A holló jele sorozat első részét (Éjszárny) tavaly olvastam, mégis csak most szántam rá magam a folytatásra. Nincs különösebb oka a halogatásnak, egyszerűen mindig találtam csábítóbb olvasmányt.
A borító továbbra is gyönyörű, és vastagságra is kellemes 350 körüli lapjával.
Fülszöveg:
"Négy év telt el azóta, hogy a Nall-gépezet visszaverte a Mély Királyait a Kárhozatba, de a szörnyek így is tüzes esőt ontanak az égből, és más sötét erők is szervezkednek a köztársaság ellen. Új hatalom van születőben: a Fénylányként ismert, ragyogásba burkolózó szellem látomásokként jelenik meg városszerte, az őt istenítő szekta pedig egyre nagyobb erő és befolyás birtokába jut. Az eluralkodó káosz megállíthatatlan.Galharrow és az Éjszárnyak vajmi keveset tehetnek a szekta – vagy a Névtelenek különös parancsai – ügyében, de mikor ismeretlen tettesek feltörik Szarkaláb széfjét, és nyoma vész egy rettentő hatalmú tárgynak, akkor mindent meg kell tenniük, hogy visszaszerezzék. Csakhogy ehhez válaszokra lesz szükségük, márpedig ezekért kénytelenek fejest ugrani a lidércnyomásba: a Kárhozat kellős közepébe."
A cselekmény négy évvel az első kötet vége után veszi fel a fonalat. Az olvasó pedig ezt könnyedén tudja követni, mert akad bőven egyedi elem ebben a fantasy világban, hogy emlékezzen rá, és kellemesen ismerősnek találja a hangulatát. Nálam legalábbis ez volt a helyzet, mikor belekezdtem ebbe a második kötetbe.
A már ismerősnek mondható világ, illetve a hangulat mellett volt még egy elem, amit jó volt újra látni, a főszereplő. Ryhalt továbbra is egy remek narrátor, kellemesen szarkasztikus, megfelelően realista, ugyanakkor marconasága dacára egy kedvelhető figura. Hiába gondolkodik katona módjára, hiába trágár időnként, és hiába veszi kissé könnyelműen mások lekaszabolását, ő bizony egy pozitív főhős. Jó célért küzd, törődik azokkal, akik fontosak neki, és konkrétan ebben a kötetben vajból volt a szíve. Szóval minden sötét jelzőjű címke ellenére, amit erre a könyvre aggattak, egyáltalán nem olyan sötét ez, hála a főhősnek. Ez pedig engem egyáltalán nem zavart, mert mint korábban már kijelentettem, kedvelem a főhőst, mégis van valami, ami bökte a csőrömet. Ehhez azonban muszáj némi cselekményszálat elmesélnem, így innentől Spoiler veszély!
Ez egy egyértelműen karakterközpontú történet. A főhős az elmesélő, az ő küzdelmei adják a cselekményt, így gyakorlatilag ő viszi hátán ezt az egészet. Ez abban az esetben remek, ha a központi figura szerethető és szórakoztató. Ryhalt többnyire az, ebben a kötetben azonban megkopott a varázsa. Nagyon, nagyon, de nagyon nem állt jól neki a romantikus szenvedés. Az előző részben végig dacolt romantikus érzelmeivel, ám most, hogy elveszítette szerelmét, négy éve nyavalyog. Csak én érzem úgy, hogy ez a rinyálás karakteridegen egy olyan fickótól, aki eltemetett már egy családot, sosem akart új nőt, és az önpusztításon kívül nem sok dolog érdekli? Oké, hogy mégis vannak érzelmei (Egyébként ez sosem volt kérdés.), de miért kell ennyire eltúlozni őket. Egyszerűen fárasztott a nyafogása és a hullámzó viselkedése, mert egyik pillanatban feladja, a következőben pedig megtáltasodik a szerelemtől. Giccs a köbön, ami ebben a komor világban meglehetősen idegenül hat. Az Éjszárny ne legyen ennyire romantikus, és egy olyan világban ami tele van pokolbéli lényekkel, akik lerágják a lábadat, amíg alszol, ne a szerelem ereje győzze le a fő gonoszt, mint egy tinilányoknak szóló animében. Ráadásul, ha van valami, ami felhúz, az a halálból visszatérő szereplők. Ha a csaj halott, maradjon is halott, hiába sír utána a főhős. Ha meg a szerzőnek az a végső célja, hogy összeboronálja őket, akkor minek kellett a csajt megölni egy trilógia első kötetében? Nem, nem vagyok vevő az indokolatlan romantikára egy olyan könyvben, ahol egyáltalán nincs rá szükség.
Spoiler vége!
Zavart még ebben a könyvben a meglehetősen lassú cselekmény. A fent említett szenvelgés miatt elég sokszor leült a könyv bor mellett búsongani, ami cseppet sem növelte az olvasási lelkesedést. Ráadásul míg az író nagyon sok hangsúlyt fektetett főszereplője lelki sebeire és azok nyalogatására, addig nagyon kevés időt szánt egy jó csata megírására. A kötet végi nagy összecsapás olyan kusza volt, hogy hiába írta le az utcaneveket, fogalmam sem volt hol jártunk, mi történt, mert az egész egy egybemosódó sortűz volt és semmi több. A könyv lezárását meg inkább hagyjuk, túl egyszerű és túlságosan romantikus.
No, de hogy ne csak negatív dolgokat írjak erről a könyvről, meg kell jegyeznem, hogy a holló kifejezetten jót tett a történetnek. Nagyon megkedveltem a beszólásait, és ha ő nem lett volna, nem kaptam volna meg azt a szarkasztikus spirituszt, ami egyébként megtetszett ebben a sorozatban.
Összességében tehát ez a világ még mindig érdekes és hangulatos, a főhős még mindig kedvelhető (ha épp nincs szerelmes hangulatban, de sajnos ez egyre ritkább), azonban csorbát szenvedett a történet éle. Az az él, ami a káoszban keresendő, amit csípős megjegyzések fényeztek, és amitől vagány volt ez a fantasy. Nem mondom, hogy rossz volt, de nekem kevésbé tetszett, mint az első rész.
Azoknak ajánlom, akik az első kötetet kedvelték, és ott úgy érezték, elbírna még némi romantikus töltetet. Nekik garantáltan tetszeni fog. Azok viszont, akik valami véresen komolyra vágynak, és a kesernyés ízvilágot kedvelik, óvatosan kóstoljanak bele, mert ez a rész bizony cseppet túl lett cukrozva.
Zárszónak idézet új kedvenc szereplőmtől, akivel mélységesen egyet is értek:
Nem tudom, hogy az első kötet kritikájának megírásakor, miért gondoltam, hogy ez a sorozat háromnál több kötetre rúg, de most helyesbítek. Szóval A holló jele sorozatnak van még egy harmadik része, ami le is zárja a történetet. A Kárhozat már megjelent magyarul, valamikor sort kerítek rá, mert minden cukor ellenére, kíváncsi vagyok, hogyan végződik a főhős sorsa.
A már ismerősnek mondható világ, illetve a hangulat mellett volt még egy elem, amit jó volt újra látni, a főszereplő. Ryhalt továbbra is egy remek narrátor, kellemesen szarkasztikus, megfelelően realista, ugyanakkor marconasága dacára egy kedvelhető figura. Hiába gondolkodik katona módjára, hiába trágár időnként, és hiába veszi kissé könnyelműen mások lekaszabolását, ő bizony egy pozitív főhős. Jó célért küzd, törődik azokkal, akik fontosak neki, és konkrétan ebben a kötetben vajból volt a szíve. Szóval minden sötét jelzőjű címke ellenére, amit erre a könyvre aggattak, egyáltalán nem olyan sötét ez, hála a főhősnek. Ez pedig engem egyáltalán nem zavart, mert mint korábban már kijelentettem, kedvelem a főhőst, mégis van valami, ami bökte a csőrömet. Ehhez azonban muszáj némi cselekményszálat elmesélnem, így innentől Spoiler veszély!
Ez egy egyértelműen karakterközpontú történet. A főhős az elmesélő, az ő küzdelmei adják a cselekményt, így gyakorlatilag ő viszi hátán ezt az egészet. Ez abban az esetben remek, ha a központi figura szerethető és szórakoztató. Ryhalt többnyire az, ebben a kötetben azonban megkopott a varázsa. Nagyon, nagyon, de nagyon nem állt jól neki a romantikus szenvedés. Az előző részben végig dacolt romantikus érzelmeivel, ám most, hogy elveszítette szerelmét, négy éve nyavalyog. Csak én érzem úgy, hogy ez a rinyálás karakteridegen egy olyan fickótól, aki eltemetett már egy családot, sosem akart új nőt, és az önpusztításon kívül nem sok dolog érdekli? Oké, hogy mégis vannak érzelmei (Egyébként ez sosem volt kérdés.), de miért kell ennyire eltúlozni őket. Egyszerűen fárasztott a nyafogása és a hullámzó viselkedése, mert egyik pillanatban feladja, a következőben pedig megtáltasodik a szerelemtől. Giccs a köbön, ami ebben a komor világban meglehetősen idegenül hat. Az Éjszárny ne legyen ennyire romantikus, és egy olyan világban ami tele van pokolbéli lényekkel, akik lerágják a lábadat, amíg alszol, ne a szerelem ereje győzze le a fő gonoszt, mint egy tinilányoknak szóló animében. Ráadásul, ha van valami, ami felhúz, az a halálból visszatérő szereplők. Ha a csaj halott, maradjon is halott, hiába sír utána a főhős. Ha meg a szerzőnek az a végső célja, hogy összeboronálja őket, akkor minek kellett a csajt megölni egy trilógia első kötetében? Nem, nem vagyok vevő az indokolatlan romantikára egy olyan könyvben, ahol egyáltalán nincs rá szükség.
Spoiler vége!
Zavart még ebben a könyvben a meglehetősen lassú cselekmény. A fent említett szenvelgés miatt elég sokszor leült a könyv bor mellett búsongani, ami cseppet sem növelte az olvasási lelkesedést. Ráadásul míg az író nagyon sok hangsúlyt fektetett főszereplője lelki sebeire és azok nyalogatására, addig nagyon kevés időt szánt egy jó csata megírására. A kötet végi nagy összecsapás olyan kusza volt, hogy hiába írta le az utcaneveket, fogalmam sem volt hol jártunk, mi történt, mert az egész egy egybemosódó sortűz volt és semmi több. A könyv lezárását meg inkább hagyjuk, túl egyszerű és túlságosan romantikus.
No, de hogy ne csak negatív dolgokat írjak erről a könyvről, meg kell jegyeznem, hogy a holló kifejezetten jót tett a történetnek. Nagyon megkedveltem a beszólásait, és ha ő nem lett volna, nem kaptam volna meg azt a szarkasztikus spirituszt, ami egyébként megtetszett ebben a sorozatban.
Összességében tehát ez a világ még mindig érdekes és hangulatos, a főhős még mindig kedvelhető (ha épp nincs szerelmes hangulatban, de sajnos ez egyre ritkább), azonban csorbát szenvedett a történet éle. Az az él, ami a káoszban keresendő, amit csípős megjegyzések fényeztek, és amitől vagány volt ez a fantasy. Nem mondom, hogy rossz volt, de nekem kevésbé tetszett, mint az első rész.
Azoknak ajánlom, akik az első kötetet kedvelték, és ott úgy érezték, elbírna még némi romantikus töltetet. Nekik garantáltan tetszeni fog. Azok viszont, akik valami véresen komolyra vágynak, és a kesernyés ízvilágot kedvelik, óvatosan kóstoljanak bele, mert ez a rész bizony cseppet túl lett cukrozva.
Zárszónak idézet új kedvenc szereplőmtől, akivel mélységesen egyet is értek:
"Jaj, elmész te a picsába az önsajnálatoddal – károgta a holló. – Növessz gerincet, faszom! Elvesztettél egy nőt, aztán még egyet, vérzik érted a szívem. Ez a világ rendje!"Kiegészítés:
Nem tudom, hogy az első kötet kritikájának megírásakor, miért gondoltam, hogy ez a sorozat háromnál több kötetre rúg, de most helyesbítek. Szóval A holló jele sorozatnak van még egy harmadik része, ami le is zárja a történetet. A Kárhozat már megjelent magyarul, valamikor sort kerítek rá, mert minden cukor ellenére, kíváncsi vagyok, hogyan végződik a főhős sorsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése