Kárhozat

A holló jele sorozat befejező része épp olyan szép borítót kapott, mint az előzmények.

400 lapjával ez a trilógia legvaskosabb kötete.

Fülszöveg:

"A köztársaságot védő Névtelenek hatalma megtört: a Peremet, a köztársaság és a halhatatlan Mély Királyai közötti utolsó védvonalat végzetes katasztrófa sújtotta. Könyörtelen vörös esőzések árasztják el a vidéket, a homályban új szörnyetegek híznak a félelmen. Az Éjszárny parancsnokait egyesével vadásszák le, és még a halhatatlanoknak is meg kell tanulniuk a halál jelentését. A Mély Királyainak egyre nő az ereje, és készen állnak az utolsó nagy ütközetre.Ryhalt Galharrow, az Éjszárnyak vezetője azonban távol van mindettől. A Kárhozat sosem látott mélységeibe merészkedett. A végtelen és fertőzött sivatag lénye a testébe költözött, megváltoztatta, és most a múltjának szellemei mindenhová elkísérik. Még a sötétség szívébe vezető, mindent eldöntő küldetésre is, aminek a tétje a világ fennmaradása."

Csapjunk bele a közepébe, mert ennél a könyvnél nem érdemes piszmogni. Hiába ugyanis a sorozat legterjedelmesebb része, a cselekmény folyamatos mozgásban van, kaland követ kalandot, ahogy azt az olvasó már megszokhatta.

Még mindig tetszik a világfelépítés, bár ebben a részben az olvasó nagy dózisban kapja a Kárhozatot. Ezzel pedig a kaland egy betépett utazásra hajaz mindneféle furcsa lénnyel és olyan környezettel, ahol nehéz eldönteni, hol van a fent és hol a lent. Ez egyrészt izgalmassá és különlegessé teszi a cselekményt, másrészt viszont cseppet elrugaszkodik a valódiság érzésétől. Nekem cseppet sok volt a furcsa mocsok a Kárhozatban, főleg hogy már a területén kívül is a főhőssel maradt.

Apropó főhős, még mindig bírom Ryhalt humorát, még akkor is, ha megöregedett és búslakodásra hajlamos. Volt néhány remek beszólása, ami nagyon sokat adott a könyv élvezetéhez.

"Eldörrent a pisztolyom, mire a botcsinálta orgyilkos füstölgő lyukkal a mellkasában repült ki az ajtón. Visszabuktam, hátranyúltam, és felkaptam a whiskysüveget. Még maradt egy pisztolyom, és mi baj érheti az embert, ha van fegyvere meg töménye?"

Csakhogy, amit a második könyv (Hollóvér) esetében problémásnak találtam, az sajnos itt is jelen volt. Igaz, most már tökéletesen értem az okát, de akkor sem szeretem. A helyzet az, hogy hiába van beállítva ez a trilógia az első kötetben (Éjszárny) egy sötét hangulatú, véresen realista fantasy történetnek, valójában nem az. Ez bizony egy romantikus szerelmi történet csak épp véres, fekete fantasy köntösbe lett burkolva. Rögtön ki is fejtem, miért jutottam erre a következtetésre, ám ehhez cselekményleírás szükségeltetik, szóval Vigyázat Spoilerek!

Senkit ne tévesszen meg a világot meg kell menteni a csúnya ellenségtől körítés, mert ez teljesen mellékes, még maga a főhős is tesz rá magasról. Az első részben megtalált, majd rögtön el is veszített nő, akibe holt szerelmes a marcona főhős, visszaszerzése az igazi cél. Ezért búslakodott a második kötetben, és ezért dolgozott a harmadik kötetben. Konkrétan egy nagy önfeláldozást láthatunk ebben a könyvben a szerelem oltárán, mert feladja magát (fizikai és kissé szellemi értelemben is), feladja a rábízott embereket, feladja a főnökének tett esküjét, és konkrétan feladja a világmegváltás lehetőségét, hogy visszahozza az említett hölgyet. Mi ez, ha nem egy romantikus történet? Ez a tipikus esete a mindent a szerelemért ideának, hiába magyarázkodik vagy épp próbál mellébeszélni. 

Sőt, érezhető, hogy az író erre a szerelemre épített fel mindent, mert csoda a köbön, pont ezzel a rajzfilmbe illő "a világ helyett inkább a szerelmet választom" jelenettel oldódott meg a világ sorsa. Hát nem romantikus? Eméssze csak szépen csendben mindenki.

Spoilerek vége!

Azért a szerelem mellett akadt egyéb dolog is ebben a könyvben, amiről érdemes szót ejteni. Egyrészt ott vannak a Névtelenek, akik önmagukban is érdekes figurák, egymással játszmázva meg főleg. Csakhogy nagyon kevés szerepet kaptak ebben a könyvben. Még Nall és Szarkaláb is minimális lapot kapott, a többiek pedig ezúttal is mellőzve voltak. Oké, egy-egy szolgájuk tiszteletét tette, de csak hogy a kötelező rosszfiú szerepét megára húzza egy rövid időre. Az, hogy az ellenség is ilyen kevés figyelmet kapott, már meg sem lepett. Pedig ott volt a nagy lehetőség a hátterük kifejtésére, ráadásul kétszer is, ám az író egyik esetben sem élt vele. Gondolom úgy érezte, teljesen felesleges, mert a szerelem az úr, mindenki más csak statiszta.

Ahogy már írtam, a cselekmény folyamatos mozgásban van, így unalmasnak egyáltalán nem lehet nevezni. Humor is akadt benne itt-ott, és ebben elég sok harcjelenet is helyet kapott. Na, meg a szerelem...

Összességében vegyes érzéseim vannak. Örülök, hogy végigolvastam a trilógiát, még mindig nagyon kreatívnak találom ezt a világot, és még mindig kedvelem a főhőst, de cseppet átverve érzem magam. Sötét, véres fantasy történetet akartam, erre kaptam egy szurokba mártott romantikus történetet.

Azoknak ajánlom, akik kíváncsiak rá, hová vezet a szereplők sorsa. Akiknek tetszett az előző két kötetben felépített nagy szerelem, itt sem fognak csalódni. Akik viszont nem rajongtak a romantikáért, nos a befejezésért sem fognak tapsolni.