Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről

Úgy érzem, mostanában igazán el vagyok kényeztetve az egyik kedvenc szerzőmet illetően. Két új könyve is jut egy évre, aminek nagyon örülök, ám kicsit lustává tesz. Ugyanis mindig rögtön beszerzem ezeket a könyveket, aztán érlelem őket a polcomon viszonylag hosszú ideig, ahogy ezzel a kötettel is történt.

A borító ezúttal is csodálatos. 200 lapjával nem hosszú olvasmány, mégis sokáig tartott míg a végére értem. Ez azonban jelenlegi olvasási tempómnak köszönhető, és nem róható fel a könyv hibájának.

Habár önálló kötetként van feltüntetve, lényegében a Csillagok sercegése folytatása. A főhős ugyanaz, és több utalás is történik arra a kötetre. Ez persze a szerző munkásságát ismerve cseppet sem meglepő.

Fülszöveg:

"Hosszú nyári vakáció vár a tízéves fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. Ezt a belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony és a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti."

Aki olvasoott már a szerzőtől, az tudja, hogy nála nem a cselekmény a lényeg, hanem a hangulat és a felmerülő gondolatok. Nos, ez ebben a kötetben sincs másképp. Lényegében egy kisfiút követhetünk nyomon egy nyáron át, ennyi és nem több, mégis több ez a történet laza nyári kalandnál.

Ez a kötet sokkal könnyedebb hangvételű, mint a fent említett másik, amelyben megismerhettük a főhős kisfiút. Ez ugyanis a gyerekkorról szól, annak minden izgalmas, unalmas és múlandó pillanatáról. A szerző zsenialitása abban rejlik, hogy remek módon tudja visszaadni egy kisfiú gondolatait. Az olvasónak egyszerűen nincs kétsége, hogy egy gyerek mesél és nem egy felnőtt férfi.

"Nagymama és nagypapa. Két szó, amely meg tud vigasztalni, mint egy vallás, vagy egy mamutfenyő."

A narráció ezért kedves, olvasmányos, őszinte, gyermekien naív és gyermekien szókimondó. Van itt minden a képzeletbeli és valós barátoktól, a mi számít épp menőnek kérdéskörön át a gyermeki félelmekig. Illetve, a könyv legfontosabb felvetése, hogy hol van a gyerekkor vége. Nagyon tetszett, ahogy a kisfiúk lényegében esküt tettek, hogy nem fognak felnőni, majd pár fejezettel később beköszönt a pubertás, és ez az ígéret kezdett elhalványodni.

"Néha elfog a gyanú, hogy a felnőttek halott gyerekek."

Ebben a kötetben is nagy hangsúly van emberi kapcsolatokon elsősorban családi és baráti viszonyokban. Akadnak itt érdekes karakterek bőven, és bár nem Izlandon, hanem épp Norvégiában járunk, a kisváros az bizony kisváros marad.

A korkép is szépen jelenik meg a szövegben, irodalmi utalások nélkül pedig nincs Stefánsson kötet. Úgyhogy tényleg van itt minden, amit a szerzőtől megszokhattunk.

Összességében ez egy szépen megírt elmélkedés a gyerekkorról. Mivel nagyon kedvelem a szerző stílusát, élveztem az olvasást, ám sokkal könnyedebbnek éreztem, mint a többi munkáját. Habár izlandi szerzőtől jobban szeretek hűvős időben olvasni, ősszel vagy télen, ez bizony egy igazi nyári kötet, örülök, hogy most vettem kézbe.

Azoknak ajánlom, akik a bejegyzés elején említett csillagos könyvet már olvasták és szerették, számunkra biztosan érdekes lesz ez a kötet is. Aki viszont még nem olvasott a szerző tollából, ne ezzel kezdje, mivel, bár minden benne van, ami az író védjegye, ez egyáltalán nem mondható tipikus munkájának.

"Rettenetes dolog egy könyv felénél meghalni."