A címe tetszett meg ennek a könyvnek. Szeretem az ilyen különleges csengésű címeket, a borító pedig igazán illik hozzá.
336 oldalával átlagos terjedelmű könyv.
Fülszöveg:
"Zsini fiatal, bohém lány, akinek mindene a csellózás.Eltökélten be akar kerülni a Zeneakadémiára, de a sors különös mentort ad mellé. A férfi csupa rejtély, ellentmondás, undokság, olyasvalaki, akibe nem ajánlott beleszeretni.
Zsininek persze sikerül. De vajon tényleg ő az igazi? Vagy ez a szerelem csupán délibáb?
Lehet, hogy tökéletes muzsikát nem a pontosság, hanem maga a szenvedély ad?
Zsini keresi önmagát, az őszinte dallamokat, és az igazi, elsöprő szerelmet.
Az élmények örvényében hűséges társa egy háromszáz éves cselló, egy gyerekkori barát, egy szálkás szőrű tacskó és a bosszúvágy, hogy a családját elhagyó apjának egyszer beolvashasson.
Történet, melyben mindenki magára ismerhet, aki valaha remélt, álmodott és csalódott, de mert újrakezdeni."
Hát, én nem ismertem magamra, de ne szaladjunk előre ennyire, kezdjük inkább a legelején.
A szerző stílusa nagyon érdekes. Jellegzetes stílusban ír, amelybe bele kell rázódni. Nekem ez cirka 50 oldal után sikerült, akkor barátkoztam meg a narrációval, a kiszólásokkal (amelyek a kötet legvégére értelmet nyertek) és az érdekes szóhasználattal. Az érdekes azt jelenti, hogy hol szép és kifejező akart lenni, hol vicceskedő, ami élőszóban gyakoribb, mint írásban. Nem tudnám megmondani, hogy ez nekem tetszett-e vagy sem, de az tény, hogy hozzá tartozott az olvasási élményhez, és igazán különlegessé tette azt.
A narráció egyébként a főhősnő monológjaiból, belső gondolataiból áll, és azt csak időnként töri meg egy-egy rövid párbeszéd. Lényegében ez a könyv egy gondolatfolyam három részre osztva. Az olvasó így könnyen elveszve találja magát a tömör mondatok, viccelődő hasonlatok között és a főhős saját magával folytatott vitáiban. Egy ennyire karakterközpontú regényben rettentően fontos, hogy milyen is ez a karakter. Nos, érdekes, mint a narráció.
Ismeretségem a főhősnővel úgy kezdődött, hogy az első oldalon bemutatkozott, és jó szokás szerint a másodikra már nem is emlékeztem a nevére. (Igen, ez személyes találkozások során is meg szokott esni velem...) Csakhogy a több mint 300 oldalon alig nevezték nevén a hölgyet, és ha mégis megtették, akkor a becenevét használták. A könyv végére így ért a nagy döbbenet, hogy a Zsini, nem a Zsanett vagy hasonlók becézése, mert a főhős becsületes neve Georgina. Ez azért ütött kicsit arcon, mert mindent megtudtam a hölgy lelki nyűgjeiről, ám a nevét végig homály fedte számomra.
Ezt csak azért hoztam fel példának, hogy megmutassam, mennyire közöl mindent a történet, miközben mégis visszatart információkat. A minden alatt elsősorban a főszereplő lelki nyafogására gondolok, a kusza gondolataira, a furcsa kombinációira és a be kell látnom, számomra nem épp megnyerő természetére. A visszatartott információk alatt pedig minden olyan témát értek, amelyről a szereplők képtelenek voltak beszélni. Bár úgy általánosságban elég gyér társalgásokat folytattak. Csak néhány példa a sok közül: kapcsolatok, érzések, nemi identitás, múltbéli sérelmek.
Két dolog bossznatott tehát ebben a könyvben, a komminikáció hiánya (ez általánosságban az agyamra megy lapokon belül és kívül egyaránt) és a főszereplő személyisége.
Zsini számomra nagyon unszimpatikus volt. Értettem és mégsem sikerült megértenem, így a fülszövegben ígért ismerősség érzése engem bizony messziről elkerült. Itt pedig nem a jóval idősebb férfiak iránti vonzalmára gondolok - bár ez is nagyon távol áll tőlem - hanem az önmarcangoló, tutyimutyi hozzáállására mindenhez, mert sajnálni magát nagyon jól tudta, de felmérni a dolgokat, azt hogy miben jó, mitől boldog és kik veszik körül, már nem sikerült neki. Időnként így kifejezetten butus lánynak tűnt, főleg a könyv utolsó harmadán.
Ahogy már említettem, a könyv három részle oszlik és nekem az első volt az, ami sokkal jobban tetszett, mint a többi. Ha úgy vesszük, ez a romantikus része a könyvnek, hiszen itt ismeri meg a főhős a nagy szerelmet. Csakhogy nem a szerelmi szál miatt volt számomra könnyebben fogyasztható ez a rész, hanem a főhős életkorából adódóan. Itt még csupán tinédzser, így a nem tudom, ki vagyok, hol a helyem kérdések tökéletesen érthetőek voltak. A hirtelen szerelembe esése szintén, bár ezt a kapcsolatot inkább nem elemezném, mert nem lenne benne köszönet.
A második részben már fiatal felnőtt, egyetemista, ahol az útkeresés még mindig teljesen rendben van, ám az apakomplexusa és a természete már nem volt rendben. Itt viszont zavart még valami a főhősnő kiálhatatlansága mellett, az olaszországi útleírás. Egyrészt rettentően elnyújtottnak találtam, hogy egy hosszú utazás minden állomását, vacsoráját részletesen leírta, meglehetősen feleslegesen, míg a végén Rómát elintézte annyival, hogy ott is voltak két hetet. Róma a szívem csücske, így az összes olasz kisváros domborzati leírása után, alig vártam, hogy végre a fővárosról is olvashassak. Jól hoppon maradtam... Az itteni szerelmi viszonyt sem szeretném részletezni, mert ebben még kevsebb lenne a köszönet.
A harmadik rész lényegi eleme annyira adta magát, hogy kész csoda volt, hogy a főhősnek nem szúrta ki a szemét. Ráadásul, mivel az olvasó három másodperc alatt rájön, ki Herman, míg Zsininek csak a legvégén esik le az a bizonyos tantusz, volt néhány jelenet, amelyet konkrétan kellemetlen volt olvasni. Ez pedig nem növelte szimpátiámat a hölgy iránt.
Volt még néhány dolog, amiről szót kell ejtenem. Az egyik a kutya, aki messze a legjobb dolog volt ebben a történetben és nem csak azért, mert szeretem a tacskókat. A másik a magyar helyszínek, amelyeket kifejezetetten élveztem. A harmadik pedig a történetbe csempészett, kissé indokolatlan, de egyáltalán nem zavaró misztikus pillanatok voltak. Nem igazán tudtam őket hová tenni, de elkönyveltem érdekességnek.
A történet lezárása az én ízlésemnek kissé cukros volt, de az utolsó bekezdés nagyon tetszett. Remek keretet adott a narrációnak.
Összességében úgy vagyok ezzel a könyvvel, mint az író stlusával. Értékelem, hogy egyedi, de nem igazán tudom eldönteni, ez jó-e nekem. Egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, és bár nem kedveltem a főhőst, olvastam már nála unszimpatikusabbról is.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a lassan kibontakozó, elsősorban gondolatokra építkező történeteket és romantikus beállítottságúak. Az se hátrány, ha kedvelik, a hazai helyszíneket és egyáltalán nem várnak racionalitást a szerelemben. Aki viszont racionális beállítottságú, óvatosan bánjon vele, míg az apakomplexustól viszolygók kerüljék el messziről.
Kedvenc idézet a könyvből, amelyet hála a Moly-sütiknek már korábban is ismertem:
"A tanulság: mindig legyen veled könyv.Mindig.
Visszaadja a józan eszedet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése