A halaknak nincs lábuk

Egy újabb "halas könyv" Jón Kalman Stefánsson tollából.

Miután elolvastam a szerzőtől a Menny és pokol trilógiát, nem volt kérdéses, hogy olvasni fogok még tőle, úgyhogy amint alkalom adódott rá, le is csaptam erre a könyvre.

A borító szép, tetszik a színvilága és persze, hogy egy hal van rajta. 368 oldalával kellemes vastagságú könyv viszonylag rövidebb fejezetekkel, ám nem lehet egy alkalommal befalni. Ízlelgetni kell, óvatosan felfejteni, mint egy sült keszeget, hogy észrevegyük a legapróbb részeket, a legkisebb szálkákat is.

Ezt a kötetet Patat Bence fordította és ugyanolyan kiváló munkát végzett, mint Egyed Veronika a trilógiával. A kötet eleji kiejtési útmutató és a lábjegyzetek pedig igazán jól jöttek.

Fülszöveg:

"A regény egyetlen nap története, de ebben a hosszú, fárasztó napban több mint száz év emléke gomolyog. Mikor is kezdődött minden? Amikor a költő-könyvkiadó Ari felbukkan, hogy néhány év dániai távollét után egy hirtelen jött családi ügy miatt visszatérjen abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt? Vagy gyermekkorában, a hetvenes években, amikor a sör be volt tiltva, a lemezjátszó hangszóróiból a Pink Floyd dübörgött, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg volt, és a halgyár igazgatója botrányos halált halt? Vagy még régebben? A nagyapja korában?Honnan és hogyan jutottunk el eddig a napig? Hogyan lett pontosan az, ami éppen van? Miképpen formálódik az ember? A szerző ebben a filozofikus, vitriolos humorú mélabúval átszőtt, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző művében próbál meg választ találni a kérdésekre."

Két fontos tudnivaló a szerzőről: nem ír klasszikus értelemen vett cselekményt és nem használ párbeszédeket. Amint minden olvasó ezt megemésztette, mehetünk tovább és meglátjuk, milyen remek is ez a különleges izlandi regény.

Ez a kötet lényegében pillanatképekből áll. Pillanatokból a jelenből, a közeli és a távoli múltból. Ezek a pillanatok néha jelentéktelennek tűnnek, néha úgy tűnik, hogy sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz, ám ez így van rendjén. A szerző ugyanis azt boncolgatja gyönyörű, hosszú sorokban, hogy mi minden vezetett idáig, a máig. Honnan indul valaki és hogyan jut el ahhoz, aki most. Mindezt pedig a felmenők történeteiben, a gyerekkori eseményekben, a serdülőkori buktatókban és a felnőttkori botlásokban látja. Az ugyanis, hogy mit tekintünk fontosnak, mi hat ránk igazán és mi az, ami megragad az emlékezetünkben és van olyan fontos, hogy megosszuk másokkal, esetleges. Ez az esetlegesség pedig nem feltétlenül egyenes, nem feltétlenül egyértelmű, de nem is kell, mert bármelyik pillanat lehet különleges, lehet fontos, lehet arra érdemes, hogy emlékezzünk rá. A könyv ezért csapong egyik évtizedről a másikra, egyik pillanatról a következőre és egyik remek gondolatról a másik szép mondatra.

"Nem azért születtünk erre a sebzett, erőszakos és gyönyörű világra, hogy megpróbáljuk jobbá tenni, amennyire csak bírjuk?"

Az olvasó tehát jobban jár, ha belejön a csapongásba, felveszi a fonalat és egyszerűen élvezi az adott pillanatról leírtakat, mivel ha valaki szorosan összefüggő, kerek történetre vágyik, aminek van eleje és vége, az bizony csalódni fog. Szóval bele kell jönni, el kell engedni az elvárásokat és hagyni kell, hogy a remek gondolatok beszippantsanak.

A könyv ugyanis tele van remek gondolatokkal. Érdekes bemutatást ad Izlandról, a művészetről, a zenéről, férfiakról és nőkről. A sorok egyszerre gyönyörűek és mégis profánok. A szerző olyan szépen tud írni, olyan hétköznapi és cseppet sem szép dolgokról, hogy az olvasó elpirul, amiért még ez is tetszik neki. 

Például épp metrón ültem, mikor a főszereplőt (talán nevezhetem annak, hiszen róla szól a legtöbb fejezet) a reptéren épp testüregi motozásnak vetették alá. A szerző remek stílusában még ez a kínos pillanat is gördülékenynek és különlegesnek hatott, amíg észre nem vettem, hogy a mellettem ülő idősebb hölgy időnként a könyvembe pislog. Hogy mit gondolhatott arról, amit látott, azt nem tudom, de valószínűleg legközelebb óvatosabban olvasgat bele mások könyveibe...

A leírások tehát pontosak, most is antropológiai alapossággal elemzik az embereket és azok gondolatait és cseppet sem finomkodnak a valósággal. Az élet néha nehéz, a szürke hétköznapok néha keservesek, az ember néha belefásul, de mindez olyan szépen van elénk tárva, hogy bár olvasás közben elszomorodhatunk, valahol meg is könnyebbülhetünk, hogy igen, néha más is érez így.

"Az élet felfoghatatlan, igazságtalan, mégis folytatjuk, nem menekülhetünk előle, nem ismerünk mást, ez az egyetlen, amiről tudjuk, hogy bizonyosan a miénk: drága kincs, értéktelen kacat."

Nekem tehát nagyon tetszett ez a könyv minden pillanatképével, gyönyörű és profán mondatával, a remek üzeneteivel, így ezúttal sem csalódtam a szerzőben.

Meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik egy különleges könyvre vágynak egy különleges felépítésben szépen megfogalmazott izlandi, ám örök érvényű gondolatokkal és nem zavarja őket, ha nincs cselekmény. Talán a szerző trilógiája egy fokkal könnyedebb olvasmány, így bátortalanabb vállalkozóknak előbb azt javasolnám. Ha viszont valakit egyszer már rabul ejtett Jón Kalman Stefánsson stílusa, nem fog csalódni ebben a könyvében sem.

Még néhány idézet a könyvből:

"Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre."

"A zene képes fényt hozni a sötétségbe, képes kiszakítani az embert a szomorúságból, a szorongásból, a negatív gondolatokból, hogy átlendítse az életvidámságba, a létezés, az itt és most örömébe; nélküle az emberi szív élettelen bolygó lenne."

"Tönkretesszük a földet az életmódunkkal, ezzel a ténnyel mindennap szembesülünk, mégis alig teszünk ellene, mintha semmibe vennénk azokat, akik utánunk jönnek."