültségek, fordulatok bontakoznak ki a szálakon, így végig fenntartja a figyelmet.

Tetszett, hogy a kérdést nem csupán férfi és nő vonzalmában kezelte, hanem kitért arra is, mi történik, ha azonos nemű partnert ad az eredmény. Talán ez a szál volt a kedvencem, mert okosan és érzékenyen lett felépítve.

Mindegyik karakter érdekes utat járt be, mindegyik adott valamit a kép egészéhez viszonyítva, ami a kötet második felére bontakozott ki igazán. Egy ideig ugyanis úgy tűnt, különálló kis történeteket olvashatunk, ám a végére mégis akadt egy kis kapcsolat közöttük. Ettől pedig a kezdeti darabosság érzése teljesen elpárolgott.

Tetszett a történet által bemutatott társadalomkritika. Volt, ami adta magát, kikövetkeztethető volt, ám olyan is akadt, ami kifejezetten kreatívra sikerült. Sokáig azonban nem tudtam elképzelni, hogyan lehet lezárni egy ilyen jellegű könyvet. Lehet-e igazán lezárni, vagy megmarad nyitottnak az olvasóra bízva a továbbiakat. John Marrs azonban megoldotta. Elvarrta a szálakat, mindegyik szereplő kapott tetőpontot, és a végére a már említett laza kapcsolat is összeállt. Az olvasónak tehát csak azt kell tovább gondolnia, amit a szereplőkről érez, na meg a kérdést, jó lenne-e egy ilyen teszt vagy sem.

Összességében tehát ez egy társadalmi sci-fi a szerelemről. Érdekes és helyenként kellemesen elgondolkodtató. Engem pozitívan meglepett. 

Tetszett, jó élményt adott, így bátran ajánlom azoknak, akik szeretnek emberi kapcsolatokról olvasni. Aki viszont csupa kedves és egyértelműen pozitív románcra vágyik, nos, keresse máshol, mert ez nem egy szokványos romantikus kötet, hiába sugallja ezt a borító.

A Telihold kávézó

Ajándékba kaptam ezt a könyvet. Aki meglepett vele, biztos volt benne, hogy tetszeni fog nekem, mert japán szerző munkája és cicák vannak benne.

A borító szép és igényes kemény kötésével. Az illusztrációk, amelyek időnként megtörik a szöveget, azonban nem nyerték el a tetszésemet. Nem éreztem ugyanis, hogy bármit hozzá tudtak volna tenni a történethez, pedig a szerző gyakorlatilag ezekhez igazította a cselekményt.

180 oldalával nem hosszú olvasmány, gyorsan lehet haladni vele. 

Fülszöveg:

"A japánok úgy tartják, hogy ha gondoskodsz egy macskáról, az egy napon meghálálja. Ha pedig a megfelelő macskának viseled gondját, akkor még az is megtörténhet, hogy meghívást kapsz egy titokzatos kávézóba.Ez a bizonyos kávézó semmihez nem fogható: nincs állandó helye, sem nyitvatartási ideje – ráadásul beszélő macskák vezetik. Miközben a macskák süteményt, kávét és teát szolgálnak fel a vendégeknek, asztrológiai tanácsadást nyújtanak számukra, és elmondják, hol zökkent ki az életük a megfelelő kerékvágásból.
A kávézóba betérő szerencsétlen forgatókönyvíró, a válságba került filmrendező, a reménykedő fodrász és a technológiai kihívásokkal küszködő weboldaltervező mind kicsit elveszettnek érzi magát. Nem véletlenül kerültek a Telihold kávézóba…"

Ez egy amolyan tipikus japán kötet. Tipikusan japános a stílusa, tipikusan emberi kapcsolatokról szól és tipikusan szeretne adni egy pozitív tanulságot. Több ilyen jellegű kötetet olvastam már, így ezek a dolgok egyáltalán nem értek váratlanul. Az viszont, hogy mennyire szeretem ezt a fajta japán irodalmat, még számomra sem teljesen világos.

A történet alapja teljesen rendben van. Adva van egy munkában és magánéletben is kissé félre siklott forgatókönyvíró, akinek szüksége van némi iránymutatásra. Ezt meg is kapja kissé szokatlan módon, majd még néhány hasonlóan eltévedt személy is részesül a furcsa helyről érkező tanácsadásban. Ezek az esetek látszólag csak lazán kapcsolódnak össze, mivel a szereplők közvetetten ismerik egymást. A végére azonban kiderül, hogy mégis akad valami, ami összeköti őket.

Nos, ez a felépítés nekem tetszett. Viszonylag rövid volt egy-egy szereplő része, és ahogy a történet végére összefonódtak a szálak, épp olyan kerek lett ez a könyv, mint a címadó telihold. A problémák, amelyekkel megküzdöttek, és a tanácsok, amelyeket a megoldásukra kaptak, nem voltak sem eget rengetőek, sem túlságosan bonyolultak. Amolyan hétköznapi, emberi kihívások vannak itt, amelyekről kellemes olvasni. Ráadásul semmi sem volt túlírva, így nem éreztem, hogy szájba rágós útmutatást olvasnék. A helyszín, Kiotó is kellemesnek hatott, és úgy általánosságban tetszett a japán hangulat és környezet.

Bizony, itt jön az a bizonyos de. De nagyon távol áll tőlem az asztrológia. Nem hiszek a horoszkópokban, és sosem éreztem késztetést, hogy elmerüljek a témában. Ettől pedig számomra minden csillagokon alapuló okfejtés, ami ebben a könyvben előfordult, érdektelen és unalmas volt. Sőt, helyenként úgy éreztem, túlságosan is belement a szerző a csillagok állásába, ennél jóval rövidebben is elmondhatta volna azt, amit szeretett volna. Csakhogy az utószóból kiderül, épp ez a részletesség sarkallta a történet megírására, mert őt nagyon is foglalkoztatja ez a téma.

A macskák beépítése a cselekménybe már egy fokkal jobban tetszett, bár itt is voltak fenntartásaim. Egyrészt a gondolat, hogy ha segítesz egy cicán, azt valamikor majd vissza fogod kapni, szép és kedves. A különféle macskák és bolygók párhuzama pedig szintén ötletes volt. Másrészt viszont az ember nagyságú, két lábon járó, kötényes macska már sok volt nekem. Amúgy sem igazán kedvelem az antropomorf ábrázolást, de jelen esetben inkább csak feleslegesnek éreztem. Ha a cicák maradtak volna egyszerűen cicák, szerintem úgy is működött volna a történet.

Van még egy eleme a könyvnek, amiről érdemes szót ejteni, a kávézóban felszolgált dolgok. Ezek egyrészt kapcsolódnak az asztrológiához (nevükben legalábbis mindenképp), másrészt az útmutatás részét képezik. Vártam volna ezért, hogy valamilyen plusz töltettel bírjanak azon kívül, hogy nagyon finomak. Ez azonban elmaradt, amiért kissé csalódott voltam.

Összességében tehát ez egy tipikus japán könyv az élet dolgairól. Nem akarja megváltani a világot, csak elmesél néhány történetet, és reméli, hogy az olvasó tanul belőle valamit. Viszont tele van asztrológiával, ami kicsit el is nyomja a macskák jelenlétét. Nem bánom, hogy elolvastam, de akkor sem veszítettem volna sokat, ha kihagyom.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik komolyan foglalkoznak a horoszkópokkal, nem áll távol tőlük ez a téma és kedvelik a cicákat. Ha valaki tipikus kapcsolatokról szóló japán könyvre vágyik, nyugodtan kézbe veheti. Azonban, ha még nem olvasott hasonlót, óvatosan kezdjen bele, mert ez bizony nem mindenkinek csúszik könnyedén.

Attila koporsója

Elég lassan haladok a Borbíró Borbála sorozattal. Konkrétan kétévente olvasok el egy-egy részt. Ez nem a könyveket minősíti, hanem az olvasási kedvemet.

Az ötödik kötet borítója is kifejezetten mutatós lett. Nagyon tetszik a színvilág, és remekül passzol a cselekményhez. 550 oldalával ez eddig a sorozat legvaskosabb darabja.

Fülszöveg önkényesen kicsit megrövidítve:

"Míg ​a nagyvilág a karácsony ünnepére készül, Borbíró Borbálát nap mint nap a halál fenyegető közelsége kísérti. A megfáradt vámpírológus még ki sem pihenhette a Nofertiti kínkamrájában átélt megpróbáltatásokat, máris újabb pokoljárásra kényszerül. Attilát közel három hónapja a táltosereje tartja életben, és a felbomlott mágikus egyensúly miatt esély sincs a varázslatos segítségre – mindeközben Bori mindennapjait nemcsak a boszorkányszövetség rejtélyes akciója, hanem egy új főnök is lépten-nyomon megkeseríti.Borinak ezúttal tőle telhető legnagyobb áldozatot kell meghoznia, hogy teljesíthesse választott küldetését: a legendás hun uralkodó, Attila titkos nyughelyét kell megtalálnia ahhoz, hogy az ő Attilája ne kerüljön koporsóba. A elszánt bölcsész újabb versenyfutásba kezd az idővel, a vállalkozás sikeréhez pedig olyan szövetségre van szükség, amilyet rég nem látott a világ."

Azt kell mondanom, nagyon jó időpontban kezdtem bele ebbe a kötetbe. Egyrészt ködös őszi időben igazán jólesik egy télen játszódó történetet olvasni. Másrészt két év távlatából épp elég homályosak olvasási emlékeim, hogy a korábbi esetleges problémáim fel se merüljenek. Szóval jólesett visszatérni ebbe az ízesen magyar és szórakoztatóan fantasztikus világba.

A kötet elején kapunk egy kis összefoglalót az eddigi legfontosabb eseményekről, és bár nem igazán kedvelem az ismétlést, ez most kifejezetten jól jött nekem. Aztán bele is vág a szerző az új konfliktus felvázolásába. A könyv felütése így ismét izgalmas, főleg hogy a főhősnő egyszerre több dolgot is igyekszik felderíteni, és elég változatos társakat kap hozzá.

A cím sokat sejtet arról, miről fog szólni a történet. Csakhogy a lényegi cselekmény viszonylag későn indul be. A felvezetés és a mellékszálak töltik ki a kötet 80 százalékát, és csak az utolsó fejezetek szólnak arról a bizonyos koporsóról. Mondhatnám, hogy ez zavart (és a korábbi részekben zavart is az ilyesmi), de nem lennék teljesen őszinte. Engem most ugyanis kifejezetten kikapcsolt a lassan bontakozó cselekmény, a sok verbális adok-kapok és a szereplők apró-cseprő dolgai. Ez pedig két dologra vezethető vissza. Egyrészt limitált időm volt olvasni, így többnyire nem tudtam hosszasan belemerülni a könyvbe. Az ilyen olvasási metódushoz pedig pont jó, ha nem pörög a cselekmény, hanem kényelmesen csordogál, mert így mindig lehet kicsit bekapcsolódni és könnyebb letenni is. Másrészt sokkal élvezetesebbnek találtam a kötet szórakoztató kiegészítő elemeit, mint a központi akciót. 

"Először is, mindenki abból indul ki, hogy ez Magyarország, tehát senki nem tartja be a szabályokat."

A sorozat legvonzóbb tulajdonsága a magyar vonatkozásokban rejlik. A szerző remekül megragadja a magyar valóságot, ami egyszerre otthonos és humorosan abszurd. Az olvasó könnyedén tud asszociálni a valóságra, amelyben élünk, miközben jókat nevethet rajta. Itt most nem csupán a politikát és annak vonatkozásit értem, hanem az élet minden területét. Például a hivatalos szervek hálózati jelszava a valóságban is ennyire "kreatív", és ez bizony egy olyan tapasztalat, amelyen az olvasó osztozhat a szerzővel és a szereplőkkel egyaránt.

A humor egy állandó eleme a történetnek, ami számomra kellemes volt. Persze nem mindenki értékeli a szóvicceket és a filmes utalásokat, de én remekül szórakoztam rajta. Kár, hogy Attila ebben a részben alig szólalt meg, pedig ő igazán fel tudja dobni a párbeszédeket.

"– Muszáj lefoglalnom magam, hogy ne őrüljek meg.

– Süssél pogácsát – javasolta még a középkorból örökölt patriarchizmusa minden gőgjével Fehérholló, és ellépett mellőlem.
– Süssek pogácsát?! Mégis melyik században volt ez megoldás arra, hogy egy nő levezesse a fölös szellemi energiáit?! – emeltem fel a hangom.
– Nem tudom. Ma beregisztráltam a Facebookra, és úgy tűnt még tartja magát ez az ősi elképzelés – nyomta még feljebb bennem az adrenalint."

A történelmi és kulturális utalások is jól voltak elhelyezve a történetben, és mennyiségüket is épp megfelelőnek találtam. A karakterek is hozták a megszokott formát, és ez szintén kellemessé tette az olvasási élményt. Ami viszont egy kis negtívum, hogy Bori helyenként fafejű és nagyon sok. Egyetértek a vámpírurakkal, tényleg fura, hogy még életben van egy ilyen világban. Illetve a szerelmi szál alakulása is elég gyengére sikerült. Oké, az egyik fél szinte végig kómában volt, de minimális haladás azért így is lehetett volna.

Na, és hogy milyen volt a könyv központi cselekménye? Nos, elég lassan indult, lassan haladt és gyorsan le lett zárva. Szóval ez sem épp egy akcióban dúskáló rész lett, bár mindig akadt benne ez-az, ami épp történt. 

Összességében tehát ez egy kellemes része volt számomra a sorozatnak. Nem tökéletes, de kikapcsolt, élveztem az olvasást. Bátran ajánlom mindenkinek, aki a korábbi köteteket már olvasta és kedvelte. 

Árkok az esőben

Csupán néhány szerző van, akitől mindent el szeretnék olvasni. Jón Kalman Stefánsson pedig ezen kevesek közé tartozik. Nem volt hát kérdés, hogy ezt a kötet is beszerzem tőle.

Hatalmas piros pont jár a Jelenkor kiadónak, amiért ilyen gyönyörű és egységes borítóval adják ki  a munkáit. Nagyon szépen mutatnak a könyvespolcon, és mindig érdeklődve várom, milyen lesz a következő kötet.

180 lapjával ez egy kifejezetten rövid könyv, talán az eddigi legkurtább a szerzőtől.

Fülszöveg:

"Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs.
Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: „van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?” "

Nem néztem utána ennek a kötetnek, mikor megvettem. Sőt, még a fülszöveget sem olvastam el, ennyire mániákusan gyűjtöm tőle az olvasnivalót. Így gyakorlatilag magamtól jöttem rá, hogy ez a szerző legkorábbi munkája. Ez pedig engem cseppet sem zavart, mert mint már írtam, mániákus Stefánsson-könyv gyűjtögető vagyok.

Mivel nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől, cseppet sem lepett meg a stílus és a narráció darabossága. Viszont pont azért, mert már olvastam tőle, méghozzá a legfrissebbeket is, nagy érdeklődéssel néztem, honnan is indult. Ez ugyanis gyakorlatilag egy tesztkötet. Minden megvan benne, ami a szerző sajátja: az izlandi légkör, kisemberek apró-cseprő dolgai, az irodalom szeretete, kissé karcos humor és egy csipet dráma, hogy minden furcsaság ellenére komolyan lehessen venni. Csakhogy itt mindez még képlékeny, kezdetleges formában van jelen. A sorok nem olyan líraiak, a karakterek kicsit távolabbinak tűnnek, tehát érződik rajta, hogy első kötet. Ez lehet, hogy néhány olvasóban csalódást kelt, ami látszik is az értékelések között, ám egy rajongónak igazi csemege.

"Csodálkozhatnánk is, hogy egy fiatalember miért visz magával három könyvet egy ilyen felszabadult buliba. Igen, de három könyv nem olyan sok. Harminc, az igen, de nem három."

Rettentően tetszett, hogy úgy olvashattam ezt a könyvet, mint egy jövőbe látó médium. Láttam ugyanis, hogy ez a hangulat, hová fog a későbbiekben fejlődni. Láttam, melyik mozzanatot fejti ki majd részletesebben később egy másik kötetben. Láttam, hogyan fejlődnek a karakterek, hogyan lesz belőlük egy-egy maradandó figura, míg itt csak a vázuk, főbb paramétereik adottak. Rajongói szemmel tehát a könyv minden esetlensége (ami természetesen csak a későbbi kötetek fényében van jelen) érthető és érdekes.

Nagyon kedvelem a szerző humorát, és talán ez a legmókásabb szövege. Persze itt is akad dráma bőven, nehéz sorsok és a vidéki közeg nem mindig kellemes légköre, de tele van vicces jelenetekkel. Kissé maróan gúnyos jelenetek ezek, de én mindegyiket nagyon élveztem. Ráadásul itt sokkal nyíltabban élcelődik a karakterein.

"Fogorvosok! Salvör megborzongott: gondoljatok csak bele, vadidegen emberek szájában turkálni, annál még tyúkólat ganézni is jobb, főleg, ha azt vesszük, milyen büdös egyesek lehelete! Starkaður: igen, korhadt szavak bűze."

Cselekmény természetesen itt sem igazán van, inkább kisebb-nagyobb események helyenként összefüggő lánca. Na, de ez megint egy olyan dolog, ami jellemző a szerzőre.

Összességében tehát, bár ez az első és így a jövőből nézve kezdetleges Stefánsson kötet, azért mégis csak egy Stefánsson kötet. Megvan benne minden, ami a szerző sajátja, így élveztem az olvasást. Viszont, mivel itt még helyenként kiforratlan a stílus, csak rajongóknak ajánlom. Aki már olvasott tőle és szerette, valószínűleg ezt a kötet is szeretni fogja, csak ne várja, hogy ez lesz majd a kedvence. Aki azonban még nem olvasott ettől a remek izlandi szerzőtől, de szeretne, nos, nem biztos, hogy ezzel érdemes kezdenie, hiszen van már ennél sokkal jobb munkája, nem is egy. Kivéve persze, ha időrendben kíváncsi a műveire.

Tükör a felhőkön túlra

Két okból választottam ezt a könyvet. Egyrészt a gyönyörű borítója miatt, mert jó csupán nézegetni is. Másrészt a japán helyszín és mondavilág miatt, mert kifejezetten szeretem. Az pedig, hogy magyar szerző munkája, csak egy kis extra kedvcsináló volt nekem.

344 oldalával átlagos terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

"Japán az 1600-as évek vége felé. A határok lezárva, a császár túszként él saját palotájában, a hatalom valódi gyakorlója a sógun. Az árva Szorana mindent, amit tud, az őt befogadó nindzsáktól tanult, ám mivel hófehér külsejével feltűnő jelenség, talán sosem válhat a láthatatlanság mesterévé. Ő azonban még ennél is többről álmodik: a szamurájok kasztjához szeretne tartozni, és valami fontosat tenni jelentéktelen életében.
Renmu alakváltó nyestkutya. Egy megkeseredett varázstanuki, aki megtanulta, hogy az emberekkel pusztán üzleti kapcsolatokat ápoljon: mellettük él, de sosem velük. Napról napra éli az életét, kergeti a gyönyöröket, és semmit nem akar kevésbé, mint valami jelentős dolog részesévé válni.
Egy küldetés, egy találkozás, egy alku – és elindul a kaland, amely mindkettejük életét fenekestől felforgatja. Miközben halálos szörnyek elől menekülnek, szenvedélyes és tiltott vonzalom alakul a két számkivetett között – azonban senki és semmi nem az, akinek vagy aminek eleinte látszik."

A japán kultúra közel áll a szívemhez, a japán mondavilág pedig egy olyan téma, amiről szívesen olvasok vagy szívesen nézek filmeket. A tanuki pedig egy rettentő cuki jószág, volt szerencsém élőben is megcsodálni. (És örömmel meg is ölelgettem volna, ha hagyja...) Úgyhogy minden adva volt ebben a könyvben, hogy szeressem, és ez így is történt nagyjából a kötet kétharmadáig. Ott ugyanis rá kellett jönnöm, hogy nem voltam elég körültekintő, a borító annyira elvarázsolt, hogy nem néztem utána rendesen a kötet besorolásának. Na, de ez az én figyelmetlenségem hibája és nem a könyvé.

Japán, mint helyszín szépen van beépítve a történetbe. Pontosan lehet követni, épp hol járnak a szereplők, és ad egy kis bepillantást a 17. század társadalmi berendezkedésébe. A háttér tehát hozza az elvárt ígéreteket, és a különféle lények és hitvilág is szépen vannak beleszőve. Gyakorlatilag ez adja a kellemesen japános hangulatát az olvasásnak. 

Nagyon tetszett, hogy a szerző jól használta a japán kifejezéseket. Egyáltalán nem éreztem indokolatlannak, mikor egy-egy japán szó bekúszott a szövegbe. Minden ilyen elejtett szónak volt értelme, és többnyire a japán mondavilághoz voltak köthetők. Például a tanuki sokkal kifejezőbb, mint a nyestkutya, hiszen nem csupán az állatot jelöli, hanem a mitológiai lényt is.

Ha már szöveg, a könyv kifejezetten olvasmányos. Gördülékenyek a mondatok és a cselekmény is kellemes tempóban halad. Az olvasó könnyedén belesüpped a történetbe, amit jól bizonyít, hogy kórházi környezetben is sikerült benne elmerülnöm.

Ami a cselekményt illeti, egy tipikusnak mondható kaladra épül. Két valószínűtlen szövetséges keres egy elrejtett tárgyat, miközben mindenféle bajba keverednek. Nekem tetszett ez az egyszerűség, mert van valami az ilyen utazásra épülő kalandokban, ami kellemes kikapcsolódást nyújt. Viszont a kaland motivációjául szolgáló konfliktus egyáltalán nem lett kibontva. Sőt, kifejezetten erőtlennek és esetlennek hatott. Konkrétan olyan volt, mint egy mellékszál, pedig a címben is megjelenő tükörnek ennél központibb szerep illett volna.

Itt érkeztünk el a figyelmetlenségemhez. Én ugyanis a fent leírtakra, a kellemes utazásos kalandra Japánban számítottam, hozzá néhány mítikus lényre is, viszont arra nem, hogy mindez csupán egy vékony kis keretet adjon valami másnak. Ez a könyv ugyanis nem egy kalandregény, nem is fantasztikus történelmi regény, csupán ezek elemeit használja, hogy kibontson egy szerelmi történetet. Bizony, a kötet fókuszában a két főszereplő egymásra találása áll. Ez meglepett kicsit, ám nem zavart, mivel úgy voltam vele, kalanddal fűszerezett kellemes romantika még mindig elég komfortos számomra. Csakhogy, mikor a történetben eljött a pont, ahol a két főhős vonzalma találkozott, egészen más fordulatot vett a kötet. Erre pedig nagyon, de nagyon nem számítottam. Pedig, ha rendesen utána nézek, tudhattam volna...

Szóval félreértések elkerülése végett jelzem mindenkinek, hogy ez nem egy cuki romantikus történet, hanem egy romantikus és erotikus mese egy lányról és egy tanukiról. Ezzel a tudattal érdemes hozzáállni, akkor talán nem éri az embert olyan nagy csalódás, mint engem. Én ugyanis nem keresem az erotikus regényeket. Ha egy romantikus kötetben akad egy-egy ilyen jelenet, rendben vagyok vele, de mikor az ágyjelenet hangsúlyosabb, mint maga a cselekmény, az már sok nekem. Itt pedig a cselekmény puszta díszlet volt a románchoz, míg a románc elsodródott az erotika irányába. Konkrétan több fejezet szólt részletesen arról, hogy a két főhős mit és hogyan csinál egymással az ágyban. Meglepődtem? Igen. Zavart? Nos, szintén igen. Nem azért, mert a románcban helyet kapott a testiség, hiszen ez természetes és normális dolog. Még azt is le szoktam nyelni, ha egy szerző túlírja ezeket a jeleneteket, de itt most az erotika egy olyan szekciójába vitt el a könyv, ahová cseppet sem vágytam. Tudom, nagy az igény a mindenféle fajok nászára az irodalomban, de ha van valami, ami cseppet sem érdekel, akkor az számomra ez. Hiszen itt egy tanuki az egyik résztvevő és nem emberi alakjában. Én peidg túlságosan racionális vagyok, hogy ettől el tudjak vonatkoztatni...

Na, de ezt előre tudhattam volna, ha nem vakít el a borító szépsége és rendesen utána is nézek a könyvnek. Úgyhogy nem róhatom fel neki, egyszerűen nem én vagyok a célközönsége. Azt viszont már joggal jegyezhetem meg negítavumnak, hogy a cselekmény lezárása eléggé vérszegényre sikerült. A tükör és a megszerzése mögött húzódó érdekek végig mellékesen voltak jelen, így a nagy csavar, hogy ki is akarja valójában megszerezni, már senkit sem érdekelt. Konkrétan érdektelenné vált, pedig ez lett volna a kötet központi cselekménye.

Összességében tehát vegyes érzéseim vannak ezzel a kötettel. Egyrészt megadta a kellemes japános hangulatot és a könnyed kalandot, amire vágytam. Másrészt viszont volt a kötetben bőven olyan rész, ami egyértelműen nem nekem íródott, nem az én világom. Úgyhogy a könyv első fele tetszett, a második kevésbé.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik kifejezetten egy románcra épülő történetre vágynak, és nem zavarja őket az erotikus tartalom. Kükönféle lények közötti erotikára vágyók előnyben. Viszont, ha valaki ezt az irányt nem kedveli, nos, keressen egy másik japános kötetet. 

Mozgóképek CXXXIII

Áprilisban eggyel több filmet sikerült megnéznem, mint márciusban, azaz összesen hetet. Viszont csak egyszer jártam moziban.

Ráadásszerelem

"Okozhat nagy bajt egy eltévedt SMS? Hozhat valami jót? Vagy elvezethet egy embert élete szerelméhez? Egy romantikus vígjátékban bármi megtörténhet… főleg, ha a tévelygő szerelmeseket Céline Dion vezeti helyes útra.
Mira vőlegénye már két éve meghalt, ám a lány nem tudja elengedni: barátja régi telefonjára küldözget SMS-eket – de az a szám már valaki másé: és Rob nem érti, kitől származnak és kinek szólnak ezek a szerelemmel teli, bánatos üzik.
Még szerencse, hogy Rob újságíró, és épp Céline Dionnal készít interjút. Amikor az énekesnő meghallja az érthetetlen SMS-ek történetét, elhatározza, hogy kinyomozza, mi lehet a titok. És ezzel persze mindent összezavar… aztán rendbe hoz."

Két okból néztem meg ezt a filmet. Egyrészt Sam Heughan miatt, akit az Outlander könyvekből készült sorozatban kedveltem meg. Másrészt tetszett az eltévesztett sms-ből  kialakuló románc koncepciója.

Nem mondanám, hogy magas elvárásaim voltak, de valahogy mégsem sikerült a filmnek megütnie egy egészséges mércét. Az alap felvetés ötletes volt, ám a kivitelezés klisés és túlbonyolított. Az pedig, hogy Celine Dion ilyen nagy hangsúlyt kapott benne, nos, számomra teljesen érthetetlen volt. Mondhatnám, hogy a rajongókat akarták meggyőzni vele, de ez a film nem feltétlenül csak az idősebb női korosztálynak készült, sőt...

Összességében ez egy nagyon felejthető alkotás. Olyan kis semmilyen. Nem bánt, de pár percnél tovább nem is tud lekötni. Azoknak ajánlom, akik már kifogytak a jó romantikus filmekből, mégis nagyon vágynak egyre. 

A csendes lány

"Cáit mindössze tízéves, csendes kislány, aki hányattatott körülmények között nő fel. Örökké kimerült és ismét terhes édesanyjának a sok gyerek mellett nem jut ideje rá, alkoholista, hirtelen haragú apja pedig inkább jobb, ha nem foglalkozik vele. A család úgy dönt, a legjobb lesz mindenkinek, ha Cáit-et a nyárra rokonokhoz adja. Seán-nál és Eibhlín-nél, a gyerektelen, érzékeny és boldogtalan párnál egészen új világ nyílik ki a kislány előtt. A farm és idilli, zöld környezetében egy idő után Cáit is kitárulkozik, és fény derül arra a titokra is, amit újdonsült gondozói elrejtenének előle."

Régóta meg szerettem volna nézni ezt a filmet, csak vártam hozzá a megfelelő hangulatot. Ezt pedig jól tettem, mert épp a jó pillanatban szántam rá az időt.

Ez egy dráma tipikusnak is mondható témáról, egy elhanyagolt gyerekről, aki megtapasztalja a figyelmet és szeretetet. A hangsúly itt nem a konkrét cselekményen van, hanem a szereplőkön és azok kapcsolatain. Akadnak benne erős jelenetek, megható részek, mégis szépen megtartották az egyensúlyt a dráma és a kedvesség között. A lezárás pedig egyáltalán nem cukormázas és ez így van rendjén.

Ez tehát egy szépen felépített dráma, ami nem akar sokat, csak elmesélni egy sajnos nagyon is hiteles történetet. Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt. Aki viszont nagy csavarra, kirobbanó érzelmekre és túlzásokra vágyik, csalódni fog, mert a film épp olyan csendes, mint a főhőse.

A hercegnő és a sárkány

"Egy kötelességtudó hajadon beleegyezik, hogy feleségül megy a jóképű herceghez, azonban rá kell ébrednie, hogy a királyi család egy régi adósság visszafizetésére akarja felhasználni őt. Amikor bezárják egy barlangba egy tüzet okádó sárkánnyal, csak leleményességére és akaraterejére támaszkodhat a túléléshez."

Nagyon tetszett az ötlet, hogy egy klasszikus meséből kissé feminista túlélőfilmet készítenek. Meg persze van benne egy sárkány, ami nálam mindig plusz pontot érdemel.

Az újítások, amelyekkel feldobták a történetet, valóban ötletesek voltak, végig fenntartotta a figyelmemet. Közben viszont a készítők megtartották a mese hangulatát és hát igen, elég kiszámítható volt, merre halad a cselekmény. A látványvilág nem nyűgözött le, de rendben volt, illett a történethez.

Összességében én szórakoztatónak találtam ezt a filmet. Mesék és persze sárkányok kedvelőinek nyugodtan tudom ajánlani délutáni kikapcsolódásként.

Verseny a győzelemért

"Akciódús sportdráma, amelyet igaz események ihlettek. Egy igazi Dávid és Góliát-történetben, amely az Audi és a Lancia, vagyis a Németország és Olaszország közötti intenzív rivalizálást mutatja be az 1983-as rali-világbajnokságon. A Lancia minden esély ellenére a merész innováció és a rendkívüli bátorság verhetetlen kombinációjával küzd, hogy visszaszerezze korábbi dicsőségét."

Mozizni támadt kedvem, és tudtam, hogy San Diego egy sportfilmre biztosan vevő lesz. Úgyhogy ez volt az egyetlen alkotás, amit széles vásznon láttam.

Hiába kapom itthon nagy dózisban az autókkal kapcsolatos információkat, a rali nagyon távol áll tőlem. Ettől függetlenül lekötött a film, ami részben a jó színészeknek volt köszönhető. Helyenként ugyan nehezen lehetett követni (mindkét csapatnak piros volt az autója, ami egy nem autó-rajongó női nézőt bizony könnyedén megzavar) és voltak benne ugrások az események szempontjából. Viszont akadt benne jó néhány szórakoztató jelenet is. Nem ez a legjobb autós film, és ezt nem csak én állítom, hanem San Diego is, de egynek elmegy.

Azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik az autóversenyeket, szívesen néznek sportról szóló filmeket, és egy autónak nem csupán a színe ragadja meg a figyelmüket.

Papírvékony falak

"Valentina egy mindent újrakezdő zongorista. A szomszédja, David egy zajokat gyűlölő feltaláló. Ebben a kapcsolatban a papírvékony fal segít a társkeresésben."

Ennél a romantikus filmnél is az ötletes felütés fogott meg. Ráadásul spanyol alkotás, így reméltem, hogy kevesebb klisét fog tartalmazni.

Az ötlet, hogy megismersz valakit és megszereted anélkül, hogy látnád, egy nagyon kedves kis koncepció. A filmben így van egy adag cukiság, egy adag humor az ellenségesen induló szomszédi viszony miatt, és persze néhány klisé, hogy kitöltse a cselekményt. Illetve van benne egy szép cica is. Könnyed és kedves alkotás, ami nem akar több lenni, mint aminek látszik.

Számomra tökéletesen megfelelt, mikor épp romantikus filmre vágytam. Azoknak ajánlom, akik jobban kedvelik az egyszerű és kedves románcokat a nagy drámai viszonyoknál.

A könnymester legendája

"Nehéz árvaházi gyermekévek után Nicát és Rigelt közösen fogadják örökbe, amikor ráébrednek, váratlan, mégis ellenállhatatlan érzések vonzzák őket egymás felé."

Vannak azok a filmek, amelyekről az ember tudja, hogy nem jó, nem valószínű, hogy tetszeni fog, mégis újra és újra feljön (Köszi, Netflix algoritmus!) és mindezek ellenére kíváncsi lesz rá. Nos, előző hónapban ez a dinoszauruszos sci-fi volt, áprilisban pedig ez a romantikus giccs.

Ellentétben az előző filmmel, ezen cseppet sem segített, hogy európai, konkrétan olasz alkotás. A történet egyszerű és elcsépelt, és az a félelmetes, hogy nem ezen bukott meg a film. Ez ugyanis egy szinte nézhetetlen alkotás, mert a színészek borzalmasak, a párbeszédnek gúnyolt valami, amit írtak nekik, szánalmas és minden, de tényleg minden hiteltelen ebben a filmben. Emberek így nem beszélnek, nem cselekszenek, még csak nem is vesznek levegőt. Olyan volt nézni, mint egy katasztrófát, mert látszik, hogy rossz és csak rosszabb lesz, de olyan szürreális, hogy nem tudod nem nézni.

Szóval megnéztem, hogy neked, kedves olvasóm, már ne kelljen. Senkinek sem ajánlom.

Mit követett el Jennifer Pan?

"Amikor Jennifer Pan segélyhívást intéz, hogy jelentse a szülei lelövését, egy rendkívüli bűnügy középpontjába kerül."

A hónap végére megjött a hangulatom egy bűnügyi dokumentumfilm iránt.

Sokkal jobban kedvelem az ilyen típusú bűnügyeket, mint a véres részletekbe merülő alkotásokat. Érdekes ugyanis nézni az elkövető lelkivilágát, és megismerni a motivációit. Ez a film pedig épp ilyen, egy fiatal lány szörrnyű tettére és annak hátterére világít rá. Mint film, nem a legerősebb alkotás, ám az eset épp elég érdekes, hogy lekösse a néző figyelmét. Szóval nem mondanám a kínálatban fellelhető legjobb alkotásnak, ám a bűnügyi kíváncsiságomat kielégítette.

Azoknak ajánlom, akik szívesebben néznek egy inkább lélektani dolgokat, mint véres részleteket boncolgató valós történetet.

Értékelés:

A csendes lány                         ->  9

A hercegnő és a sárkány          ->  8

Papírvékony falak                    ->  7

Verseny a győzelemért             ->  6

Mit követett el Jennifer Pan?   ->  6

Ráadásszerelem                        ->  5

A könnymester legendája         ->  3

Montessori baba

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen könyvmoly, aki, ha új helyzettel találkozik és tájékozódni szeretne, keres hozzá egy könyvet. Csakhogy a könyvpiac hatalmas, megtalálni a számunkra legmegfelelőbbet egyáltalán nem könnyű. Azért írok erről a kötetről, hátha másnak is segít eligazodni kicsit ebben az egyébként bő kínálatban. Ez viszont egy nem szokványos könyvértékelés lesz, inkább elmélkedés, személyes vélemény, hozzáállás a gyereknevelési könyvek témájához. 

Kezdjük ott, miért épp ezt a kötetet választottam. Egyrészt a kínálat tényleg bőséges, az értékelések viszont rettentően változatosak. Másrészt nincs egyetlen kötet sem, ami egyöntetűen uralná a piacot. Úgyhogy elég könnyű elveszni keresgélés közben. Aztán rábukkantam a lehető legjobb könyvmoly tanácsra: "Olvass inkább regényeket, amíg még van rájuk időd!" Ezt pedig úgy döntöttem, meg is fogadom (Milyen jól tettem, mert így is alig olvastam az elmúlt hónapokban...), és csupán egyetlen, a legszimpatikusabb témába vágó könyvet választok a megszokott olvasmányaim mellé. 

Két okból lett végül ez a könyv a Montessori baba. Egyrészt, szimpatizálok a montessori módszerekkel, másrészt épp elég részletesnek és átfogónak tűnt, hogy betöltse ezt a szerepet. 

A kötet maga kellemesen letisztult. Az illusztrációk inkább egyszerűek, mint szépek, de egységes hatást adnak a kötetnek. 288 oldalával viszonlag terjedelmes olvasmány, de cseppet sem érzi úgy az olvasó, hogy elárasztja a szöveg. A fejezetek, a bekezdések, minden szellősen van tagolva, és a tartalomjegyzék segítségével könnyű tájékozódni benne. Fizikailag kicsit nehéz a könyv, főleg, ha nagy pocak fölött egyensúlyozva lapozzuk, de úgysem olvas belőle az ember egyszerre sokat.

Fülszöveg:

"A ​Montessori baba Maria Montessori nevelési elvei alapján mutatja be, hogy neveljük szeretettel, tisztelettel, megértéssel és bámulatos nyugalommal a kisbabánkat az első életévében. Simone Davies és Junnifa Uzodike közös könyve gyakorlatias javaslatok százait tartalmazza, amelyek segítenek az olvasónak, hogy megértse, mi történik a kisbabájával, és hogy támogathassa tudatos jelenlétével a baba tanulását és fejlődését. Megtudhatjuk belőle,– hogyan készüljünk fel a szülői szerepre – testileg, érzelmileg, intellektuálisan és spirituálisan,
– hogyan váljunk aktív megfigyelővé, hogy megértsük, mit mond nekünk a baba valójában,
– hogyan alakítsunk ki Montessori-tereket az otthonunkban, köztük olyanokat, amelyekben korlátozás nélkül tevékenykedhet a baba,
– hogyan támogassunk olyan tevékenységeket, amelyek segítik, hogy a baba mozgása és nyelvi készségei a neki megfelelő ütemben fejlődhessenek,
– hogyan alakítsunk ki biztonságérzetet a babában, hogy magabiztosan indulhasson a világ felfedezésére.
Ez a könyv azért született, hogy támogatást nyújtson, és segítsen megtalálni azt a békét, amelyre oly nagy szükségünk van, amíg a baba tiszteletteli és szeretetteli gondozását tanuljuk. Lépésről lépésre mutatja be, hogyan lassítsunk le, hogy a gyermekünknek megfelelő tempóban gondoskodhassunk róla; hogyan támogassuk a babát abban, hogy bízzon önmagában, a környezetében és bennünk; miként váljunk gyakorlott megfigyelővé, hogy megértsük, mit jelez nekünk a kisbabánk; és milyen módon ültessük el a kisbabában a magabiztosság és a rácsodálkozás képességének magvait, ami az egész családunk javára válik majd."

Ahogy már említettem, a kötet logikusan és könnyen követhetően van felépítve. A bevezetés után, ami összefoglalja a montessori módszer lényegét, tematikusan és életkornak megfelelően tagolt fejezeteket olvashatunk. Csak néhány példát említve, a könyv foglalkozik a szülőség kérdésével, a babák számára ideális környezet kialakításával, a mozgás és a nyelv feljődésével és olyan hétköznapi apróságokkal, mint a fürdetés vagy altatás.

Az életkori tagolásnak köszönhetően pedig nem kell azonnal mindent végigolvasni, bőven elég az adott korszakra vonatkozó részeket átlapozni, és majd később, ha a baba nőtt már, vissza-visszatérni a későbbi időszakokra vonatkozó részekhez. Ettől egyrészt nem érzi úgy az olvasó, hogy elárasztják az információk, úgysem tud ennyi mindent megjegyezni, másrészt, ha a későbbiek során felmerül egy-egy kérdés, rögtön tudja, hol olvashat utána. Szóval igen, bár befejezettnek jelöltem ezt a könyvet, lényegében csak a 90%-át olvastam el ténylegesen, a három hónaposnál nagyobb babákra vonatkozó tanácsokat meghagytam későbbre.

Ami tetszett a kötetben a letisztultsága mellett, azok a személyes tapasztalatok. Szinte minden fejezetben volt egy kis annekdota valamelyik szerzőtől a saját babáikra vonatkozóan. Ráadásul ezek se szájbarágósak, se önfényezőek nem voltak. A szerzők ugyanis nem állítják, hogy mindent tudnának, csak megosztják tapasztalataikat, amelyek időnként akár egy-egy kisebb hibából vagy nehézségből fejlődtek ki. Ez pedig számomra egy nagyon szimpatikus hozzáállás volt.

Kevésbé tetszett viszont, hogy a könyv gyakran ismételte önmagát. Ez többnyire abból fakadt, hogy a kötet elején megismert montessori elvek újra és újra visszaköszöntek. Lényegében minden egyes témára ugyanazok a javaslatok vonatkoztak, és ettől helyenként monoton és unalmas lett a szöveg. Még egy ok, hogy az olvasó beossza a fejezeteket és tartsok köztük szünetet.

Ennyit magáról a kötetről, innentől puszta személyes nézőpont következik.

Mint a bejegyzés elején említettem, rengeteg a terhességgel, kisbabákkal és gyerekneveléssel foglalkozó kötet. Nem csupán mennyiségre hanem stílusra is nagyon sokan vannak. Számomra az volt a lényeg, hogy amit végül kézbe veszek, a tudományosabb irányt képviselje és pozitív legyen a szemlélete. Szóval kizártam minden spirituális vonalat képviselő vagy ijesztgető olvasmányt. A terhesség ugyanis stressz, kinek jobban - kinek kevésbé, de stressz, így senkinek sem hiányzik az aggodalom, mi mindent tud és fog elrontani, már most ebben a kezdeti időszakban. Illetve számomra fontos volt a szöveg hangvétele, mert az "én megmondom neked a tutit" típusú szerzőktől a hideg futkos a hátamon.

A montessori elvek pedig logikusak, élettani tapasztalatokon és nem hiten alapulnak, ezért tűnt ez a könyv a legszimpatikusabbnak. A lényege, hogy a csecsmőt kezeld annak, ami, egy önálló kis lénynek, aki bár kezdetben mindenben rád szorul, saját kis tudattal, érzésekkel és akarattal rendelezik. Ráadásul, bár a könyv módszereket, tanácsokat és tippeket tartalmaz, sosem állítja, hogy minden, ami itt le van írva univerzálisan érvényes minden egyes babára. Nincs két egyforma ember, miért lenne két egyforma csecsemő, nem igaz?

Kaptam néhány hasznos ötletet a könyvtől, és megerősített néhány dologban, amit eddig is így gondoltam. Ezért lényegében, amit vártam tőle, azt meg is kaptam. Viszont ez nem dogma, semmit sem kell vakon követni belőle. Számonra ez inkább a tájékozódást szolgálta, hogy ha jön egy új és teljesen ismeretlen helyzet, legyen néhány ötletem, hogyan kezeljem. Van persze olyan, amit már most tudok, hogy biztosan nem fogok alkalmazni, mert nem illik az élethelyzetemhez, nem a számunkra megfelelő irányt adja vagy csak teljesen feleslegesnek érzem. Ettől függetlenül viszont nem bánom, hogy más nézőpontot is meghallgattam, mert a rugalmasság és a széles látókör mindig előny.

Összességében tehát úgy érzem, jól döntöttem, hogy ezt a kötetet választottam a babára való felkészülés időszakára. Segített átgondolni pár dolgot, adott néhány ötletet és egy picikét sem stresszelt. Ha valaki hasonló paraméterek alapján keresne olvasmányt a babavárás időszakára, nyugodt szívvel tudom ajánlani. 

Azt viszont, hogy a kötet folytatását, a Montessori tipegőt elolvasom-e majd, még nem tudom megmondani. Előbb látnom kell, hogy az itt összegyűjtött információ beválik-e majd a gyakorlatban.

"Nagyon nehéz feladat felelősséget vállalni egy másik emberért. Másoktól várunk elismerést, pedig elsőként önmagunknak adhatjuk meg."

Mozgóképek CXXXII.

Továbbra is megkésve, de írok a régóta halogatott márciusi filmélményeimről. Nem mondom, hogy friss az élmény, de a hat film közül hármat moziban láttam, így akadnak azért élesebb emlékeim.

Dűne: Második rész

"A távoli jövőben, a bolygóközi királyságok korában játszódó történetben két nagyhatalmú uralkodóház harcol az Arrakis bolygó feletti hatalomért, mert az ismert univerzumban egyedül az itteni végtelen sivatagban bányászható az a fűszer, amely lehetővé teszi a csillagközi utazást.A Harkonnenek ura kiirtatta az Atreides családot. De Paul Atreides herceg (Timothée Chalamet) megmenekült: a pusztaságban bujkál egy titokzatos, nomád nép, a fremenek között, ahol megismerkedik egy lánnyal, Csanival (Zendaya). Az a sorsa, hogy bosszút álljon a családjáért, háborúba vezesse a hozzá hű seregeket. Döntenie kell, hogy élete nagy szerelmét választja-e, vagy beteljesíti a végzetét.Az univerzum sorsa múlik azon, hogy mit határoz: és végül olyan útra lép, amely megváltoztathatja azt a szörnyű jövőt, amelyet egyedül ő lát előre."

Az első rész nagyon tetszett. Látványosan és okosan adaptálta a könyvet, így nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. Az pedig, hogy moziban nézzem-e meg, egyáltalán nem volt kérdés.

A folytatás is igazán látványosra sikerült, ennek a filmnek tényleg jól áll a széles vászon. Viszont itt a készítők jobban eltértek az alapműtől, ami szerintem egyáltalán nem baj. Az viszont, hogy a világépítést már hanyagolták, okozhat némi problémát. Az első részben igyekeztek mindent megmagyarázni, megismertetni, hogy a néző otthon érezhesse magát ebben a távoli világban. A második részre viszont úgy gondolták, ez már nem szükséges, inkább a cselekményre fókuszáltak. Érthető döntés, ám helyenként elfért volna némi magyarázat erről vagy arról. Sőt, esetenként egy kis ismétlés is akár, hiszen több év telt el a két film bemutatása között. Ettől eltekintve azonban ez megint egy izgalmas és látványos film volt, élveztem nézni.

Ha esetleg még van olyan, aki nem látta, bátran tudom ajánlani. A könyv ismerete előnyt jelent, de enélkül is jó élményt nyújt.

65

"Egy asztronauta gépe meghibásodik és lezuhan egy titokzatos bolygóra. Hamarosan rájön, hogy a látszólag lakatlan planétán nem ő az egyetlen élőlény."

Nyugalom, tökéletesen tisztában voltam a ténnyel, hogy ez bizony nem egy jó film. Mégis megnéztem, mert gyerekkori nosztalgiára (nagy Jurassic Park rajongó voltam) és könnyen fogyasztható bűnös élvezetre vágytam. Mindezt pedig meg is kaptam.

Ez egy olcsó, de meglehetősen könnyed sci-fi. Akad benne néhány klasszikus "mindjárt megesznek az őshüllők" jelenet, ami szórakoztató és rettentően kiszámítható. Maga a cselekmény lényegében egy túlélés történetét meséli el, és ez egy ilyen filmben rendben is van. A karakterek pedig cseppet sem érdekesek. Sablonosak és érdektelenek, gyakorlatilag senkit sem érdekelnek, de szükségesek, hogy lássunk néhány dinoszauruszt.

Igen, ez a film pont olyan, amilyennek tűnik, ám ha valaki épp egy ilyen gondolkodást mellőző alkotásra vágyik, hajrá, nem éri csalódás.

A titokzatos nő

"Egy nyomozó beleszeret egy titokzatos özvegyasszonyba, miután a nő lesz az első számú gyanúsítottja a legutóbbi gyilkossági nyomozásában."

Park Chan Wook azon rendezők közé tartozik, akinek a nevére mindig felfigyelek. Igazán különleges alkotásai vannak, így rettentően kíváncsi voltam, mi újat alkotott. Főleg, hogy sok jót hallottam erről a filmről.

Sajnos számomra ez a film nem ütötte meg a lécet. Valószínűleg A szobalány miatt túlságosan magasak voltak az elvárásaim. Egyszerűen unatkoztam rajta. Se a történet, se a karakterek nem fogtak meg. Érdektelen és nagyon lassú volt ez a film. Ráadásul hiányzott belőle az a fajta meglepő fordulat, ami a rendezőre jellemző. Úgyhogy egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam, csalódtam.

Kizárólag a rendező rajongóinak tudom ajánlani, mert ők úgyis megnézik puszta kíváncsiságból. Viszont, ha valaki még nem látott tőle semmit, ne ezzel kezdje.

A róka

"A második világháború elején a zárkózott fiatal katona egy sebesült rókakölyökre bukkan, amit meggyógyít és magával visz a megszállt Franciaországba."

Vannak fenntartásaim az állatos filmekkel, mert többnyire egy célt szolgálnak, hogy a néző bőgjön rajtuk egy nagyot. Viszont közben hatalmas rajongója vagyok minden kisállatnak, így időről-időre akad olyan film, aminél nem érdekel, ha bőgni fogok rajta, akkor is megnézem. Ilyen volt ez az alkotás, amit volt szerencsém moziban megnézni, méghozzá egy kutya társaságában.

Ez egy rendkívül kedves és őszinte alkotás, ráadásul igaz történet által ihletve. Mivel világháború idején egy katonát követhetünk nyomon, a film tele van feszültséggel, ám szerencsére a készítők mindenben mértéket tartottak. Itt ugyanis nem a háború a lényeg, hanem a főhős és a kapcsolata a rókával. A róka pedig olyan cuki, hogy megéri a könnyeket, ha a néző olyan hangulatban van. Plusz pont a filmnek, hogy végig igazi rókát láthatunk, nincsenek benne látványos technikai megoldások, csak a valóság puritán, ám mégis hatásos módon.

Nekem nagyon tetszett ez a film. Bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli a karakter-központú történeteket, és egy nem szokványos háborús filmre vágyik. Rókákat szeretők előnyben.

Érdekvédelmi terület

"A film Auschwitz parancsnokának, Rudolf Hössnek és feleségének, Hedwignek történetét meséli el, akik közvetlenül a koncentrációs tábor mellett alakították ki álomotthonukat. A foglyok állandó sikolyai, a puskalövések és a gázkamrák füstje kísérti paradicsomukat, de közönyük e borzalmakkal szemben félelmetes és baljós ellentétet teremt."

Nagyon érdekesnek találtam a koncepciót, és hivatalból is meg kellett néznem ezt a filmet, így elmentem rá egy művész moziba. San Diego pedig volt olyan hős lovag, hogy el is kísért.

Ez egy művészfilm, ami az első pár percben egyértelmű mindenki számára. A koncepció valóban zseniális. Nincs erőszak a filmben, mégis tudja a néző, hogy minden egyes kockán ott van a háttérben a halál. Nem könnyű nézni, mert így is vannak bőven lelkileg megterhelő részek, és a tény, hogy a néző ugyanúgy hozzászokik a háttérzajhoz, mint a szereplők, nem egy kellemes dolog. Nekem nagyon tetszettek az utalások, a finom kis apróságok, amelyekkel tele volt a film. Ezekhez azonban éles szem és kellő háttértudás szükséges. A lezárás pedig okosan volt megoldva. Egyetlen dolog volt csupán, ami teljesen felelesleges volt ebben a filmben, a segítő lány története. Nélküle sokkal feszesebb lett volna a film, ami művészfilmnek mindig előnyére válik, és őszintén nem hiányzott a "jó" oldal.

Összességében ez egy rendkívül érdekes alkotás, örülök, hogy megnéztem. Viszont nem ajánlanám bárkinek, mert tényleg művészfilm, és tényleg jól jön, ha a néző tisztában van a történelmi háttérrel. 

Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret

"A serdülőkor sosem könnyű, de ha zsidó vagy a hatvanas évek Amerikájában és még el is költöztök, neked annyi!"

A hónap végére egy könnyed filmre vágytam, és ettől az alkotástól épp ezt is kaptam.

Ez egy kedves kis családi film a felnövésről. Számomra kifejezetten nosztalgikus volt, mert azokra a filmekre emlékeztetett, amelyeket tinédzser koromban nézhettem. Kedves, könnyed és helyenként humoros. Nem mond igazából újat, de nem is kell neki, mert univerzális tinilány problémákat mutat be. A karakterek kedvelhetőek, kiszámíthatóak, de jól áll nekik. Az pedig, hogy behozta a vallást a képbe, egy kis színfoltot adott neki.

Összességében számomra kellemes kikapcsolódást nyújtott egy csipet nosztalgiával fűszerezve. (Nem, semmi pénzért nem lennék újra 13 éves...) Bátran tudom ajánlani fiatalabb és idősebb hölgyeknek egyaránt, mert biztosan magukra ismernek benne itt-ott.

Értékelés:

A róka                                                                          ->   10

Dűne: Második rész                                                     ->    9

Érdekvédelmi terület                                                   ->    8

Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret               ->    7

A titokzatos nő                                                            ->    5

65                                                                                ->    4

Gátak

Már egy ideje terveztem olvasni a szerzőtől. Eddig többnyire pozitív tapasztalataim voltak a spanyol és katalán írókkal, és Irene Soláról sok jót hallottam. Aztán megláttam ezt a borítót, és muszáj volt végre kézbe vennem. Bizony, szerintem ez a nyest tökéletes választás volt. Kellően figyelemfelkeltő és cuki.

244 oldalával nem hosszú olvasmány, mégsem érdemes túl gyorsan haladni vele.

Fülszöveg:

"Irene Sola második magyarul megjelenő regényének főszereplője Ada, aki történeteket ír. Három Angliában töltött év után visszatér a kis katalán faluba, ahonnan származik, és bemutatja a családját, a barátait, a szomszédait, vagyis a falu ismeretlenül is ismerős lakóit. Olyan embereket, akiknek az életét erősen behatárolja, korlátozza és alakítja az őket körülvevő táj. A könyv arról szól, hogyan lehet visszatérni valahová, ahonnan egyszer elmentünk, felidézi a távoli helyeken töltött nyarak és az első szerelem emlékét, és megmutatja, milyen hatással van a mesélő az általa elmesélt történetek szereplőire."

Aki összefüggő cselekményt és történetet vár ettől a kötettől, az csalódni fog. Ez ugyanis rövid kis történetek gyűjteménye, amelyeket a helyszín és a főhősnő lazán kötnek össze. Van itt ugrálás térben, időben és persze szereplők között. Kicsit olyan az egész, mintha csapongó emlékeket és gondolatokat olvasnánk. Nem lehet tudni, mi az, ami tényleg megtörtént, mi az, ami csak fikció és ha meg is történt, tényleg úgy-e, ahogy azt itt látjuk.

A narráció tehát meglehetősen változatos, cseppet sem megszokott. Ráadásul van valami, amit nekem nehéz volt megszokni, a fejezetek első mondatait. A szerző ugyanis szinte mindig így kezdi: "Ez itt..." Ettől pedig nekem olyan hatást keltettek a fejezetek, mintha egy listát olvasnék, mondjuk egy kusza bevásárlólistát, ahol nem típus, vagy lelőhely szerint vannak feltüntetve a tételek, hanem, ahogy épp az író eszébe jutottak. Pedig egyébként a szöveg gördülékeny, cseppet sem darabos és nagyon érzékletes. Úgyhogy ez egy tudatos írói döntés, ami vagy tetszik az olvasónak, vagy nem.

A kötet egy családról és a faluról mesél, ahol élnek. Szóval, ha valaki bepillantana egy spanyol falu hétköznapjaiba, megteheti. Bár a karakterek, gondolataik, problémáik annyira univerzálisak, hogy lényegében bármelyik ország bármelyik falujában megállnák a helyüket. A vidéki élet nincs romantizálva, és ez nekem nagyon tetszett. A kis epizódok megmutatják, milyen szép a táj, milyen nyugodt a környezet, ugyanakkor azt is, mennyi küzdelem, áldozat és nehézség jár mindezzel párban. Illetve a vidéki realitáshoz elpusztult állatok is tartoznak.

A szereplők - legyenek családtagok, barátok vagy szomszédok - dinamikája is hangsúlyt kap a fejezetekben. Itt is univerzális érzések és viselkedésminták tűnnek fel. Van, aki könnyedén megkedvelhető, van aki kevésbé. És itt jön a képbe a főhősnő, Ada, aki lényegében a narrátor is. Nekem nem sikerült azonosulnom vele, megértenem, vagy megkedvelnem. Ahogy ő is kissé távolságtartó a szereplőkkel, akikről mesél, úgy én is távolságtartó voltam vele. Sosem ment igazán mélyre, mindig csak a felszínt kapargatta egy-egy kérdésben, és őt is csak felszínesen lehetett megismerni. Értem én, hogy egy írói nézőpontot képviselt, ám nekem ez kevés volt.

Illetve kevés volt a könyv összességében. Voltak fejezetek, amelyek egyáltalán nem érdekeltek, úgy éreztem, feleslegesek vagy olyan irányba visznek el, ami csak még jobban kizökkent az olvasásból. Pedig általánosságban kedvelni szoktam az ilyen típusú könyveket, ez most rám mégis felemásan hatott. Értettem, mit akart kifejezeni a szerző, ám a mód, amit választott hozzá, nekem nem igazán tetszett.

Természetesen mivel nincs lényegi cselekmény, lényegi lezárása sincs a kötetnek. Egyszerűen csak elfogynak a történetek, és kapunk néhány fényképet erről és arról teljesen feleslegesen.

Összességében sajnos amennyire megkapónak találtam a borítót, annyira nem fogott meg az, amit alatta olvastam. Ez lényegében egy könyv kusza gondolatokról vidéki életről, családról, kapcsolatokról és írásról. Aki kedveli a cselekmény nélküli könyveket, nyugodtan tehet vele egy próbát. Viszont vigyázat, senki se számítson olyan szép megfogalmazásra, mint például Jón Kalman Stefánsson köteteiben.

Könyves félévzárás 2024

Eltelt az év fele, így itt az ideje kicsit számot vetnem, mit olvastam, mit nem olvastam és miért nem olvastam. Ehhez pedig tökéletes segédeszköz a félévzárási pánik kihívás.

Kezdjük ott, hogy eddig az évben csupán 17 könyvet olvastam. Ez az elmúlt éveket tekintve rendkívül gyér, főleg, ha a tavalyi félévzárást nézem. Jogos lenne tehát a pánik? Igen. Pánikolok? Cseppet sem. A helyzet ugyanis az, hogy bár úgy tűnhet, olvasási válságban szenvedek, ez szerencsére nem igaz. Lassú olvasási tempóm oka teljesen más, cseppet sem rossz, csak kicsit kellemetlen dolog, fizikailag nem bírok sokat olvasni. Február óta a mellékelt képen látható módon élem az életet, vagyis többet alszom, keveset mozgok, nem vagyok túl jól, és nagyon sok hobbimat kénytelen voltam félretenni egy jó időre. A jövő könyvmoly generációjának egy tagját növesztem épp, ami meglepően sok, de tényleg nagyon sok energiát igényel. Az olvasást azonban nem adtam fel teljesen, csak nehezen találok olyan könyvet, ami leköt annyira, hogy minden zavaró tényezőt kiiktasson, és egyre nehezebben találok kényelmes olvasási pozíciót is. A megritkult bejegyzéseknek szintén ez az oka.

Szerencsére nem érzem úgy, hogy lemaradnék valamiről, hiszen a könyvek megvárnak, és biztosan jön még olvasásban gazdagabb időszak, ha nem is ebben az évben, talán jövőre.

Ennyit a magyarázatokról, most jöhetnek a számadatok. Eddig 17 elolvasott kötet a mérlegem, ám ebből kettő útikönyv, amit nem igazán szoktam számolni. Jelenleg két könyvet olvasok, mindkettőt elég régóta. Az ismeretterjesztő könyvet (Montessori baba) azért lapozom lassan, mert beosztom, időről-időre egy-egy fejezetet olvasok csak belőle. A képregényt (Natsume Yuujinchou) pedig csak halogatom, mert japánul rettentően lassan olvasok, és mostanában nem igazán volt kedvem vagy lelki erőm hozzá.

A legjobb idei olvasmányod

Ezúttal is azt remélem, hogy az év második felében megtalál egy kötet, ami egyértelműen kiérdemli ezt a címet. Aztán persze lehet, hogy úgy járok mint 2023-ban, és végül az év első felében olvasottak között lesz a befutó. Egyelőre azonban mégis jegelném ezt a kérdést, nehezen adom a legjobbnak járó elismerést.

A legjobb folytatás, amit idén olvastál

Ez már egy könnyű kérdés, mert lényegében egyetlen folytatás kötetet olvastam eddig: A lány és a hegy. Jó élmény volt, tetszett, szóval illene még idén sort kerítenem a befejező részre is, ami, ha jól tudom, már elérhető.

Friss megjelenés, amit nem olvastál még, de szeretnél

Attól, hogy viszonylag keveset olvasok, még könyvhörcsög vagyok. Szóval már beszereztem kedvenc izlandi szerzőm legfrisebb kötetét (Árkok az esőben). Ezt pedig tervezem még idén kézbe is venni, amint nem olvadnak az ujjaimhoz a lapok. Mert izlandi történetet bizony hűvösebb időjárás mellett érdemes olvasni.

Legjobban várt friss megjelenés az év második felére

A friss megjelenések figyelésére már egyáltalán nincs kapacitásom. Amúgy is mindig le vagyok kicsit maradva az új könyveket illetően. Úgyhogy biztosan lesz olyan könyv, ami az év második felében fog megjelenni és érdekel, de most nem tudnék egy konkrét címet mondani.

Legnagyobb csalódás

Egyértelműen A Narancsfa-kolostor. Valószínűleg túlságosan sokat vártam tőle a szép borító és a sárkányok miatt. Végül pedig egy nagyon lassú történetet kaptam nyomokban sárkányokkal. Nagyon sok időt elvett most tőlem, ez pedig csalódással tölt el.

Legnagyobb meglepetés

Korábbi olvasási élményeim alapján nem gondoltam volna, hogy egy Jodi Picoult regény ennyire tetszeni fog, de a Bódító méznek sikerült. Tetszett a történetvezetés, érdekesek voltak a karakterek, nagyon jól volt elhelyezve a csavar, és rengeteg elgondolkodtató téma volt benne. Kellemesen meglepett.

Kedvenc új szerző

Ehhez a ponthoz nem tudok kit mondani. Kedvenc szerzőm kevés van, olyan szerző pedig, akitől még olvasnék szívesen, akad ugyan, ám egyik sem új, mindegyiktől olvastam már a korábbi évek során. 

Új fikciós szerelmek

Ezt a pontot most úgy fordítanám, hogy melyik könyvben tetszett a legjobban a romantikus szál, mert így bizony tudok mondani egy könyvet: A lelkitárs-egyenlet. Nagyon tetszett az a jól felépített, szépen kibontakozó romantikus kapcsolat, ami a két főhős között alakult. Az ilyen románcok az igazán kedvemre valók.

Legújabb kedvenc karakter

Nem mondanám kifejezetten kedvencnek, de Az istenek árnyéka kötetben akadt egy lény, Vesli, akit valamiért kifejezetten kedveltem. Csípem az ilyen fantasztikus szerzeteket.

Egy könyv, amin sírtál

Egyik eddigi olvasmányomat sem mondanám kifejezetten meghatónak.

Egy könyv, ami boldoggá tett

Most kicsit csalni fogok, és azt mondom, a két elolvasott útikönyv tett igazán boldoggá. Ez ugyanis azt jelenti, hogy reggeli rosszullétek ide vagy oda, idén is sikerült két külföldi utazást beiktatnom. Ez pedig rettentően boldoggá tesz, mert egy ideig biztosan nem ülök repülőre, és utazási szokásaim is változásokon fognak átesni. Viszont az utazás egy olyan hobbi, mint az olvasás, valahogy csak megoldom, hogy része maradjon az életemnek.

Kedvenc könyvadaptáció, amit idén láttál

A filmes rovatommal is meglehetősen rosszul állok, így nem meglepő, ha azt mondom, nem sokszor jártam moziban idén. Viszont a Dűne második részét azért beiktattam, így volt egy jó adaptáció, amit láttam. Illetve van még egy adaptáció, amire nagyon kíváncsi vagyok. Sorozat készül a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz trilógiából. Ennek a második részét is illene már elolvasnom...

Kedvenc bejegyzés, amit idén írtál

Idén eddig mindössze 20 bejegyzést írtam. Ez nem valami sok, és inkább arra emlékszem, melyiket halogattam sokáig, kezdtem el többször megírni különböző okokból. Van azonban egy, amit minden évben kifejezetten lelkesen készítek el, az évösszegző bejegyzés, úgyhogy ezt mondanám a kedvencemnek. 

Legszebb könyv, amit idén vásároltál

Ismét egy kis csalás következik, mert ha jól emlékszem, még decemberben vettem meg, vagyis nem ebben a naptári évben, ám csak nemrég kerítettem sort az olvasásra. Szóval akár tekinthetjük idei könyvnek is a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című kötetet. Csodálatosan szép a borítója és jó élmény volt olvasni is.

Melyik könyveket szeretnéd elolvasni még az év végéig

Egyrészt a jelenleg folyamatban lévő két olvasmányomat mindenképp szeretném még idén befejezni. Másrészt van egy könyvtári könyv: Gátak, amit lassan vissza kellene vinnem, így muszáj hamarosan sort kerítenem rá. Harmadrészt van néhány halogatott kötet a polcomon, amit időszerű lenne elolvasnom. Negyedszer pedig úgyis épp azt fogom olvasni, amihez kedvem támad, így nincsenek kőbe vésett terveim.

A Moriszaki Könyvesbolt

Úgy tűnik, minden évben elcsábulok legalább egy könyves tematikájú könyvre. Pedig már többször megállapítottam (például Az utolsó könyvtárnál), hogy ezek a kötetek nem nekem íródtak. Mégis kézbe vettem ezt a könyvet, mert olyan kis szép a borítója és japán szerző munkája. Pedig tudhatnám, hogy a japán irodalom egy része hasonlóan nem fog meg, mint a könyvesbolti történetek...

Alig 200 oldal, így legalább gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"A huszonéves Takako élete fenekestül felfordul, amikor csalódik a szerelmében, ráadásul a munkahelyén is felmond. Segítségére rég nem látott nagybátyja, Szatoru siet: felajánlja, hogy költözzön be a családjuk által működtetett antikvárium, a Moriszaki Könyvesbolt emeleti szobájába. Takako vonakodva ugyan, de elfogadja a meghívást, és átköltözik Tokió Dzsinbócsó negyedébe, az „antikvárium-csodaországba”, ahol egymást érik a könyvesboltok és a könyvkiadók.Takako számára a környék kétszeresen is idegen, egyrészt azért, mert még soha nem járt arra, másrészt pedig azért, mert nem szokott olvasni. Lassanként mégis megszereti a városrészt, barátokat szerez, az olvasás pedig a szenvedélyévé válik. Amikor úgy érzi, az élete végre egyenesbe került, felbukkan egykori szerelme, Hideaki…"

Mielőtt belekezdenék a kötet értékelésébe, időszerű összefoglalnom, milyen típusú japán irodalom az, ami nekem egyáltalán nem csúszik. Nos, a romantikus, és a könyves, ha pedig romantikus és könyves egyszerre, akkor garantáltan rettentően unni fogom. A japán irodalom ugyanis visszafogott, a nyelvezete többnyire egyszerű, nincs benne sok leírás és elég jól tükrözi a japán kultúra tipikus elemeit. Csakhogy míg a minimalizmus és az egyszerűség szeretete csodálatra méltó építészeti és filozófiai szempontból, addig egy regényben bizony nekem kevés. Ráadásul a párbeszédek is a valóságot tükrözik, így sutának, kimondatlannak és súlytalannak hatnak. Ez egyrészt írható a fordítás számlájára, hiszen rengeteg olyan japán kifejezés van, amit csak körülírni lehet. Másrészt a japán társalgásban nem csak a szavakon van a hangsúly, így leírva sokkal csupaszabbnak és üresebbnek tűnnek. Ehhez jön a tény, hogy európai olvasóként vannak bizonyos valószínűleg nagyon európai elvárásaim a romantikus könyvek felé, amelyek érthető okokból nem feltétlenül vannak meg egy japán könyvben. Szóval bármennyire is kedvelem a japán kultúrát, irodalom terén bizony mást keresek, ezt pedig el kell fogadnom.

Ez a könyv tehát nem nekem íródott, és a problémáim nagy része a fent említett okokból fakad, ezt szeretném leszögezni.

A történet lényegében egy útkeresés meséje. A főhős élete felfordul, így a családi könyvesboltba menekül, hogy kicsit feltöltődjön és rendezze dolgait. Ez egy ígéretes felütés, csakhogy semmi sincs igazán kifejtve. A főhős gondjai vázlatosak, a fejlődése elnagyolt és az egész történet olyan kis semmilyen. Ráadásul a könyv felénél bejön a képbe egy új szereplő, aki sokkal érdekesebb, izgalmasabb és részletgazdagabb, mint a sótlan főhős, így az egész még súlytalanabbá válik.

Hogy néhány példát említsek, a főhős és exbarátja kapcsolatának természetéről alig tudunk meg valamit. Oké, az árulás egyértelmű, de komolyan elgondolkodtam a történet elején, hogy talán csak a főhős gondolta, hogy járnak, és valójában semmi sem történt közöttük. Értem én, hogy ez a japán romantikus visszafogottság, és nem is vártam nagy tetteket vagy szavakat, csupán egyszerű paramétereket. Például mióta randiznak, mutatkoztak-e együtt nyilvánosan, aludt-e egyik a másik lakásán, bemutatták-e egymást barátoknak ilyesmi. De nem, ebből semmit sem tudunk meg se a leírásból, se a karakterek beszélgetéseiből, akik jó japánként burkoltan cseverésznek csak.

Apropó japán beszélgetések, a főshős elég gyakran tesz gondolatban megjegyzést másokra, főleg a stílusukra vagy személyiségükre vonatkozóan. Például gorombának nevezi őket, ami a magyar szövegben a japán nyelv udvariassági szintjei nélkül érthetetlenül hat. Ettől pedig a főhős egy mufurc és keserű kislány benyomását kelti, pedig biztosan nem ez volt a szerző szándéka. Ráadásul néhol épp az ő csipkelődőnek tűnő megjegyzései érezhetőek kissé nyersnek.

A romantikus szál tehát elég gyenge ebben a könyvben. Na, de nem is ez vonzott benne igazán, hanem az antikvárium. Itt pedig a kötet elején találtam némi pozitívomot. Nagyon tetszett, hogy a főhős nem volt igazi olvasó, hanem a helyszín hatására talált rá a könyvekre. Az olvasás szeretete pedig átjött a puritán sorokból. Aztán persze itt is előjött a tény, hogy európai olvasó vagyok, mert a sok japán szerző, akikre a könyv utalt, számomra bizony ismeretlen volt. Ezzel pedig nem tudtam igazán kapcsolódni az irodalmi utalásokhoz.

Összességében ez a könyv nem nekem íródott. Se a cselekmény, se a karakterek, se az irodalmi mondanivaló nem fogott meg, sőt, unatkoztam rajta. Kizárólag azoknak ajánlom, akik velem ellentétben tényleg kedvelik a könyves témájú történeteket. Illetve, aki teheti, olvassa el eredeti nyelven, mert japánul biztos vagyok benne, hogy nem ennyire sótlan ez a könyv.

Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről

Úgy érzem, mostanában igazán el vagyok kényeztetve az egyik kedvenc szerzőmet illetően. Két új könyve is jut egy évre, aminek nagyon örülök, ám kicsit lustává tesz. Ugyanis mindig rögtön beszerzem ezeket a könyveket, aztán érlelem őket a polcomon viszonylag hosszú ideig, ahogy ezzel a kötettel is történt.

A borító ezúttal is csodálatos. 200 lapjával nem hosszú olvasmány, mégis sokáig tartott míg a végére értem. Ez azonban jelenlegi olvasási tempómnak köszönhető, és nem róható fel a könyv hibájának.

Habár önálló kötetként van feltüntetve, lényegében a Csillagok sercegése folytatása. A főhős ugyanaz, és több utalás is történik arra a kötetre. Ez persze a szerző munkásságát ismerve cseppet sem meglepő.

Fülszöveg:

"Hosszú nyári vakáció vár a tízéves fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. Ezt a belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony és a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti."

Aki olvasoott már a szerzőtől, az tudja, hogy nála nem a cselekmény a lényeg, hanem a hangulat és a felmerülő gondolatok. Nos, ez ebben a kötetben sincs másképp. Lényegében egy kisfiút követhetünk nyomon egy nyáron át, ennyi és nem több, mégis több ez a történet laza nyári kalandnál.

Ez a kötet sokkal könnyedebb hangvételű, mint a fent említett másik, amelyben megismerhettük a főhős kisfiút. Ez ugyanis a gyerekkorról szól, annak minden izgalmas, unalmas és múlandó pillanatáról. A szerző zsenialitása abban rejlik, hogy remek módon tudja visszaadni egy kisfiú gondolatait. Az olvasónak egyszerűen nincs kétsége, hogy egy gyerek mesél és nem egy felnőtt férfi.

"Nagymama és nagypapa. Két szó, amely meg tud vigasztalni, mint egy vallás, vagy egy mamutfenyő."

A narráció ezért kedves, olvasmányos, őszinte, gyermekien naív és gyermekien szókimondó. Van itt minden a képzeletbeli és valós barátoktól, a mi számít épp menőnek kérdéskörön át a gyermeki félelmekig. Illetve, a könyv legfontosabb felvetése, hogy hol van a gyerekkor vége. Nagyon tetszett, ahogy a kisfiúk lényegében esküt tettek, hogy nem fognak felnőni, majd pár fejezettel később beköszönt a pubertás, és ez az ígéret kezdett elhalványodni.

"Néha elfog a gyanú, hogy a felnőttek halott gyerekek."

Ebben a kötetben is nagy hangsúly van emberi kapcsolatokon elsősorban családi és baráti viszonyokban. Akadnak itt érdekes karakterek bőven, és bár nem Izlandon, hanem épp Norvégiában járunk, a kisváros az bizony kisváros marad.

A korkép is szépen jelenik meg a szövegben, irodalmi utalások nélkül pedig nincs Stefánsson kötet. Úgyhogy tényleg van itt minden, amit a szerzőtől megszokhattunk.

Összességében ez egy szépen megírt elmélkedés a gyerekkorról. Mivel nagyon kedvelem a szerző stílusát, élveztem az olvasást, ám sokkal könnyedebbnek éreztem, mint a többi munkáját. Habár izlandi szerzőtől jobban szeretek hűvős időben olvasni, ősszel vagy télen, ez bizony egy igazi nyári kötet, örülök, hogy most vettem kézbe.

Azoknak ajánlom, akik a bejegyzés elején említett csillagos könyvet már olvasták és szerették, számunkra biztosan érdekes lesz ez a kötet is. Aki viszont még nem olvasott a szerző tollából, ne ezzel kezdje, mivel, bár minden benne van, ami az író védjegye, ez egyáltalán nem mondható tipikus munkájának.

"Rettenetes dolog egy könyv felénél meghalni."

Életszikra

Legutóbbi olvasmányom a szerzőtől (Bódító méz) kifejezetten teszett, így elhatároztam, fogok még olvasni tőle. Csakhogy egy ennyire termékeny írónál nem könnyű a választás. Két okból döntöttem ezen kötet mellett, egyrészt érdekelt a megszokottól eltérő narráció, másrészt vonzott a téma is.

A borító szép, kifejező, nagyon tetszik a színvilág és a női arcok sziluettjei. 368 oldalával nem hosszú olvasmány, pár nap alatt végigértem rajta.

Fülszöveg:

"Zaklatott férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára. Lövöldözni kezd, majd túszul ejti a túlélőket. Hugh McElroy túsztárgyaló a helyszínre siet. A telefonjára érkező üzenetekből jön rá, hogy tizenöt éves lánya, Wren is a klinikán tartózkodik. De vajon hogy reagálnak a túszok? Egy nővér úrrá lesz saját pánikrohamán, és segít egy sebesült nőn. Egy orvos a hite miatt gyakorolja hivatását… Most éppen ezt a hitet teszi próbára az élet. Egy magzatvédő aktivista páciensnek álcázva tapasztalja meg, milyen annak a gyűlöletnek a kereszttüzében lenni, amit ő is szított. De vajon mi a túszejtő valódi célja? A lebilincselő történet visszafelé halad az időben, így az emberi sorsok szépen lassan bontakoznak ki."

Ez megint egy megosztó témát feszegető, aktuális történet nagyon amerikai csomagolásban. Aki olvasott már Jodi Picoult tollából, nem fog csalódni, minden benne van, ami már-már védjegye. Adott egy megosztó és sajnos még mindig tabunak számító téma, az abortusz, amelyet szokásához híven több oldalról, több szereplő nézőpontjából tárt az olvasók elé, miközben az amerikai jog útvesztőibe is engedett egy kis bepillantást. A fegyveres túszejtés pedig csak egy kis extra, hogy ne csupán belső vívódásokból álljon a történet.

A könyv legérdekesebb tulajdonsága a narráció, ami visszafelé halad. Lényegében egy nap eseményeit meséli el, ám fordított sorrendben, vagyis estétől visszafelé egészen reggelig. Ez egy kreatív megoldás olvasási élmény szempontjából, és nagyon jó lehetőséget ad az információk fokozatos adagolásához. Közben persze minden szereplő életébe és múltjába bepillanthatunk a gondolataik és emlékeik révén. Az epilógus keretet ad a történetnek, ám csupán két szereplő sorsát zárja le igazán, a többiek nem kapnak igazi befejezést. Ez lehet, hogy néhány olvasóban hiányérzetet kelt, ám szerintem teljesen rendben volt, érthető megoldás, hogy ne legyen túlírva a történet.

A narráció tehát beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és szerencsére a téma feldolgozásában sem kellett csalódnom. A szerző szépen bemutatta mindkét oldalt a kérdésben, így az olvasó bármelyik táborba is tartozik, egyszerre kapja meg azt, amit vár, és kap valami mást is. Értékítélet természetesen nem hangzik el, csak kérdések vannak, történetek, lehetőségek és vélemények, vagyis minden, ami egy jó kis töprengéshez alapot adhat. Nekem nagyon tetszett ez a többféle nézőpont, és hogy bár nem mindenki az abortusz miatt került a klinikára, mégis volt valamennyi közük a témához, legalább egy vélemény formájában. Ez pedig dícséretes, megmutatja a téma komplexitását.

A karakterek nagyon emberiek, érthetőek, sőt kedvelhetőek. A szerző jól tud nem egyértelműen pozitív vagy negatív karaktereket ábrázolni, épp ettől olyan izgalmasak. Ráadásul az egész könyv a szereplőkre építkezik, a cselekmény, vagyis a túszejtés csupán az apropó, hogy mindegyik karaktert megismerhessük, bepillantsunk a gondolataikba, és megtudjuk, hogyan vélekednek az abortusz kérdéséről. Szóval bár van itt "akció", ez inkább egy lélektani történet.

A szerző előszeretettel ír a könyveiben jogi vonatkozásokról, és ez itt sincs másképp. Részletesen bemutatja, milyen jogi szabályozása van az abortusznak Amerikában, hogyan változik ez államonként, és milyen helyenként abszurd következményekkel jár mindez. A bemutatottak alapján a jog itt inkább bilincs, mint páncél, úgyhogy ismét egészséges módon felcseszte az agyamat. Rám ezek a részek érzelmileg jobban hatottak, mint a szereplők belső gondolatai.

Illetve, ha már hatás, fontos megjegyezni, hogy ez a könyv nem csupán azt meséli el, egyes emberek hogyan vélekednek az abortuszról, hanem azt is, pontosan miként zajlik egy ilyen beavatkozás. Ezzel pedig az olvasó jobb, ha tisztában van, mielőtt belevág ebbe a könyvbe, mert bármi is legyen a véleménye, ez megint elég erős érzelmeket tud kiváltani.

Összességében ez egy fontos témát boncolgató, érdekes kötet izgalmas narrációban tálalva. Tetszett, örülök, hogy elolvastam. Azoknak ajánlom, akik kedvelik az elgondolkodtató témákat, szeretik a nem megszokott narrációt, és nem várnak el nagy cselekményt. Aki viszont elvárja, hogy minden karakter és minden szál teljesen legyen lezárva a kötet végére, az csalódhat. A témára való tekintettel megfelelő mértékű nyitottsággal érdemes csak kézbe venni.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Talán a kérdés nem is az, hogy mikortól számít embernek a magzat, hanem az, hogy mikortól nem számít embernek a nő?"