Vadhattyúk

Erről a könyvről nem egyszerű írni. Nem fikció, nem regény, de nem is teljesen emlékirat vagy visszaemlékezés, inkább egy családtörténet, amolyan privát történelem. 

Vonzódom Ázsiához, az ottani kultúrákhoz, a mentalistáshoz és amikor csak tehetem, igyekszem bele-belekóstolni. Épp ezért kezdtem bele ebbe a könyvbe, no meg mert tanultam egy cseppet a 20. századi Kína történelméről és többre vágytam. 

Nos, megkaptam. Jung Chang olyna dolgokról ír, amik nemhogy a kínai, hanem még az európai történelemkönyvekből is kimaradnak. Nem mintha nem hinnék el, vagy nem találnák fontosnak, egyszerűen csak nincs rá kapacitásuk.

Mondok egy példát, hogy világos legyen, mire is gondolok: a történelemkönyvben szerepel, hogy nagy éhínség pusztított és milliók haltak meg, az azonban már kimarad, hogy a parasztok mindent megettek kínjukban, akár ehető volt, akár nem, hogy kisgyerekek tünedeztek el, akik illegális hentespultokon végezték, és hogy senki sem tudta, miért nincs élelem, mikor minden feltétel adott volt hozzá.

Ezzel nem a tényszerű tankönyveket szeretném bírálni, csak azt mondom, akit valóban érdekel egy-egy korszak, az jobban teszi, ha mélyebbre ás, ha olvas néhány személyes történetet, ami közelebb hozza az eseményekhez, akár 100%-ig hiteles a forrás, akár akadnak vele szemben fenntartások. 

Európa Kiadó munkája, akikben eddig még nem csalódtam, mindig igényes munkát végeztek és ez most sem volt másképp. A borító nagyon tetszik, talán még jobban is, mint a többi változat. Van benne egy kis keleti báj és a kemény kötés kifejezetten passzol hozzá. 600 oldal, vagyis nem kis darab, mégsem az oldalszám miatt haladtam vele lassabban, hanem mert ezt a könyvet emészteni kell. 

A fejeztek címe találó és ötletes, így mindig volt egy kis sejtésem, miről lesz szó a következő részben. Került bele néhány oldal fénykép is a szerzőről és családtagjairól, amik nem csak megtörték a szöveget, egy kis nosztalgikus enyhülést adva, hanem növelték a hitelességet is. Ahogy olvastam, el-elképzeltem mindenkit, és mikor a fényképeken szembesültem is velük, sokkal közelebb éreztem magam ehhez a távoli világhoz.

Fülszöveg:

"A Vadhattyúk – a huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélve. Memoár és családtörténet: háromnemzedéknyi nagycsalád históriája. A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül, anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, mint „bírálati gyűlés”-en társainak céltáblája lenni, vagy „mezítlábas doktor”-ként falura menni… Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizmussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította.
Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sem másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltása, immár nem a mélységből, hanem a mélységről – a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is! "

Nem könnyű olvasmány. Valóban népszerű disztópiákat idéz mindaz, ami elhangzik ebben a könyvben és már teljesen megértem, miért olyan gazdag alap a kommunizmus ennek a műfajnak. A válogatott kínzásokat, a sok szörnyűséget, az emberi életek semmibe vételét és a sok-sok megaláztatást még a legélénkebb fantáziával megáldott író is megirigyelhetné. Itt azonban nem kitalált szereplők szenvednek és véreznek, hanem hús-vér emberek, akik valóban éltek és haltak, bár alig van, aki emlékezne rájuk. Ez pedig mélységesen szomorú és nyomasztó tud lenni.

Időről-időre le kellett tennem a könyvet, hogy felfogjam és megemésszem mindazt, amit olvastam és erőt gyűjtsek a folytatáshoz. Közben pedig folyton az járt a fejemben, itt ülök egy kényelmes fotelban, finom ebédet ettem, nem kell a családom és a barátaim életéért aggódnom és arról irkálok a blogomon, amiről csak akarok, nincs okom panaszra. Hétköznapi problémáim, amiket néha hatalmas csapásként élek át semmik, apróságok, eltörpülnek a sok szép dolog mellett, ami megadatott és ami körülvesz.

A szerzőnek és családjának tehát nem volt könnyű élete. Folyamatos harcban, rettegésben nőtt fel és mégis jobban járt, mint emberek milliói, mivel volt lehetősége a változtatásra. 

És itt jön a könyv számomra legnagyobb erénye, a remény. Chang kertelés nélkül írja le, mi mindenen ment keresztül nagymamája, édesanyja, édesapja, testvérei és ő maga, mégsem egy panaszáradat ez a kötet. Végig ott van a kis emberek boldogsága, az apró értékek megbecsülése és a család összetartása és szeretete, amiért hálásnak és szerencsésnek is tartja magát a sok nehézség között is.

"Amikor megkérdezte nagyanyámat, bánja-e, ha szegények lesznek, ő azt válaszolta, hogy a boldogsághoz neki semmi egyéb nem kell, mint az ura meg a lánya: „ha szeretnek, elég egy pohár tiszta víz is”."

 Szívet melengető, mikor a sok probléma és kár közepette ilyen és ehhez hasonló szép gondolatok hangzanak el. 

Európaiként, akiknek valljuk csak be, vérükben van a lázadás, nehéz megérteni a kínai belenyugvó mentalitást. Nekem pedig, mint nem igazán vallásos embernek, még nehezebb volt felfogni a vakbuzgó hitet. Mégis úgy érzem, a könyv segített megérteni, miért viselkedtek a kínaik úgy ahogy a 20. században és bár nem értettem egyet a szerző fiatalkori rajongásával Mao iránt, átéreztem a helyzetét. Hiszen mindez csupán nevelés és mentalitás kérdése. 

A szerző apját kezdetben nem igazán kedveltem, főleg azért, ahogy a feleségével bánt, még ha nem is szándékosan tette, azonban végig tiszteltem. Ő egy igazán egyenes, őszinte és elvhű ember volt, minden tiszteletem az övé, akkor is, ha nem mindig értettem egyet vele. 

A szerző és a családja is könnyeden belopja magát az olvasó szívébe és ez az írói stílusnak is köszönhető. Chang könnyedén mesél, egyszerre hat tényszerűnek és személyesnek.

A leírt eseményekről nem szólnék sokat, inkább csak megjegyzem, hogy szerepet kap a második világháború japán megszállással, a Kuomintang időszaka, a kommunisták hatalomátvétele és Mao Ce-tung uralma Nagy Ugrással és "kulturális forradalommal" együtt. 

Magyar olvasóknak kifejezetten érdekes lehet, hogy 1956-os forradalom is belekerült említés szintjét kétszer is. Nem hiszem, hogy volt olyan forradalmár, aki tudta, a messzi Kínában példát illetve ellenpéldát szolgáltat a tömegeknek és a hatalomnak. 

Összefoglalva, ez egy érdekes és tanulságos könyv, nagyon örülök, hogy elolvastam.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki Kína 20. századi történelme iránt érdeklődik, aki megismerne egy egész más gondolkodásmódot és akit nem rettent vissza a rideg valóság. 

Végezetül az egyik kedvenc idézetem. Remekül visszaadja a könyv lényegét:

"A sok szenvedés, pusztulás és halál között azonban legfőképpen a szeretetet ismertem meg, és az ember kiolthatatlan vágyát, hogy éljen és boldog legyen."