2014. január 20., hétfő

Veszett lelkek városa

Ez a könyv szerepelt a kívánságlista rovatom nyolcadik bejegyzésében, sőt, az író többi könyve is megfordult a rovatban. Nem is csoda, hiszen igyekszem minél több magyar szerzővel megismerkedni. Ó, igen, Jonathan Cross egy álnév, ami Benyák Zoltánt fedi, és bár az álnév internetes helyeken maradt, többi könyve már a valódi nevét viseli.
Veszett lelkek városa az első regénye, aminek igazán megkapó mind a borítója, mind a fülszövege. Szeretem a grafikus borítókat, főleg ha kapcsolódnak is a történethez, itt pedig ez adva van.
Viszonylag rövid könyvecske, 300 oldal és mivel méretben valamivel kisebb az átlagnál, hamar át lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Blackyard más, mint a többi város. Ide mindenki egy ódon busszal érkezik, legyen elnök, vagy egy örök lázadó, mint Nick Sanders. Az utcákon fagyos szél söpör, s ha éjszaka feltűnik a rettegett halottaskocsi, a város megannyi lakója reszketve kulcsolja imára hitetlen kezét, hogy a feketébe öltözött sírásó ne érte jöjjön. Ilyenkor az ittlét gyötrelmeit feledve könyörögnek a maradásért, hisz aki elhagyja ezt a rémisztő betonkatlant, az utolsó útjára indul, amely épp úgy vezethet a megváltó szabadságba, mint az örök kárhozat mocsarába. Nick nem hiszi a sorsot. Ám az itt töltött időtlen napok alatt ráébred, nincsenek véletlenek a Veszett Lelkek városában. Az apró jelek lassan feltárják előtte Blackyard valódi énjét. Elhagyhatja-e Nick ezt a helyet, ahol minden nap akarva-akaratlan vezeklés a bűneiért? Szabadulhat-e ebből a börtönből, ahonnan a halál sem szabadíthat meg senkit?"
Szeretem a kissé elvont és sötét hangulatú könyveket, így a fülszöveg alapján bátran vágtam bele az olvasásba.
A történetet a prológus és az epilógus foglalja keretbe, ami remek húzás, mivel közelebb hozza az olvasót a könyv világához és a végén felteszi a pontot arra a bizonyos i betűre. Számomra sokat lendített a könyv megítélésén.
Blackyard valóban más, mint egy szokványos vagy épp különc város. Ez egy szürreális hely tele furcsa dolgokkal és furcsa alakokkal. Ráadásnak pedig egy ködös, szürke hangulat lengi körül, kifejezetten sötétnek azonban nem mondanám. Engem legalábbis nem tudott magával rántani a mélységbe, amit picit sajnálok is. Kifejezetten érdekes és izgalmas helyszín, nekem mégis hiányzott valami, hogy úgy érezhessem, Blackyard kopott utcáit járom, vagy hogy örüljek, amiért én nem ott lakom.
A karakterek kedvelhető figurák minden bűnük ellenére, mivel gyarlóságaik csak emberibbé teszik őket. Nick kedvelhető főhős, de csakúgy mint a városból, belőle is hiányoltam valamit. Marg viszont olyan egyéniség, aki növeli a szereplők pozitív megítélését. Zaff és Ruben pedig igazi színfolt, akikről szívesen olvastam volna többet is. 
Az alapsztori ötletes, de könnyen kitalálható. Nem kell sokat agyalni, hogy az ember rájöjjön, mi is Blackyard, ez azonban nem rontja el a szereplők kalandozásait, mivel akad bőven kérdés a részletekre vonatkozóan. Ezeknek a nagy része a cselekmény során megválaszolásra kerül, mégis marad egy-egy sötét folt, főleg a végét illetően. 
A könyvben van egy kis vallási töltet, de ez ne riasszon vissza egyetlen hívő embert se, mert az író megtartja a határt dogmatikus kérdésekben. Igaz, így is felmerül vagy egy tucat hitbéli kérdés az olvasóban, de ezek a töprengések teljesen relevánsak és kézenfekvőek. 
Nem szeretnék egyetlen csavart sem ellőni a történetből, így viszont elég nehéz írni róla. Lényegében egy folyamatos kaland az egész ködös légkörben, aminek vannak jobb és rosszabb állomásai. Jobbak, mikor valami váratlan történik, vagy új és érdekes szereplő bukkan fel és rosszabb, mikor Nick kitérőket tesz az emléktöredékekben, vagy a sírásóval utazgatással. Utóbbiak csak tovább növelték a kérdőjeleket, amik ráadásul a végén nem kerültek megválaszolásra. 
Akad a történetben egy szerelmi szál, ami meglehetősen fura. Fura, mert Nick viselkedése érthető, míg Dina pont az ellenkezője, teljesen logikátlan. Én más bűnt tippeltem a hölgynek, ami sokkal jobban passzolt volna a körülményekhez és megmagyarázhatta volna a köteléket a két szereplő között, ami túlságosan lágy volt. Dina részéről tányértörős dühkitörés lett volna az elvárt és nem a beletörődő sírdogálás, amit mutatott. Ez a vonal így a történet gyengébbik részébe tartozik.
Összességében egy érdekes, szürrealista világ, de nem fogott meg igazán. Nekem nem volt elég sötét és vad, hogy belém mélyeszthesse a karmait és fogva tarthasson.
Ettől függetlenül  ajánlom azoknak, akik valami komor, ködös és egyedi történetre vágynak. Illetve azoknak, akik gyakran utaznak buszon. Én ezentúl kétszer is meggondolom, milyen buszra szállok...

Zene a könyvben, ami megalapozza a hangulatot:

Extra:
Ha már a bejegyzés elején említettem, hogy az író többi könyve is felkeltette az érdeklődésemet, akkor számba veszem, mégis mire lehet még tőle számítani.
Első könyve alapján az írói stílusával nincsen semmi baj, (talán csak annyi, hogy feltűnően sokat használta a könyvben a "szartelep" kifejezést minden szereplője szájából...) és ez valószínűleg csak fejlődött a későbbiek során, mivel a Veszett lelkek városa még 2007-ben jelenet meg.
Azóta Benyák Zoltán három másik regényt is írt: A háború gyermeke, Ars Fatalis, Az idő bolondjai. Az első kettő jobban felpiszkálta a fantáziámat, de bármelyik jön majd szembe velem, biztosan elolvasom. Kíváncsi vagyok, mennyit változott és fejlődött az első regény óta. 
Aki további információkra vágyik az íróról vagy könyveiről, esetleg zaklatni szeretné rajongásával, az megteheti a honlapján: ITT

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése