Idén eldöntöttem, hogy karácsonykor karácsonyi történeteket fogok olvasni, hogy fokozzam az ünnepi hangulatot.
Ez a kötet azért került a listára, mert megtetszett a címe, nem túl hosszú (234 oldal) és szép a borítója. Nem voltak túl magas elvárásaim, mindössze könnyed kikapcsolódásra vágytam némi karácsonyi hangulatba csomagolva. Sajnos csalódnom kellett.
Fülszöveg:
"Addie Folsom egykor nagy álmokat szövögetve vette nyakába a világot. A lány az érettségi vizsga előtt otthagyta az iskolát, sőt a szülői házat is, hogy a maga útját járja. Immár felnőttként, édesapja halála után hazatér, hogy az anyjával töltse az ünnepeket. Ám valósággal földbe gyökerezik a lába, amikor megtudja, hogy az asszony egészen mást tervezett: a legjobb barátnőjével, Julie-val kéthetes floridai hajóutazásra indulna. Úgy tűnik azonban, egy baleset keresztülhúzza a számításaikat. Julie fia, Erich, akit Addie a háta közepére kíván, balesetet szenved. Mivel a lány tudja, az édesanyjának mekkora szüksége van erre az útra, kénytelen-kelletlen felajánlja, hogy gondját viseli a férfinak a távollétükben. Erich azonban mogorvább, mint valaha, sőt az ünnepeket is utálja. Vajon némi égi segítség elegendő lesz ahhoz, hogy a karácsonyi csoda ezúttal se maradjon el?"
Ez egy nagyon megtévesztő fülszöveg. Könnyed, romatikus történetet ígér egy kis évődésre épülő románccal, de egyáltalán nem ad ilyet. Sőt, ez a könyv teljesen más, mint amilyennek első ránézésre tűnik.
Először is ez nem egy, hanem két történet egy kötetbe csomagolva. Ezzel nem lenne gond, ha legalább az egyik jól lett volna megírva, ám sajnálatos módon mindkettő csapnivaló volt több szempontból is. Rögtön ki is fejtem, miért, hogy kiadhassam magamból ünnepi bosszankodásomat, amiért ennyire mellé nyúltam ezzel a kötettel.
Az egyes számú történet az, amit a fülszöveg is ígér. Vagyis adva van a tékozló lány, aki hazatér, és felcsap gyerekkori plátói szerelme és egyben ős ellensége házi ápolójának. Illetve adva van az úriember, akinek gipszben van mindkét karja, ezért jogosan morcos csöppet, hogy az említett lány segítségére szorul. Ez az alap pedig egyáltalán nem lenne rossz, ha érdekesek lennének a karakterek, ha rendesen felépítettek és szórakoztatóak lennének a párbeszédek, és ha legalább nem lenne tele teljes baromságokkal. Utóbbira egy példa: srácnak gipszben van mindkét karja törött csukló miatt, ezért egy teljes fejezet szól arról, hogy nem tud felálni a padlóról. Ismétlem, a csuklója tört, nem a bokája... Viszont önállóan fogja a villát, megy el vécére, és képes használni a mobiltelefonját. Na, épp ennyire logikus ez a könyv...
A történet teljesen elnagyolt. Elnagyolt karakterek, elnagyolt érzések és irdatlanul béna párbeszédek jellemzik. Ehhez jönnek a fent említett logikátlanságok és a rengeteg felesleges körítés, amellyel az írónő végül nem kezdett semmit. Például a főhősnő diszlexiája, a csoporttársak, sőt, maga a kurzus, de utóbbiról majd később. A szerelmi szál úgy kialakult a semmiből, hogy az isteni közbenjárulás (ami sajnos szó szerint és ténylegesen benne van a könyvben) is kevés, hogy megmagyarázza. Mindössze tíz nap, néhány esti együtt tévézés és random csókolózás után eljutottak a nagy szerelemig a gyerekkori ellenséges kapcsolatból. Na, ez aztán a karácsonyi csoda! Főleg, hogy a párbeszédeik az udvarias csevegés szintjénél alig jutottak tovább.
Szóval nem volt épp romantikus ez a könyv, inkább béna és egy kissé bugyuta. Ez pedig sajnos az írói stílusra is jellemző volt. Kidolgozatlannak és összecsapottnak éreztem minden rövidke fejezetét. Attól viszont, hogy ez egy gyengén megírt románc, amely az ünnepi hangulat helyett a teljes apátiát váltotta ki belőlem, nem kellene rá kifejezetten bosszúsnak lennem. Mégis az vagyok a kettes számú történet miatt.
A könyv fejezeteinek fele a fent említett suta szerelmi történetet meséli el, míg a másik fele egy angyal szerencsétlenkedéséről számol be. Nem, nem írtam el, a fickó tényleg angyal, aki azért bújt főiskolai irodalomtanár bőrébe, hogy a két delikvens szerelmi életét egyengesse. Egek, hogy ezt én mekkora nagy baromságnak éreztem! Félreértés ne essék, nincs bajom az angyalokkal, ha meg van a történetben a létjogosultságuk. Csakhogy itt nem volt. Emberünk, khm, bocsánat, angyalpajtásunk olyan volt, mint egy nyüzüge ötéves. Nagyokat pislogott mindenre, mert újak neki az érzések, új neki a tejeskávé, nem tudja mire jó a fagyöngy, de fontoskodik, hogy mekkora vagány volt a mennyben, ahol olyan szépen hárfázott a bárányfelhőkön...
Rettentően idegesített, mert elnagyolt volt a karaktere, a problémái a hátteréről nem is beszélve. Ráadásul nem tetszett az egész koncepció. Nem értettem, miért nem elég egy segítő jellegű karakter ebbe az egyébként faék egyszerűségű történetbe, miért kell rásütni nagy betűkkal, hogy ő egy angyal, tudod a mennyből, tudod, a nagyszakállú pasas küldte, tudod. Hát köszönöm, de inkább nem akarom tudni.
Az írónő képességei egyébként kedvenc égi lényénél sem lettek mennyeiek, sőt ugyanolyan gyenge volt, ha nem gyengébb a narráció érdektelen stílusa miatt. Ehhez hozzájött a tény, hogy itt volt a legtöbb üresjárat, a sok-sok mellékszereplő, akik érdekesebbé tehették volna ezt a rém egyszerű és rém unalmas történetet, de inkább maradtak a maguk kétdimenziós körülírásában a bugyuta párbeszédeikkel.
Összességében tehát ez egy gyengén megírt gyenge történet. Nem tetszett, nem nyújtott kikapcsolódást és még az ünnepi hangulatot sem hozta. Ha tudtam volna a kettes számú történetről, biztosan nem kezdek bele.
Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek nincsenek elvárásaik a megfogalmazást illetően, nem zavartatják magukat logikátlanságokon, és nem forgatják a szemüket arra a hírre, hogy az angyalok időnként hárfázás helyett köztünk járnak és tejeskávé mellé közhelyes jótanácsokat adnak. Bár, most hogy ezt visszaolvastam, inkább azt mondom, nem ajánlom ezt a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése