2019. október 17., csütörtök

A Fényigéző

A második kötet szórakoztatóságán felbuzdulva nem haboztam lecsapni A mágia árnyalatai trilógia befejező részére. Kár, hogy a lezárás érdektelenebbnek bizonyult, mint a történet nyitó kötete.
A borítóra viszont egyáltalán nem lehet panasz, tökéletesen illik a korábbi részekhez fekete-fehér-vörös színkombinációjával és London térképe ismét hangsúlyosabbá vált rajta.
576 oldalával épp olyan hosszú, mint az előző kötet, ezért is kár, hogy tartalom szempontjából ez a vastagság elég nagy túlzásnak érződik.
Fülszöveg:
"Végigsöpör a sötétség a mágiában gazdag Londonon. A mágia törékeny egyensúlya felborult, uralkodók buknak el, mialatt a gonosz feltartózhatatlanul gyilkol a birodalomban. Kell, az egyik utolsó antari mágus és Szelina Bard, az ügyes tolvajlány felveszi a harcot az ősi ellenséggel, aki magának követelik a hatalmat a főváros fölött. A pusztító mágia ellen csel, hősiesség, kitartás és bajtársiasság a fegyverük."
A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a második rész véget ért, vagyis a mágikus viadal után. Ez egy elég izgalmas felütés és elég gyorsan meg is sokszorozódnak a problémák Holland jóvoltából, de aztán valahogy a könyv ellaposodik. A történet fő konfliktusa nyilvánvaló és egyértelmű, az írónő mégis addig húzta és tűzdelte tele mellékszálakkal, hogy az egész egy rettentően elnyújtott és érdektelenné váló problémává alakult.
Egyszerűen túlságosan sok a kitöltő elem: visszaemlékezések, más országokkal kapcsolatos politikai kérdések, furcsa narrációváltások, amelyek kiszólnak a történetből, Szürke London, sőt még Fehér London is egy érdektelen mellékszereplővel, illetve rengeteg felesleges verbális évődés a főhősök között. Helyenként konkrétan untam ezt a könyvet.
Az írónő tehát túlnyújtotta, mint háziasszony a rétestésztát és sajnos még mindig nem döntötte el, hogy milyen legyen az ízvilága. A kötet felütése sötét, már-már apokaliptikus és hullanak az emberek tömegével. Ehhez hozzájön Lina a kiállhatatlan (Rájöttem, hogy sajnos egyáltalán nem kedvelem.), aki mindig bajba kerül, mindig lekaszabol egy tucat embert lelkiismeret-furdalás nélkül, ám mégis ő a női főhős. Az ő karaktere tehát tovább növelné a könyv sötét tónusait, ha nem lenne tinilány és ez nem lenne valójában egy tinikönyv. Attól ugyanis, hogy patakokban folyik a vér, mert az antarik valahogy sosem fogynak ki belőle, nem lesz ez egy véresen komoly kötet, sőt. Lina gyerekes hisztijei és szónoklatai Holland ellen nevetségesek voltak. A hölgy ugyanis épp olyan hidegvérű gyilkos, ha nem rosszabb, mint a fehér londoni srác, csak épp eljátssza a mártírt, mert egy számára kedves ember eltávozott az élők sorából. Ismétlem, a fél lakosság elpusztult díszletként, de mégis ezen haláleset körül forog a világegyetem, vagy legalábbis Lina világa és ezzel a könyvvé is.
A tinikönyv effektust pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy itt a világ - vagyis inkább világok - vége, spontán lángra kapnak emberek az utcán, mégis mindenki a szerelmi életével van elfoglalva. Olyannyira, hogy az időhúzásnak is minősülő kis kirándulás nászúttá válik egy indokolatlan ágyjelenettel és "mágikus orgazmussal." Igen, ez a szókapcsolat szerepel ebben a könyvben. Nem, én sem értem, miért volt erre szükség...
Ráadásul, ha már szerelmi szál, az írónőnek nem volt elég Kell és Lina bimbózó románca (pedig nagyon tetszett, hogy a történet elején mellékes szálként volt csak jelen), hanem bele kellett szuszakolnia egy szerelmi drámába a másik herceget is. Ráadásul, hogy csavaron egyet rajta, egy meleg szerelmi drámába gyömöszölte szegényt, akinek amúgy is épp elég érdekes és problémás lett volna a puszta léte is a korábbi varázslatoknak köszönhetően. Nem mintha gondom lett volna a herceggel és hősszerelmes kalózával, de az írónő ezzel sem igazán kezdett semmit az időhúzáson kívül. Elhintette, hogy ebben a világban sem mindenki fogadja el az azonos neműek kapcsolatát, aztán a végén mégis minden egyszerű és boldog véget ért.
Apropó vég, a befejezés a hosszú felvetetés után kurtán furcsán és cseppet sem sötéten hatott. Néhány szereplő ugyan meghalt, de senki hangsúlyos és így a felvezetett világpusztulás és sötétség teljes mértékben hiteltelenné vált. A boldog befejezés még egy strigulával gyarapította a kötet tinikönyv oldalát.
Összességében én egy sokkal feszesebb és összeszedettebb befejezést vártam, ám sajnos ezt nem kaptam meg. A történetet és nagyjából a világok közötti mászkálást is lezárta az írónő, mégis maradtak nyitott kérdések és egyáltalán nem úgy néz ki, hogy Vörös London még száz évig fényesen és dicsőn fog uralkodni.
Azért nem bánom, hogy elolvastam, mert így megtudhattam, hogy mi lett a szereplők sorsa, de el nem vagyok tőle ragadtatva. Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek az első két könyv maradéktalanul tetszett, mert nekik valószínűleg ez is fog. Viszont, ha valaki az előzményekben talált kivetnivalót, az óvatosan kezdjen bele ebbe a részbe, mert valószínűleg itt is találni fog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése