Edinburgh

Skóciai utazásom utolsó állomásának beszámolójával még adós vagyok. Szóval ebben a bejegyzésben elmesélem, én hogyan láttam a skót fővárost.

Edinburgh

Kezdjük egy skót nyelvleckével. Pucca barátom mesélte, hogy amikor először utazott Edinburgh-ba és buszjegyet vett, a sofőr csak pislogott rá nagyokat. Nem értette ugyanis, hogy hová szeretne utazni. Pucca, mint minden külföldi, úgy ejtette ki a város nevét, hogy Edinburg. Aztán eszébe jutott, hogy megpróbálja a másik változatot, amelyet angol filmekben hallott: Edinboro. Nos, ez sem jött be, úgyhogy elkezdődött a pantomín a skót sofőrrel, mire az végre felkiáltott hogy: "Á, Edinbrá!" Pucca meg nemes egyszerűséggel rávágta, aha, biztos az...

Ez egy olyan kulturális adalék, amelyet jó tudni.

Edinburgh egyébként nincs igazán messze Glasgow-tól, cirka egy vagy legfeljebb másfél óra busszal. Ide is van közvetlen repülőjárat Budapestről, de mi inkább belföldön klasszikus emeletes busszal közelítettük meg. Ha emeletes tömegközlekedési eszközöket látok, előjön belőlem a kisgyerek. Lelkes voltam Hollandiában az emeletes vonatokért, és nagyon lelkes voltam itt is az emeletes buszokért. Muszáj volt az emeleten utaznom, és este visszafelé nagyon boldog voltam, hogy az emeleti panoráma ablakhoz tudtunk ülni. Ezen Pucca jót nevetett mejegyezve, hogy élvezzem csak a tök sötét kilátást. Nos, élveztem, és olyan jókat kacagtunk mi hárman, hogy a többi utas bizonyára azt hitte részegek vagyunk. Ez volt életem legszórakoztatóbb buszozása még úgy is, hogy az előttünk haladó autók hátsó lámpáján kívül tényleg semmit sem láttam az útból.

Mikor megérkeztünk, első utunk a Calton Hillre vezetett. Ez egy remek kilátóhely a városra a mellékelt képen is látható Lord Nelson admirális emlékművel. Sajnos a téli időpont miatt a torony le volt zárva, ám így is szép kilátás nyílt, ahogy körbesétáltunk ezen a dombon. Még a tengert is lehetett látni innen, a város csodálatos látképéről (felső kép) nem is beszélve.

Edinburgh egyébként több mint 1500 éves múltra tekint vissza és 1437 óta Skócia fővárosa. Illetve kiérdemli a Skócia legnagyobb városa címet is. Itt gyakorlatilag minden Világörökség, mert 1995-ben nem csak az Óvárost, hanem az Újvárost is kinevezték világunk kincseinek.

Mivel csupán egyetlen nap állt rendelkezésünkre, megpróbáltunk minél több helyszínt belesűríteni, mégis voltak olyan részek, amelyekről az idő szűke miatt le kellett mondanunk. Azonban így is csodálatos napot töltöttünk itt, és legalább a város főbb pontjain jártunk.

A kilátó után csatangoltunk kicsit a városban. Elsétáltunk a Szent Egyed katedrális előtt, a Walter Scott-emlékmű mellett, és csak gyönyörködtünk az épületekben, és élveztük az utcák hangulatát.

Nagyon tetszett, hogy egyszerre adta a nagyvárosi légkört, és mégis megtartotta a kisebb városokra jellemző, különleges hangulatú báját. Nagyon jó volt az utcáin sétálni, mert mindig akadt látnivaló, és szinte minden sarkon kedvem támadt megállni és fényképezni.

Pucca ezúttal is remek helyekre vezetett minket. Megmutatta a város egyik rejtettebb zugát, a Dean Village-t.

Ez lényegében egy egykori malomfalu, amely hozzáépült a városhoz. Kicsit sétálni kell hozzá a főbb nevezetességektől távolodva, de megéri. Rendkívül hangulatos városrész, itt egyáltalán nem érződik, hogy nagyvárosban jár az ember. A folyó partjára épült házak, a hidak, a park igazi kisvárosi légkört áraszt. Talán ez a város legnyugodtabb része. Nagy örömmel bóklásztunk itt még akkor is, amikor szemerkélni kezdett az eső.

Egyébként csak a városrész bejáratánál találkoztunk más turistákkal, amint beljebb sétáltunk a házak között, és elértük a zöldebb részt a folyó mellett, a parkban kocogókon, kutyát sétáltatókon kívül alig találkoztunk valakivel. Igazán nyugodt környék, érdemes megnézni. A hangulatát jól visszaadja ez a mellékelt kép is.

A kis kitérő után visszasétáltunk a város főbb utcáira. Az időjárás azonban kicsit lehült, és már megint szemerkélt az eső, illetve meg is éheztünk, így betértünk egy klasszikus pubba.

San Diego itt kóstolta meg a skót nemzeti ételt a haggist, de erről már írtam korábban.

Ebéd után a vár felé vettük az irányt. Sétáltunk kicsit a vár alatti gyönnyörűen zöld parkban (köszönhetően a csapadékban gazadag időjárásnak a fű rendkívül élénk színű Skóciában valószínűleg a birkák nagy örömére), ahol megcsodáltuk a Pucca barátomat idézve, a világ legcsúnyább szökőkútját.

Rendkívül vicces volt, ahogy bosszankodva kifejtette, hogy valahányszor erre jár, turisták sokasága fotózza ezt a kutat. Azt azonban nem érti, miért, hiszen rém ronda. Nos, valóban giccses (erről a mellékelt kép alapján bárki megbizonyosodhat), de meglehetősen régi és remek helyen található. Ross Fountain névre hallgat, Franciaországban készítették (ezért ennyire csicsa) az 1862-es Világkiállításra. Aztán Daniel Ross fegyvergyáros megvásárolta, és a városnak adományozta. 1872-ben került erre az impozáns helyre a vár alatti park szívében és azóta látványosság.

A parkban egyébként akadnak más érdekességek is, néhány szobor, amelyet érdemes megnézni.

A parkból sétáltunk fel az Óvárosba.

Az Óváros már messziről is a leglátványosabb városrész. Tele van szűk utcákkal és kifejezetten magas épületekkel. A zsúfolt beépítés és a szokatlan magasságú épületek oka az volt, hogy sokáig a város lakói nem mertek a városfalon kívülre költözni. Skócia történelme nem szűkölködik csatákban, így ez egyáltalán nem meglepő.

Az Óváros nagy része sajnos az 1824-es tűzvészben megsemmisült, és a helyreállítása során sokat változtattak az épületeken. Azonban így is megőrizte középkori utcaszerkezetét és azt a varázslatos hangulatot, amelyet jelenleg is áraszt magából.

A parkból felsétálva a bal oldali képen látható magas, öreg épület felé vettük az irányt. Majd áthaladtunk az épületek között egy nagyon keskeny, kissé meredek, felfelé vezető lépcsőn, hogy kikössünk az Óváros szívében. Olyan volt, mintha egy Harry Potter film díszletében jártunk volna és ez a hasonlat nem véletlen, de erről majd később.

Habár a város korábban végigjárt részei is nagyon tetszettek, az Óváros volt az, ami meggyőzött róla, hogy ez az egyik leghangulatosabb város, ahol eddig megfordultam. A szűk, kanyargós utcák, a macskakő, a magas, ám mégis rendkívül aranyos épületek, a hangulat, amelyet a templomok, a színes házak és az utcai zenészek csak fokoztak, teljesen lenyűgözött. Apropó zenészek, volt egy skót dudán játszó srác, természetesen kiltben, aki míg bejártuk az óvárost vagy kétszer, folyamatosan egy helyben maradt. Szóval talán mégis maradt néhány szívós, skót férfi, akiket nem nyomnak le a szívós skót tinilányok a hideg időjárás elviselésében.

Természetesen elsétáltunk a várhoz, be azonban nem mentünk. Pucca ugyanis közölte még a városnézés elején, hogy válasszunk, megnézzük a várat és csak a várat, mert az egy egész napos program, vagy megnézzük a várost, de akkor a vár belülről kimarad. Utóbbit választottuk elkönyvelve, hogy majd még egyszer visszajövünk a vár miatt.

Edinburgh-ra tehát nem elég egy nap, minimum kettő kell, ha az ember mindent meg szeretne nézni. A vár egyébként kívülről is csinos darab. Megcsodáltuk még nappali fényben és este, sötétben is.

Edinburgh-i vár

Az Óváros egyébként kifejezetten nyüzsgő, tele volt emberekkel, persze főleg turistákkal és tényleg van itt minden, ami elszórakoztathatja a látogatót, bár csak sétálni ezeken az utcákon is épp elég szórakoztató.

Mivel a vár kiamardt, választottunk egy kisebb múzeumot, amelyet meg is néztünk. Az Writers' Museum (Írók Múzeuma) jó döntés volt több szempontból is. Egyrészt, mert egy szűk kis utcán át kell megközelíteni a kifejezetten érdekes épületét, amely egy keskeny saroképület és ahová egy szűk folyosón át (lenti kép) lehet bejutni. Másrészt mert a múzeum előtti téren a kövezet tele van idézetekkel. Nekem ez a bal oldali képen is látható tetszett a legjobban. Harmadrészt pedig mert három skót író: Robert Burns, Walter Scott és Robert Louis Stevenson életrajzait mutatja be természetesen sok-sok személyes tárggyal és leghíresebb műveikre vonatkozó utalásokkal.

Egyébként Burns a skót nemzeti költő, gyakorlatilag a helyi Pefőfi. Walter Scott történelmi regényeket írt, talán nálunk az Ivanhoe a legismertebb műve. Stevensont pedig nem kell bemutatnom, hiszen mindenki hallott már A kincses szigetről vagy a Jekyll és Hyde-ról.

Nekem kifejezetten tetszett ez a múzeum. Tudom ajánlani mindenkinek, aki erre jár és kedveli az irodalmat. Egyébként mivel ez is állami múzeum, ide is ingyenes a belépés. Az épület előtt pedig érdemes a kövezetet bámulni, mert tényleg tele van remek idézetekkel.

Edinburgh sötétben is szép város. Elég hamar ránkesteledett, mivel tél volt, ám ez nem rontotta el a városnézést. Ezeknek az épületeknek ugyanis sötétben is remek hangulata van. Na meg sok a pub, ahová be lehet térni.

Nagyon örülök, hogy skóciai utazásunk során sikerült ezt a várost is útba ejtenünk, még úgy is, hogy a vár kimaradt. Nagyon tetszett és biztosan vissza megyek még, hogy megnézhessem azt, ami kimaradt és azt is, ami annyira tetszett, hogy repetázni szeretnék belőle.

Harry Potter és a skótok

Skócia tele van Harry Potter utalásokkal. Minden városban lehet találni legalább egy olyan boltot, ahol külön részleg van a varázslóvilág számára fenntartva. Ezért esett meg velünk, hogy Glasgow egyik könyvesboltjában felmentünk a Harry Potter emeletre és játszottunk egy varázslósakk partit Pucca barátommal.

A legtöbb filmes és könyves utalásba azonban Edingburgh-ban botlik az ember. Bőven elég sétálnia az utcán, mert ha kilyukad a Victoria Streetre (bal oldali kép), akkor gyakorlatilag az Abszol úton találja magát. Igen, ez az utca adta az ihletet a könyvben szereplő híres utcához.

Nos, valóban elképesztően szép és hangulatos. A boltok egy része pedig igyekszik kihasználni ezt a hirtelen jött népszerűséget, bár kétségem sincs afelől, hogy ez az utca még jóval a Harry Potter megjelenése előtt is közkedvelt volt, olyan jól néz ki. Most tehát tele van Harry Potter tematikájú boltokkal és olyan kis üzletekkel, amelyek a popkultúrális hullámokat szeretnék kihasználni, így a varázslat mellett akad itt bőven Outlander utalás is.

Néhány ilyen boltba be is mentünk megcsodálni a nagyon széles választékot, mert itt aztán minden volt Harry Potter témában. San Diego hősiesen jött velünk, és Pucca is jól tűrte a túlzott lekesedésemet. Nem tehetek róla, imádom az ilyen dolgokat, így muszáj volt vennem valami apróságot. Úgyhogy gazdagabb lettem egy könyvjelzővel és egy nyalkánccal aranycikesz medállal.

Rajongók számára kötelezőek ezek a boltok, még akkor is, ha nem szeretnének vásárolni, mert anélkül is szórakoztatóak. A jobb oldali képen látható boltban például a folyosó a Titkok Kamrája stílusában volt kialakítva egy hatalmas baziliszkusszal a falon, míg a legfelső szinten egy berendezett szoba volt néhány kellékkel, hogy kényelmesen lehessen fotózkodni, mint roxforti diákok.

Nem messze ettől az utcától található a The Elephant House teaház és kávézó, ami úgy hirdeti magát, mint a Harry Potter szülőhelye. Nos, valóban ez az egyik kávézó, ahol J. K. Rowling dolgozott, de persze nem az egyetlen. A marketingnek azonban jót tett ez a dolog, így most meglehetősen zsúfolt hely, sok erre a bámészkodó és borsosak itt az árak. Nem volt kedvem beülni egy teára. Kicsit a Portóban található könyvesboltra emékeztetett, ahol a nagy népszerűség megkoptatta a varázst.

Van még néhány hely a városban, ami a varázsvilághoz köthető, én mégis úgy éreztem, hogy a hangulat az, ami igazán emlékezetet a Roxfort világára. Főleg, hogy az Óvárosba érkezve az első sarkon baglyokba botlottunk.

Két lány egy-egy bagollyal a karján állt az utcán. Ráadásul ezeket a baglyokat meg lehetett simogatni. Nagyon szeretem a baglyokat, így nem haboztam kihasználni a lehetőséget.

Igazán nyugisak voltak, és jól tűrték a sok érdeklődőt, akik köréjük gyűltek. A simogatás ingyen volt, de lehetett adományt adni a baglyoknak. Gondolom egérre gyűjtöttek...

Ez az élmény pedig a vártól alig száz méterre, Harry Potter jellegű dolgokkal körülvéve igazán remek volt.

Szóval tudom ajánlani ezt a várost minden Harry Potter rajongónak, mert tényleg nagyon sok az utalás és kifejezetten mágikus az utcák hangulata. Illetve a Diana Gabaldon által alkotott Outlander sorozat rajongói sem maradhatnak a skót fővárosban hoppon, mert erre is sok utalást találtam elsősorban ruhanemű tekintetében. Ezek viszont jóval drágábbak voltak, mint a varázs bizsuk.